Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

gyűlésekről, hajnalig sorolta a gondokat, bajokat, töprengett; honnan vegyenek takarmányt, miből fizessék ki a munkaegységet, hogyan magyarázza meg az embereknek, hogy ha egy kévét hazavisznek már az is lopás. Aztán ha másnap az utcán találkoztam valakivel, már tudtam, hogy „baj van”, a férjem újra rajtacsípett valakit.

ötvenháromban megszületett Jenő. Nehéz évek következtek. A gyerekek miatt nem mehettem állásba. Akkor még az elnök fizetése édeskevés volt. Jól be kellett osztani, mert a férjem akármikor beállított két-három traktorossal, váratlan vendéggel. Anya, adj nekik enni! — A fehér ágyat is gyakran bontottam meg. A könnyeim csordultak ki, amikor láttam, milyen olajosán feküsznek bele a traktorosok. Nem volt akkor még fürdőszobánk, sem szociális helyiség a szövetkezetben, ahol megmosakodhattak volna.

Nagyon szerettem volna egy kistok között betegség ütötte fel a fejét. Ügy izgultam végig a szövetkezeti gazdálkodás első évtizedét, mint fiaim gyermekkorát.

A hetvenes évek elején a szövetkezet olyan fejlődésnek indult, hogy alig győztem figyelemmel kísérni. A férjem is egyre kevesebbet töprengett itthon. Csak a tekintetéből vettem ki; jó vagy rossz napja volt-e. Nem állta meg szó nélkül, hogy el ne dicsekedjen vele: megjött az új kombájn, vagy: megint kitüntetésre javasoltak. Ekkor már minden évre jutott egy nevére szóló elismerő oklevél. Magamban ezt gondoltam; azt tudod, hogy melyik tehén hány liter tejet ad naponta, de arról megfeledkeztél, hogy a fiadnak mikor van a születésnapja ... Hangosan nem szóltam semmit. Nem akartam kedvét szegni.

A gyerekek felnőttek, Róbert, Jenő családot alapított. Szilveszter a főiskoláról csak a hétvégén jár haza. Üres a ház. Napjaim várakozással

lányt. Mert ekkor már előre láttam a sorsom. A férjem csak a szövetkezetnek él. A fiúk meg nem maradnak meg úgy az anyjuk körül, mint a lányok. De a harmadik gyerek is fiú lett — Szilveszter. Megszaporodott a család. A férjemnek nem panaszkodhattam, minden otthoni munka rám várt... Tudtam, neki nyugalomra, békességre van itthon szüksége. Hogy színházba, moziba mi évekig nem jutunk el — azt is meg kellett szokni. Megérezte sokszor, hogy rossz nekem egyedül, ilyenkor hozott egy csokor virágot és szó nélkül megsimogatta a kezem ...

Ezerkilencszázhatvanháromban kapta az első kitüntetést. Azt mondta: no Anya, most te is jössz velem Bratislavába. Neked is részed van a kitüntetésben, örültem neki. Mint minden sikernek, amit a szövetkezetben elért. A hektárhozamok növekedésének, az állatok súlygyarapodásának, az emberek elégedettségének. De együtt bánkódtam vele, ha a termést elverte a jég, ha az állatelnek el. Állandóan az ablakot figyelem, nem áll-e meg autó a ház előtt. A fülem a telefon felé húz, nem jutok-e valamelyiküknek az eszébe. Az órára naponta ezerszer is ránézek. Dél közeledik; lehet, hogy apa hazaugrik ebédelni. Délután Jenőnek kell jönnie; egy nap sem telik el, hogy hazafelé meg ne állna néhány percre. Pénteken Szilvesztert várom, szombaton, vasárnap pedig abban reménykedem, hogy az unokák is eljönnek. És így megy ez hétről hétre, évről évre. Mindig várok valakit.

Sokszor hallottam már; könnyű olyan asszony mellett elnöknek lenni, mint a Bartal felesége. Dehogy volt könnyű! De igy kellett lennie, így volt értelme... Két évvel ezelőtt, amikor a televízióban végignéztem, amint a köztársasági elnök átadta a férjemnek a Munkaérdemrendet, könnybe lábadt a szemem és arra gondoltam; Semmi sem volt hiába. Érdemes volt.

H. ZSEBIK SAROLTA

Nem tudnám még körülbelül sem megmondani, embert vagy fát ismertem-e többet életemben. Csak azt tudom, hogy a fát, hosszú évek után, biztosabban megismerem, mint az embert. Még megnőve, vagy megcsonkítva, haldokolva is.

Ismertem egy kis fát a Pápakovácsiba vezető országút szélén. Magról kelt őszibarackfa. Fiatal, vagy öreg, nem tudni. Egyedül térdepel az árokparton, pőre táj közepén, messze környéken az egyetlen barbár-rózsaszínű láng kora tavasszal. Húsvéttáji autós vagy motoros kirándulók nem tudnak tétlenül elmenni mellette, facsarva nyúzzák virágos ágait; húsvét után már csak a görcsösrémült anyatörzs szégyenkezik az árokszélen. Aztán újra kihajt.

