Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-11-10 / 45. szám

BALÁZS JÓZSEF A három férfi körülállta az öreg csicskást. — Azt mondta: maga Turóczi, örüljön, hogy ide felvettük .. . Maga már nyugdíjas .. . Mit akar még, építkezni? Van magának háza ... Pedig az asszonynak minden vágya egy nyári konyha ... Én megépíteném ... Mi ellennénk ott, a nyári konyhában, a fiam meg lakna a házban, merthogy nemsokára nősül. Osztón ott maradna nálam . . . Ezért is szorgalmaznám a nyári konyhát. . . — Szorgalmazná? — ismételte Kalenda és ettől, mintha hirtelen feltámadna a jókedve. Mentek tovább a keseny, vízszagú lépcsőn, Kalenda útközben mondta: — Jól van, majd beszélünk a mérnökkel .. . — A fiú könnyedén tette még hozzá: — Ha másképpen nem megy, megcsapunk magának egy-két ajtót, meg ablakot. . . — Csakhogy még ebben az évben fel kéne húzni, mielőtt itt az ősz, merthogy akkor télre kiszáradna ... — mondta hafkan az öreg Turóczi. Nem beszéltek erről többet. Kalenda a beállított ajtókra szerelte fel a zárakat, próbálgatta a kulcsokat, a kilincse­ket, közben mozgatta az ajtószárnyakat; azt vizsgálgatta. hogy jól záródnak-e mindenütt? Majdnem minden ajtón kellett valamit igazí­tania; ilyenkor levette a keretről az ajtókat, a kis gyalujával körbesimitotta, aztán keskeny kis vésőjével — finoman, akár egy festő az ecsetjével — még lecsiszolta a tűvékony szá­lakat, utoljára az ujjai hegyével simogatta a deszkát, majd öklével megkopogtatta a friss szagú deszkát a kilincs mellett és újra fel­rakta az ajtót a keretre. Az öreg csicskás most mind a hármunknak segített. Kalenda meg akarta kérdezni, hogy hol a fiatalember, aki asztalos akar lenni, s eddig mellettük dolgozott. Helyette Bertalan István kérdezte meg az öreg csicskást, aki azt válaszolta, hogy a fiú a gépcsarnokba ment. — Ide hoztak mindenféle gépeket, most állít­ják be, ő ott fog dolgozni, a gépek mellett. Bertalan István fából ácsolt kömüvesállvá­­nyokat hozott fel az udvarról, a hosszú folyo­són sorba állította őket. Ezeken mázolták az ajtókat. — Most már egyre többen vannak itt — mondta Bertalan István. — Dolgoznak a vil­lanyszerelők, a fűtésszerelők . . . Aztán lézeng még itt pár kőműves is... Nem ismerem őket... A festők is itt tekeregnek már.. . Nem mondhatnám, hogy összehangolják a mun­kát ... Az a fő, hogy mindenki tegye a dolgát. — Van valami probléma? — szólalt meg Bertalan István mellett egy eddig ismeretlen férfi. Kék köpenyben, hátrafésült, szokatlanul dús és göndör fekete hajával és fülére teke­­redő pajeszával úgy festett, mintha egy másik földrészről került volna ide. — Van valami probléma? — kérdezte még egyszer, szemüveget tett fel, amiről nem lehe­tett megállapítani, hogy milyen célt szolgál a szemén. Bertalan István nem válaszolt. Kalenda azonban otthagyta a munkáját és közelebb lépett. A kék köpenyes férfi levette a szemüvegét, ránézett Kalendára. — Én vagyok itt a csoportvezető . . . Mireisz, Mireisz Béla ... — Először köszönni szoktak nálunk ... így szoktuk meg — állt meg előtte Kalenda. Kalenda mögött cigarettázva figyelte a cso­portvezetőt Latorcza Imre. Aztán Kalenda mellé állt az öreg csicskás is. Könyökével meglökte Kalendát, hagyd, ne állj le vele vitatkozni — ilyesmit jelenthetett a kölyök mozdulata ... — Miért, maguk kicsodák? — védekezett a csoportvezető. Kalenda nem válaszolt, a fiú ledobta a földre a cigarettavéget, eltaposta, majd ott­hagyta a csoportvezetőt. Odament Bertalan Istvánhoz, út közben visszaszólt Kalendának: — Ebédre mit hozzak? Sört, vagy bort...? Itt a fűszeresnél "csak sör szokott lenni, meg savanyú bor... — Bort