Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-24 / 47. szám
No mondja csak — biztatta Kalenda. — Szóval . . . azt is elmondta, hogy magának tetszik a mi városunk. — Ez igaz. — Tudja, én meg utálom a mi kis városunkat... — Utálja? — Igen . . . Ha Márta ráállna ... ha ráállt volna, már régen itthagytam volna, de úgy, hogy többet ide vissza sem jövök. De Márta egyik nap akar jönni, a másik nap már nem. A kávéfőzőnő úgy mondta ezt, olyan hangsúllyal, mintha már ezerszer megfogalmazta volna a pult mögött, a gőzölgő gép előtt. — Nézzen itt körül.. . Innen csak elmenni lehet... Negyvenéves vagyok, de még nem volt egy boldog napom H-n. És mindig ugyanaz. ... — Kalenda úgy bámulta, hogy egy pillanatra zavarba jött. — Akar még egy pohárral? — és már töltött is a férfinak — Mit gondol, másutt jobban érezné magát? — tért vissza Kalenda az előbbi beszélgetésre. — Nem tudom... Semmit sem tudok. . . De hogy valaki egy életet ezen a helyen, a pult mögött, a gép előtt töltsön el. . . Azért az mégis nevetséges, nem gondolja? Nem mondom, így napközben csendes hely, nem zavar senki, nem zaklatnak... Csak este... Ugyanazok a zsíros arcú pofák. Itt ledarálják az emberek az éveiket, közben észre sem veszik, hogy éltek, hogy minek, mire fel szürcsölték azt a sok cukros kávét? Amióta felépült ez a micsoda, ez a szórakoztató kombinát, úgy issza itt még a cigány is a kávét, mintha az anyjából is feketét szopott volna.. . Néha megkérdezem tőlük, hogy nem égeti-e a torkukat? Meg a szájuk szélét? Nem, mondják, és úgy markolják a piszkos körmeikkel a kávéspoharat mintha cucli lenne. .. H—n. ilyen az életszínvonal. .. — De a pénz megvan? — kérdezte nevetve Kalenda. — Az van. .. Unom a pénzt is, H-t is, mindent,... Mihez tudok itt a pénzzel kezdeni? Építtetek egy házat, vagy a férfiak vesznek présházat. Odébb a hegyek alatt, rengeteg van. Errefelé ez a divat, a présház. Odajárnak mulatni. Én megértem őket. . . Nekem is van egy kis házam. Már beszéltem is erről Mártával, meghívom magukat. .. Ha az a kis ház nem lenné, meg a kis kert, már nem is tudom... Tudja, nem messze H-tól van egy kisebb tó, ott parcelláztak, aztán vettem én is egy telket... — Egyedül él? — csúszott ti a férfi száján a kérdés, de aztán gyorsan meggondolta magát, — úgyis megmondta volna. — Kért még egy konyakot és egy pohár friss vizet. Szalai Magda kiöntötte a konyakot, kis tálcán elé tett egy pohár friss vizet. A férfi felemelte a kis tálcáról a vize», majd visszatette, láthatóan tetszett neki a tálalás. A nő észrevette. — Hát. . . én már csak ilyen vagyok. .. Ha egy szelet zsíros kenyeret adok valakinek és semmi sincs a közelben, akkor is csak egy lapulevélen tudnám odaadni. . . így születtem. . . Látom, belejöttek a beszélgetésbe — állt meg hirtelen a férfi mellett Kapuvári Márta. A táskáját gyorsan a BALAZS JÓZSEF SZERETŐK pöltra csapta, kért egy kávét, — mert rögtön meghalok a fáradságtól, — majd belekarolt Kalendába és megkérdezte tőle, hogy tetszik a barátnőm? Kalenda nevetett, Márta is nevetett, majd csak ennyit mondott: — ne higgy neki, mindig el akar menni, de sohasem tudna elmenni. . . Itt van a háza, a hatalmas nyaralója. . . — Akkora nyaraló, hogy ha végigfekszem benne, a lábam az ajtónál a fejem az ablaknál... De mi hárman azért elférnénk benne. . . Még. négyen is... Kalenda odament a wurlitzerhez, a billentyűket fogdosta, a feliratokat böngészte rajta. — Valami baj van? — lépett mellé Kapuvári Márta. — Történt valami? Kalenda nem válaszolt, rákönyökölt a zenegépre és egy érthetetlen dallamot dúdolt. — Mondjad már, mi