De hiszen azok nem is fenyőfák voltak már: karácsonyfák. Mint ahogy egy napon vágómarha lesz az idillien legelésző, szelídszemű üszőből. Csak amazoknak a nevét hozzászépítették az ünnephez.

Mérik őket, rúddal, zsinórral tetszetősre rázzák, úgy kelletik; számok röpködnek, kicsinylő meg dicsérő szavak. A fa várja a sorsát. Aztán összekötözik, valaki a hóna alá fogja vagy a vállára emeli, kifizeti, aprópénzt guberál, elteszi, ami visszajár.

Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ennek is ára van. A fenyőfáknak, a virágoknak. Meg a zsebből kikandikáló, öklömnyi pulikutyáknak. Szabott

RAB ZSUZSA:

FÁK

Ismerek magányos tölgyfákat, féltüdővel zihálókat, villámok mágnesét; bakonyi legelő közepén hajdani. makkoltató tölgyesekről, szegénylegény-bújtató sűrűségekről hírmondókat, bütyköségű történelmet.

Hallottam még-apám-ültette, kisajátított almafát recsegve sírni, elzuhanóban, gyümölccsel tele. Hanyatt dőlt, és maga alá temette apám pádon üldögélő árnyékát — azon az egy helyen nem látom többé.

Láttam bauxit-vidékek vöröspúderes akácait, mérgezett környék utolsó őrszemeit, amint a vastüdőben fuldokló tájba eleven oxigént pumpálnak még, utolsó leheletükkel.

Láttam szíjfonadékos törzsűgyökerű karsztvidéki olajfát, kősánccal védettet, amely kínlódva fizet, ahogy tud, a gyökeréhez mély völgyekből felhordott földért.

Ismertem bőszoknyájú szőlőhegyi diófákat, amelyek sohasem kértek semmit — se oltást, se nyesést, se permetet; egyetlen igényük volt, hogy ősszel verjék őket —, csak adtak, adtak, adtak: árnyékot, diót, száraz gallyat, bolha ellen fiatal levelet, aztán lócát, bölcsőt, sifonért, menyasszonyládát, koporsót.

És láttam védett parkokban ápoltan nődögélő, magukmutogató, krinolinos fa-dámákat.

xxx

A fenyőfáknak pedig több átváltozását ismerem.

Láttam őket, hányszor, a maguk tömjén- és rozmaringillatú homályában, borostyánfüzéresen, maguk terítette, puhán rugózó szőnyegen. Lábuknál fehér meg sárga gombák pukkadoztak jókedvükben, kövéren és profánul a templomi csendben.

Ezeket a fenyőket gyerekkoromban sokáig nem tudtam azonosítani a karácsonyi vásártérre felhajtott testvéreikkel.

áruk van, vagy kereslet-kínálat hullámzásától függő. Tudom, tudom, természetes, nem lehet másképp. Mégis, rám úgy hat a pénzcsörgés némely dolog körül, mintha szépséget, illatot, sorsot, hűséget árulnának centire, szálra, csomóra, darabra. Érzelgés? Még azt is vállalom.

Aztán ott áll a fenyőfa fényruhában, papírcicomában, aranyezüst csillámosan. Árasztja fanyar-zöld, könnyű illatát. Majd az illat is meghal. Ügy a negyedikötödik napon. Talán akkor hal meg igazán a fa is. De marad még, hiszen nehezen válunk meg az ünnepeinktől. Marad, porszívótöltőnek, háziasszony-bosszantónak, makacs szemetelőnek.

Végül a kapuk előtt, szemetesvödrök szomszédságában várja, kell-e még valakinek. Nemigen kell, sokáig ottmarad, néha még a tavasz is ott találja. Kuszálja a szél a rajtahagyott üres papíroka, fonalat. Az a tüskebokor jut eszembe róla, az a pogány áldozati bokor, amelyet, sajátos módon, egy örmény sziklakolostor bejáratánál láttam, testen viselt ruha lehasított rongyaival oltalmat kérőn telekötözve. Igaz, az a tüskebokor élt.

A fenyőfát kivágták, eladták, hazavitték, teleaggatták, gyönyörködtek benne, bosszankodtak rá, kihajították. Akárhogy is: azért csak pályafutás volt ez. Tündöklött a közepe.

Csak azokra nem szeretek gondolni, a karácsony után megmaradtakra. Az el nem keltekre, a hiába-feláldozottakra. Évek óta látom őket december—január fordulóján: egymáshoz lapulva borzonganak valami szemetes tér sarkában. Mi lesz a karácsony után megmaradt fenyőkkel?

Miért pusztul bele mindig anynyi minden az ünnepeinkbe?

Tudom, Andersen rég megírta a fenyőfa történetét. Csak éppen: olyan kevesen olvasunk meséket mostanában.

7