hozzál — válaszolt Kalenda, de még mindig a csoportvezetővel nézett farkas­szemet. — Én ismerem Mireisz . .. elvtársat. . . ugye­bár eddig a városi tanácson dolgozott. Gép­kocsivezető tetszett lenni ... — magyarázta meglepetésszerűen az öreg Turóczi. — Ez most nem tartozik ide... — emelte fel a hangját a csoportvezető. — Dehát miért nem tartozik ide? — mond­ta erőltetett nyugalommal Kalenda. — így legalább mindnyájan tudjuk . . . — Maguk nem tudnak semmit! — intette le Kalendát a csoportvezető. — Mireisz .. . egyszóval a tanácselnök gép­kocsivezetője tetszett lenni, az egész város ismeri. Miért kellene ezt titkolni? — csodálko­zott az öreg csicskás. — Maga csak dolgozzon — lépett közelebb a csoportvezető. Jóságosnak, fensőbbségesnek és elutasítónak tűnt egyszerre. — Nézze, én azt jól tudom, hogy a múlt­kor ... lebontották az alkalmi raktárt, ott a felvonulási épületet. Tudom hova vitték a jó kis ajtókat, a takaros kis ablakokat... — Ez hogy jutott eszébe? — vonta össze a szemét Mireisz. — Mert maga is tudja ... Hova vitték . . . Pedig azt nekem ígérték . . . — Mit ígértek magának, jóember? Én a maga helyében nem okoskodnék annyit... Minek? Hát jár az magának? Megdolgozott érte? Nem! Na ugye? — Az öreg csicskás bizonytalan mozdulatot tett, eloldalgott, aztán az ablakhoz lépett, visszafordult, nem tudta eltitkolni, hogy most megijedt a csoportveze­tőtől. Kalenda észrevette az öreg félelmét, majd az ideges csoportvezetőhöz fordult. — Nézze. . . Egyezzünk meg abban, hogy maga itt nem szól bele semmibe. Ha maga sofőr volt, az a maga dolga, de itt másfajta munka folyik. Jöhet-mehet, csinálhat, amit akar, de nem szól bele semmibe . .. Gilt? — Kérem szépen, ezt a hangot én nem fogom eltűrni . . . — Ma reggel neveztek ki csoportvezetőnek, minden kőműves, asztalos, festő-mázoló az én kezem alá tartozik... — mondta nyomatékos hangsúllyal a csoportvezető. Latorcza Imre egyszerre úgy elkezdett ne­vetni, hogy mind a két kezével a combját csapkodta. — Az ő keze alá tartozunk, hallottátok ... ? — szinte fuldoklott a nevetéstől. A csoportvezető sápadtan nézte a nevető fiút, a komoly, kiismerhetetlen arcokat. — Egy sofőr keze alá tartozunk, eddig Trabant-pecér volt... — Hagyd abba! — szólt a fiúra Kalenda. — Csinálja mindenki a dolgát! Itt a dél a nyakunkon . .. A csoportvezető mindenkit jól megnézett magának. Megrántotta a vállát, hátrasimitotta a haját és elment. Latorcza Imre is elindult borért. Kalenda gyorsan az ablakhoz ugrott és lekiáltott az udvaron felbukkanó fiúnak, hogy hozzon neki valami harapnivalót is. Éppen ledobott neki egy húszast, amikor észrevette, hogy a mér­nök, azaz a telep építésvezetője siet az iroda­ház felé. Felnézett az építésvezető is az ablak­ra, látta, hogy Kalenda őt figyeli. — Ez hoz­zám jön, — gondolta Kalenda. — Jöjjenek ide — szólt Bertalan Istvánnak és az öreg csicskásnak. — Úgy látom, hozzánk jön az építésvezető. Bertalan istvón levette a sapkáját, a térdé­hez verte és Kalenda mellett az ajtót bámulva várt. — Jó napot kívánok ... és egyúttal elnézést kérek maguktól — kezdte a mérnök, ahogy belépett a szobába. — Előbb akartam jönni. Sajnos behívtak a városi tanácsra, a párt­­bizottságra. Nehéz napom volt, dehát most már csinálja az ember. . . Kalenda már kérdezni akarta, hogy valami baj van? és még azt is. hogy meg vannak-e elégedve a munkájukkal, amikor Juhász Tibor építésvezető hozzá fordult. (folytatjuk) Jefim Pjanih éjjel jött rá, miről van szó. Oldalba bökte a feleségét. — Mi van? — kérdezte kellet­lenül az asszony. — A szilánk ... ki akar bújni. És szúr a gyalázatos. — Hol? — Hol szúrna? ... Hát ahol megsebesültem, vagy tán nem tudod? — Ott? — csodálkozott el Szo­­nya.