Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-24 / 47. szám
tatott, hogy üljek oda. Ez egy kék selyempaplan volt (tehát akkor volt „azúrkék paplana”), amit a nővérétől hozott el. Azt is elmagyarázta, hogy közel laknak a Vilmos császár úton, és hogy ez egy jobbfajta ágyrajárás, amire berendezkedett. De jobb így, mint a sógoránál lakni. — Ágyrajárás? — kérdeztem. — Éjjel más alszik itt? — Nem, azt nem — rázta a fejét —, de nincs más bútor ebben a szobában, mint az ágy. Én magam kitakarítottam, kértem a nénitől vödröt, adott mindent, ablakot is mostam. Körülnéztem. Ragyogó tisztaság volt. Különben már a konyhában is az volt. — Ablakot mostál? Te? Hisz beteg vagy! (Gyorsan megnéztem a lábát, tudniillik azt képzeltem — mi baja történhetett ilyen hirtelen? —, hogy talán elütötte egy villamos vagy kocsi, oly szórakozottan járt az utcán, vagy talán, jobbik eset, influennéztem le rézsút Attilára. — Mint egy emelődaru? — ismételte, szokott ironikusba élesedő, kérdő hangján. — Láttál már emelődarut dolgozni? — kérdezte aztán komolyan. Ilyenkor, ha elkomolyodott, az éles tenor mélyebb baritonná vált nála. — Igen, a Dunaparton — feleltem. — Homokot kotort. — Az kotrógép volt — felelte még mindig komolyan —, de azért lehet, igazad van, ki is emelhette a homokot. Hajósinas koromban én is láttam néha. Te mikor láttad? — Gyerekkoromban, a kisasszonyommal figyeltük. — Rám ragyogott, és karjaival mutatta az emelést, nyújtott karjain az inakat, hogy tapogassam meg: — Nézd, érnek annyit, mint egy emelődaru. Legalább nem voltam hiába hórukkember Bécsben egy darabig! — mondta, és a karjaiLátogatás Attilánál za tört ki rajta hirtelen, fezért vittem aszpirint. Szüleim a nővéréhez, idegen emberekhez' sem igen engedtek volna el, inkább nem szóltam.) Mosolygott. — Mi bajod van? — kérdeztem újra. — Azt hiszem, lázam van — mondta nagyon lassan, igen furcsán, bűbájos sunyisággal, némi bűntudattal kevert ravaszdi mosollyal. Éppen ki akartam venni az aszpirint a táskámból, amikor elkapott és hirtelen átemelt, átcsúsztatott saját magán a fal mellé. Egyszerre csak ott feküdtem a paplanon, ő mellettem a paplan alatt felöltözve. Diadalmasan nevetett: — Na, ezt ügyesen megcsináltam — mondta —, most kényelembe helyeztelek. Ugye, jobb így, mint a legkényelmesebb karosszékben? Most nyugodtan heverészhetünk, mint egy mezőn! — Csodálatos módon egyszerre egészen otthonosan éreztem magamat. Csodálkozhattam volna, milyen természetes nekem ez a helyzet, amiről egy fél órával előbb még álmodni sem tudtam volna, de ehelyett kényelmes és biztonságos helyzetemből (amit az tett oly biztonságossá, hogy ő a paplan alatt feküdt), nevetve mondtam: — Ügy emeltél át, mint egy emelődaru! — Ügy éreztem magam, mint gyerekkoromban Varsányon az unokatestvéreim között, akik erősebbek és ügyesebbek voltak, mint én, hozzám képest tapasztalt világfiak, de néha kedélyesen lehetett velük hűsölni az árnyékban, a kert végiben vagy a jégverem tövében. Ilyenkor, valószínűleg a meleg hatása alatt, nem vadultak és nem ijesztgettek. Aztán mégis csodálkozva ba kapott. — Te a kisasszonyoddal figyelted, én hajósinas voltam, és most itt vagy! — kiáltott fel naiv örömmel. De hozzátett valamit okoskodó, majdnem nagyképű hangon, ami lehűtötte az én jókedvemet, valamit, hogy társadalmi emelkedést jelent számára, hogy felmentem hozzá. Elszomorodtam. De 6 csókolni kezdett, és megindult a védekezés, odaadás, visszariadás, és végül az ő kérdése, gyöngéden, biztatón, kedvesen és némi humoros bosszankodással: — Mért nem akarod te azt? — Zavarba jöttem. Mire is hivatkozhattam volna? Gyerekkori elképzelésekre házasságról, nászútról, gyerekszoba-berendel zésről — ragaszkodásra ezekhez az elképzelésekhez? Éreztem ezeknek szégyenteljesen kicsinyes, földhöz ragadt voltát az ő szenvedélyéhez képest, de az enyém mégis kushadt a félelem szintén ősi erejű korbácssuhogásai alatt. Hozzájárult ehhez az 6 előző