Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-10 / 45. szám
— Dehogynem! Még valami rák is jobb lenne, mint ez a nyomorúság. Ha csak úgy egy ember lennék a faluból, az teljesen más lenne. Én is együtt gúnyolódnék a többivel, s aztán kész. Vége az ügynek. De így, ujjal fognak mutogatni rám. — Hát ne tartottad volna oda, ha már erről van szó. — Szerettem volna megnézni, hogy te mit csináltál volna ott. . . Hacsak fél szemmel is. Vajon te midet tartottad volna oda? — Hát egy biztos, hogy most nem gyötrődnék ilyen bolond módra. — Te vagy a bolond, tiszta bolond. A fájdalom belehasított a hátába meg a lábába. Időnként úgy érezte, hogy kijön a szilánk, összeszorította a fogát és hoszszan simogatta a feldagadt helyet, de az ujja semmi éleset vagy keményet nem tapintott. A dagadt rész nedves lett. — Az annya istenit valamennyi orvosnak!... Mind kiszedegették, de egyet csak benne kellett nekik hagyni I... Reggelre Jefim odajutott, hogy el kelf menni a kórházba. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, eltörődött. Úgy készült, mintha a Golgotára indulna, húzta-halasztotta a dolgot. — Ha valaki az irodában keres, azt mondod, hogy a járáshoz mentem. Vigyázz, el ne járjon a szád. — Menj már, menj már, az isten szerelmére. Minél közelebb ért a kórházhoz, annál nyugtalanabb és gyávább lett. Világosan elképzelte, hogy mindjárt bemegy a kórházba, belép o rendelőbe.. . Ott, persze, vénasszonyok ülnek. Már kora reggeltől fogva. Meglátják, bólintanak és megkérdezik: — Te is, Sztyepanics? Hát mi bajod van. kedves? Tegyük fel, beengedik soron kívül. Az orvos fiatal, komoly nő. — Mi a panasza? — Egy szilánk. — Hol? — Ott. *— Hol „ott"? — Hót, ott_— Lehet, hogy itt könnyedén nevetni kell? — Hehehe ... Tudja, azon a bizonyos érdekes helyen, ahogy a feleségem mondta szellemesen. — Mutassa. Jóságos ég! Mért ver ennyire az isten?! Nem tudott egy kicsit feljebb célozni az a gazember! A kórház udvarára egészen csendesen ment be Jefim. — Ilyen korán, persze, nincs itt egyetlen férfi se — gondolta kín. lódva. — Legalább lenne kivel elszívni egy cigarettát, elfoglalni magam, mielőtt... letolom a nadrágom a rendelőben. A folyosón valóban nem volt egyetlen férfi sem. Ellenben annál több asszony, ülnek a fehér padokon, a díványon — mind szerencsétlenek, és kissé ünnepélyesek. Halkan beszélgetnek, sóhajtoznak. Fiatalok is akadnak. Az egyik fiatal a másik valamivel idősebbnek mesél: — Amikor beleáll, gondolom, na itt a vég. Egyenesen ide, ni ... úgy beleáll, de úgy beleáll... Az idősebbik megértőén, kissé összehúzott szemmel, szigorúan kibámul az ablakon, és bólint. Még kettő sugdolózott. Az egyik csendesen csodálkozott, a másik pedig megérintette o térdét, és igyekezett végigmondani: — Hát... aszondom, te viperafajzat, meg mit csinálsz. A te öklöd, aszondom, tán vattából van? Amint Jefim Sztyepanicsot meglátták, abbahagyták a sustorgást, és kíváncsian rámeredtek. „Ennek nem lesz jó vége — gondolta elkeseredetten Jefim. — Egy szempillantás alatt megtudják, és délre már ezen fog röhögni az egész falu." A sorhoz lépett, és gúnyosan végigmérte a szenvedőket. — Ejnye, be sokan vannak! Bezzeg, amikor ünnep van, ünnepeken, senki sincs itt. ünnepkor nem szoktak betegek lenni? — kérdezte, és maga sem értette, miért. Csak úgy kiszaladt a száján. — ünnepeken enélkül is épp elég bajunk van, Jefim Sztyepanics — felelte az egyik asszony. — Hát éppen ezért nézem, sok a beteg. Hol van itt a főnök? — A főorvos? — Az hót. — Itt a szobája. Ez a párnázott ajtós. Jefim igyekezett, hogy ne sántítson, és bement a szobába. A főorvos még nem volt bent. A szobában egy szép, telt nő ült, az arcán anyajegy. (Jefim senkit sem ismert, egy sem volt idevalósi.) — A főorvos nincs itt. Miért keresi? — kérdezte udvariasan a nő. — Az itteni