van? — fogta meg a karját a nő. Kalenda szembenézett vele. Most látta csak, milyen telt az arca, a szemei kékek, a homlokán most is ott fénylett az egyetlen mély csík. A száját összezárta és úgy nézett vissza a férfira. A világos, majdnem áttetsző blúzon át látta a bőrét is a vállánál, s ahogy így bámulta, a nőnek megrándult a szája széle és elgondolkodva kérdezte újra: Mondd meg, valamit eltitkolsz! Történt valami? — Semmi, semmi... Csak — nézett körül — csak ki kellene fizetni a konyakjaimat. Nem fogadja el a barátnőd a pénzt. . . És aztán, menjünk innen. Menjünk. . . Kalenda hirtelen megragadta a nő vállát, magához húzta, majd ajkával végigpásztázta arcának minden apró részét. Hosszan, erőszakosan csókolta meg a száját. — Hagyjál — rántotta el a nő a fejét. ... csak a szád, csak azt akarom! — és Kalenda erőszakossága győzött. Megőrültél? — Márta ellökte magától a férfit. — Nem vagyunk gyerekek. Kalenda észrevette, hogy a két nő összenézett: Márta mintha mosolygott volna. És a kávéfőzőnő visszanevetett rá. Amikor hazaindultak, a kávéfőzőnő — egyik kezét a csípőjére téve sokáig figyelte őket az üvegfalon át. IX. Jól haladnak a munkákkal kezdte másnap a csoportvezető, amikor megállt Bertalan István és Latorcza Imre mellett. A dicséretet a két férfinak szánta, de közben Kalendát figyelte. — Ezek régi ablakok, ilyet már jobb helyeken nem használnak — dünnyögte Kalenda csak úgy magának, miközben a vékony szegélyléceket méregette, azokat, amelyeket az üvegek beállítására illeszt majd a keretre. A csoportvezető köszönt Kalendának. — Jó napot — válaszolt Kalenda és dolgozott tovább. — Kalenda elvtárs, szeretnék magával beszélni — állt mögé a csoportvezető. — Velem? Tessék csak. . . — mondta Kalenda és kivette a zsebéből a colstokot. SZERELMESEK XIV. — Jöjjön félre egy kicsit — kezdte újra a csoportvezető. Kalenda, kezében a colstokkal a csoportvezető után ment a nagyszoba sarkába. — Hát, nézze. .. szóval, egy kis munkát ajánlanék. Tudom, hogy itt magukat jól megfizetik, de egy kis pénz mindig elkel. . . — Miről lenne szó? — Kalenda észrevette, hogy a csoportvezető zavarban van, — talán a múltkori eset miatt, hogy ránk szólt, — ezért aztán úgy tett, mintha tényleg érdekelné a dolog. — A város határában, pár kilométerre a hegyektől, présházak vannak. . . Ott lenne egy kis munka. . . Javítások, farburkolat-ragasztás, meg miegymás... — Présházba faburkolatot? — nézett rá Kalenda. — Tulajdonképpen. . . Nem igazi présházak ezek. . . Némelyik olyan, olyan, mint egy laktanya, még emeleteket is építenek rá. . . Aztán persze van szerényebb is. Ma csak körülnézne, felmérné, hogy mire lenne szükség, aztán én beszerezném az anyagot és nekiláthatna. Minél hamarabb, annál jobb. — Tehát ma? — nézett rá Kalenda. — Estefelé én nem érek rá — tette hozzá. Nem is úgy gondoltam! Mór kora délután elindulnánk innen, én kivinném kocsival, aztán már jönne is vissza. — Tehát munkaidőben? — kérdezte Kalenda. — Igen. . . — bólintott a csoportvezető. — Majd azt mondjuk, hogy be kellett vinnem a váiosba, ha valaki kérdezne Alighogy megebédeltek,, a csoportvezető üzent Kalendának, hogy jöjjön, öltözzön át', a kocsival a lel эр bejáratánál várom. A csoportvezető mellé ült. Alapjában véve elégedett volt magával, a körülményekkel, s ezzel az utazással is. —- Ha jól értettem, itt nagy munkák lesznek, pénz is jut majd, az időmbe belefér. Kalenda a vidéket figyelte. Sárga virágtáblák virítottak mindenütt. A kocsi szekérútra fordult, Kalenda hallotta a kocsi alját verdeső fű surrágását. Mi lehet, az a sárga, milyen virág — gondolta. Ilyet még nem látott; ekkora területen virág. .. Vagy vadon nőhetett?... — Lesznek majd itt mindenféle emberek. .. ott lesz az igazgató is a mienk, aztán a tanácsról is lesznek a régi főnököm, meg az egyik AFÉSZ- vezető, szóval ezek mind. . . De ezzel nem kell törődni. Rendes, jóindulatú emberek. Akinek lehet — én mondom magának — segítenek. Mi ketten intézzük a dolgot. Én beszerzem, maga megcsinálja. »Tudja, nekem megvannak a kapcsolataim. Meg aztán nincs ebben semmi kivetnivaló.. . Építkezik ma már mindenki. . . És tudja, ezek az emberek nem néznek az orrukig. . . ha pénzről van szó. . . Magát is megfizetik, meg aztán engem is. Maga pedig legyen nagyvonalú, tudja itt mindenkinek messzire ér a keze. Ha valakinek a hóna alá nyúlnak, akkor. . . érti? — Értem én, persze! Csak engem az érdekel, hogy mi a munka, mit adnak. Mit kérhetek.. .? — Jegyezte meg Kalenda. — Mindegy az, ki adja. Teljesen mindegy. — Először talán nem kellene pénzről beszélni. . . Azt én garantálom, hogy nem jár rosszul. . . A végén egy nagyobb összeg, ez már mifelénk így dukál — magyarázta a csoportvezető. Elhagyták a sárga virágoktól tarkálló mezőt, lassan emelkedett az út, messzebb már párhuzamosan futó dombvonulatokat látott Kalenda. Jól kivehette a domboldalakon magasodó présházakat. (folytatjuk) Másnap délben, miután Erdős elment, szobalányunk egy cédulát adott át nekem. — Valaki hozta — mondta aggodalmasan. Egy névjegy volt Attilától, pár sorral. Kéri, keressem fel, beteg, nem tud sem telefonálni, sem hazulról elmenni. Meghökkenve néztem a cédulát, a címe is rajta volt. Andrássy út 6. Tűkön ültem az ebédnél. Alig vártam, hogy szüleim pihenőre térjenek. Újra elolvastam a cédulát, és csak ennyit gondoltam: úgyse tudok most másra gondolni, csak rá. Aszpirint raktam a táskámba, és elrohantam. A ház előtt kissé haboztam, fölszaladtam a lépcsőn, a névjegyet kezemben szorongatva a címmel, valami olyat gondolva, hogy ezzel kell majd igazolnom magam rokonai vagy a személyzet előtt, hogy beengedjenek hozzá. Végigmentem a gangon a harmadik emeleten, megálltam a kis udvari szoba nyitott VÁGÓ MÄRTA ablaka előtt. Bent a csöpp szobácskábán, a nagy rézágy tetején, teljesen felöltözve, hirtelen felült Attila, és erősen hunyorgatott, ahogy szokott, mikor nagyon törte a fejét. — Hát neked mi bajod van? — kérdeztem színlelt könnyedséggel mosolyogva. — Gyere be — integetett hevesen —, majd elmondom. Beléptem a konyhába, és a magam számára is meglepő fölénynyel és nyugalommal köszöntem az öregasszonynak, aki ott motozott. Az öreg nő csöndesen viszszaköszönt. — Az ajtó nyitva állt Attila felé, aki oda szólt neki: — Mondtam magának, hogy talán jönni fog valaki. — Igen, már megyek is ki innen — felelte az öreg néni, és összecsapta a kezében levő munkát. Közbe akartam szólni, hogy miattam ne hagyja abba az istenért, de Attila rám szólt az ágyból, hogy jöjjek be. Átmentem a konyhán, átléptem a küszöböt, és máris a nagy rézágy előtt álltam. Oly csöpp volt a szoba, hogy tele volt vele. — Be kell csukni az ablakot — rendelkezett Attila. Úgy fogadtam ezt, mint egy beteg rendelkezését. Talán bántja szemét a fény, azért hunyorog — gondoltam. Szó nélkül odamentem az ablakhoz, és becsuktam, fehér függöny volt rajta. Közben az öregasszony összekapkodott valamit egy szakajtóba, és bement a lakásba. — Csukd be az ajtót is — kérte Attila és a tekintete könyörgött. Megmagyarázta, hogy az öregasszonynak utcai szobája van bent, nem kell sajnálni. — Becsuktam az ajtót. Körülnéztem valami ülőalkalmatosság után, de nem volt. Attila a paplanra mu-