megjegyzése, hogy társadalmi emelkedést jelent neki, hogy fölmentem hozzá. Aztán be is csapott, hogy beteg. Ezek mögött a kóválygó, óvatosságra intő képzetek mögött szűkölt a rémület az ismeretlentől — Félted a szüzességedet — állapította meg Attila, és hiába hazudtam, hogy nem, ez hülyeség, csak félek — és löktem el —, érezhette, hogy így van. A nagy feszültség félelem és vágy között! — hiszen közben szerettem volna megcsókolni a nyakát, de nem mertem, csak 6 csókolta az enyémet vagy mi volt az, ami sírásra fakasztott? Talán az 6 szidása is éppen azért, amit addig általában helyeseltek környezetemben és az ellenkezőjét tilosnak tartották és végtelenül veszélyesnek olvasmányaim is, a Faust-tól kezdve, csak erre oktattak? Illetve nem is szidás volt, de elítélőnek éreztem a hangját, kemény bírálatnak éreztem, amit mondott, megszégyenítő leleplezésnek, hogy kicsinyessé bélyegzi azt, ami, hiába, erős volt, mint minden igazi félelem. — Mi lesz ebből? meddig fog ez így menni? Hiszen engedni nem tudok — éreztem. Szüleim a háttérben erősebben fogtak, mint 6, aki jelen volt. Sírni kezdtem. Talán csak sajnáltam magamat, hogy nem tudok engedni. Csudálkozva elengedett. Ültem az ágy közepén és kezem fejével törülgettem ömlő könnyeimet. — Kisgyerek vagy még, na, gyere ide — mondta megjuhászodva, gyöngéden, de ahogy karjába vett vigasztalni és vállára hajtottam a fejemet, hogy megnyugodjak, újra kezdődött az egész. Üjra és újra megpróbálkozott velem, mindenféle módon, ölelkezve, csókolózva, de nem hagytam lehúzni magamról a ruhát. Dulakodni kezdtünk, végül is bevágta a fejemet a rézágy korlátjába. Ettől 6 maga is megijedt, megadta magát. Felült, összeszedte magát, és komolyan felém fordult megint. Fojtott hangon, de őszinte meleg érdeklődéssel kérdezte, kíváncsian: — Mondd meg nekem, mért jöttél akkor ide? — Azt írtad, hogy beteg vagy — nyögtem, és megmutattam az aszpirint. — Nyelt egyet, fölhúzta vállait és szemöldökét: — Tőrbe csaltalak volna? — kérdezte töprenkedve, de félmosollyal. — De hiszen ez szokás — morfondírozott —, így kicsit becsapni a másikat, úgy, hogy azért az is tudja, hogy másról van szó, mint amit mond az ember. Mintha egy csésze teára hívják az embert, tudja mind a kettő, hogy nem a csésze teáról van szó, legalábbis nem csak arról Még kissé ijedten kérdezte, meg fog-e dagadni a fejem, ahol bevágta a rézkorlátba, észre fogják-e venni otthon. — Késpengét kell majd rászorítani, attól lelohad. — Fölkelt, lejött velem az Andrássy útra. A kapuban gyorsan felém fordult: — Nagyon kell vigyázni, hogy ne lássanak meg — kérdően nézett rám. Nagyon kibőgött és gyűrött lehettem. Dühösen vontam fel a vállalna t: — Tőlem mindenki gondolhat, amit akar. — A Vilmos császár út sarkán megveregette a vállamat: — Te egy nagyon derék lány vagy! — mondta őszinte melegséggel a hangjában. Vajon mért mondta ezt? Még ma sem értem. 1937. december 3-án halt meg József Attila. Forradalmi költészetének kérlelhetetlen szilárdsága, szerelmi lírájának sodró szenvedélye, anyaverseinek keserűsége a huszadik századi magyar irodalom szocialista lírájának legnagyobb költőjévé avatta őt. Negyven évvel ezelőtti tragikus halálára emlékezünk összeállításunkkal. JÓZSEF ATTILA Virág Mártinak Megőrized-e lángvirágom, mit kezem szívedre tűz? Heve: nyaram, s ő nyíló berkem: gyomnyi fekete tűz. Volt úgy, hogy nem volt füstgyomocska, de bokros mennyei jel, — a pokolvihar a virágzást tőle tanulta el. Tőle tanulta s fellegszirma fodrozva, rengve vonult, s mint jácintporzók, kihajolván villámival, lenyúlt. Szaggatta, tépte gyomocskámat. Harmatja jégeső, és megborzongva rája rázta, ki friss-nedvet leső. Most virágpora leheletnyi, és talán meddő korom, mely, ím, reszketve száll hajadra és gyászfátyolba von. Szeresd és viseld lángvirágom, mit kezem szívedre tűz, forró nyaram ő s csendes berkem: gyomnyi fekete tűz. Tedd a kezed Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna. 7