- Ott. — Húsz évig ültél rajta, még­se érezted? — Hát nem éreztem! Hogy a ... Pedig nagy! — Jefim ke­servesen csettintett a nyelvével. — Gyötör a piszok. Szonya elnevette magát. — Most aztán hogy fogsz ül­ni? Oldalt? — Nevetsz rajta! Lenne csak benned .. . majd elmenne a jó­kedved. Hallgattak egy darabig. — Elképzelni se tudom, mit csináljak most — mondta szomo. rúan Jefim. Szonya nem bírta ki, megint egész nap talpon lenni — ülni nem tudott. Fájt. A dolgozó­­szobájában (egy kolhoz elnöke volt) fel-alá járkálva fogadta az embereket, idegeskedett. . . Gon­dolatban a pokolba kívánta azt a „piszok dögöt", aki Kurszk kör­nyékén egy marék vasreszeléket engedett belé a hátánál lejjebb eső részbe. Nem valami szép se­besülés. A kórházban sokáig rö­högtek rajta. Akkor fel se vette. De most, hogy ő, a jól menő kol­hoz elnöke, a tekintélyes ember, holmi fiatal nők előtt tolja le a nadrágját. Azok meg majd biz­tosan összekacsintanak ... Eset­leg valamelyik meg is jegyzi: „Na, Jefim Sztyepanics, most már megint nyugodtan ülhet az elnök­ségben." Korán hazament. Komor volt és közölte: — Érik a dolog. — Úristen, hát menj el a kór­házba! — kiáltotta Szonya. — Mit futkosol itt vele össze-vissza, mintha . . . nem tudom mi len­nél. — A kórházba!... — Jefim rágyújtott és fel-alá járkált a szobában. — Itt nálunk nem kór­ház van, hanem apácakolostor! Hogy az ördögbe kerültek ide? Csupa fehérnép! — Mi bajod van velük? — Semmi! Mi lenne?... Nagy kínnal tekintélyt szereztem ma­gamnak, most meg elmegyek és levetkőzök az első jöttment előtt. J VASZILIJ SUKSIN elnevette magát, arcát a párná­ba fúrta. — Rád jött az ötperc? — kér­dezte Jefim. — Bolond ... — Ne haragudj, Jefim. De hát olyan érdekes helyen van ... — Szonya a párnahuzat csücskét rángatta, azzal törölte ki a köny­­nyet a szeméből. — Mitől ijedtél úgy meg? Hisz nem szülés ez. Majd kijön. Magától szokott ki­jönni az ilyesmi. — Mire kijön, egy gyereket is meg lehetne szülni. Ki szokták operálni. Előfordult, hogy a fiúk­nak a katonakórházban .. . — Hát akkor operáltasd ki. Erre Jefim egy szót sem szólt. Maga is gondolt már rá: „Ki kell operáltatni." De eszébe jutott, hogy a kórházban egyetlen férfi orvos sincs. Sőt, mi több, a se­bész egészen fiatal nő. Húsz év­vel ezelőtt a katonakórházban bárki előtt hasra feküdt volna — akkor nem szégyellte magát. De most még a gondolatától is ki­lelte a hideg. — Majd meglátjuk — mondta. — Aludj. Ö azonban még sokáig gon­dolkozott, hogy most mi legyen. A következő napon megpróbált Egyből tönkreteszek mindent. Tu­dom én, mekkora szájuk van. — Pfuj! — Ekkora esztelenség hallatán Szonya dühbe jött. — Talán bizony neki szereztél tekin­télyt?! Vagy neked olyan külön­leges van, hogy nem lehet meg­mutatni? — Nem arról van szó! Ha nem érted, ne jártasd a szád. Egyből megtudja az egész falu, s aztán majd rajtam köszörülik a nyelvü­ket. Ismerem én őket! Ezután majd másról beszélnek, mint ami­re gondolnak. Gúnyolódó nép­ség. — Jefim dühöngött, tudta, hogy hülyeség, mégis dühöngött. Valóban nem tudta, mit csinál­jon. A város majdnem százversz­­tányi távolság. S amikor az em­ber odaér, azt mondják, maguk­nál van kórház, és nem veszik fel. De meg hogy utazzon odáig, állva? Éjjel egészen rosszra fordult a dolog. Jefim a fogát csikorgatta, só­hajtozott. — Bolond vagy, tisztára bo­lond — mondogatta Szonya. — Mit kínlódsz itt? Fél, hogy el­veszti a tekintélyét. Ha valakinek elmondod, kinevet. Hát nem fek­szenek férfiak a kórházban?

Next

/
Thumbnails
Contents