elnök vagyok. A főorvosasszony fát kért. — Igen, igen, tudok róla. A fára nagy szükségünk lenne, hamarosan itt a tél. „Mintha én nem tudnám, mi. kor lesz tél" — rosszmájúskodott magában Jefim. — Megkapják. Szállítóeszközt viszont nem tudok adni. — De hát akkor mivel szállítsuk el? — Ezt én már nem tudom. Forduljanak a községi tanácshoz. Az én dolgom, hogy fát adjak. Jefim dühösen ment el a kórházból. — „Hatvan köbméter csak úgy a levegőbe. Mi az ördög ütött belém, hogy a fával rukkoltam elő? ... Nem lehetett volna valami mást kitalálni?" A fát így is, úgy is el kellett volna vinni a kórháznak, de személyesen odamenni és felajánlani — ez tisztára vicc, ezt a legrosszabb kolhozelnök se tenné meg. „Teljesen elment az eszem.“ Hátul pedig úgy fájt, hogy minden lépésnél o tarkójába hasított. „Megyek és kioperálom magam" — határozta el Jefim. Szonya felkiáltott, amikor meglátta. — No látod, milyen hamar túlestél rajta! Pedig hogy féltél!... — Ne jártasd a szádat! Most mindjárt kioperáljuk magunk. Forralj vizet, készítsd ide a kést... Majd én mondom, mit kell csinálni. — Mit képzelsz, Jefim?... — mondta Szonya, de a férje tekintete belefojtotta a szót. — Elég volt! Nem fogok én velük kínlódni! A gyerekek az iskolában vannak? — Ott. — Az ajtóra fordítsd rá a zárat, és ... tábori kórházat csinálunk. — Én nem, Jefim. Én félek. — Mitől? — Félek felvágni. Hót elment az eszed? — Mitől kell itt félni? — Nem és nem — kötötte meg magát Szonya. — Még fertőzés lesz a vége. — Kifőzzük rendesen, és nem lesz semmiféle fertőzés. Ahogy a háborúban csinálták! A lövészárokban! — Hát nem voltál az orvosnál? — Nem megyek orvoshoz, pye. re, intézzük el magunk. Most azonnal csinálunk egy jó kis operációt. — Ne bolondozz, Jefim. Ha akarod, elmegyek én a kórházba, és idehívok valakit... majd itt kioperálják. És senki sem tudja meg ... — Már megint a magadét fújod?! — robbant ki Jefim. — Beszélhet az ember az ilyen bolondnak, egyre csak a magáét fújja! Forralj vizet! Na de Szonya is makacs fehérnép volt. — Ne bolondulj, nincs bolondabb ember nálad. Te, te operálatlan ördög ... Fertőzést kapsz, aztán mit csinálok itt egyedül a gyerekekkel? Csak magára gondol! Rangosabb emberekkel is előfordul, hogy betegek lesznek, de azok is orvoshoz mennek, ez meg, nézzék, nem képes megmutatni a hátsó felét. Mintha valaki olyan kíváncsi lenne rá!... Nincs azon mit nézni!... Jefim valami érthetetlen nyugalommal figyelte a feleségét, és azt mondta: — Menj ki egypár percre. Meg, akarom nézni a tükörben. — Szonya gyanakvó pillantást vetett az urára. — Most meg mit találtál ki? — Menj ki, meg akarom nézni! Vagy tán te is nagyon szeretnéd látni? — Pfuj! — Szonya kiment. Jefim elővett a ládából egy tiszta lepedőt, a padlóra terítette, leengedte a nadrágját... Alit egy kis ideig, gondolkozott... Kissé távolabb lépett a lepedőtől, nekifutott és lendületből a lepedőre ült. Egy kicsit még csúszott is rajta ... Kinn az előtérben Szonya meghallotta az ura fojtott kiáltását, és beszaladt. Jefim az oldalán feküdt, fogta a nadrágját, és halkan káromkodott. — Hívj ide valakit a kórházból — modta. Nem sikerült. Csak összetörtem ... Szonya elszaladt a kórházba. Katona Erzsébet fordítása KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES ILLYÉS GYULÁT Csillag, ha lángol Mint a magasból ledobott kő, úgy hullunk. Minek? Bíz, sárnak, a sírban. Node, ha így van, mint az esésnek vad melegétől csillag, ha lángol: zuhanjunk át oly ős lobogással a gyújtó űrön, ami az élet, hogy bármi véget ér is a szívünk, azt mondja rája, ki szállni látta: oh, idefénylett! A tárgyakkal A tárgyakkal maradtam. Vélük szólok végül, ha még beszélek. Hang nélkül rajtuk át eresztem magamhoz az emberiséget. Halandó hetven-nyolcvan évig nem növi ki az álnokságot. Nyíltan szóltok tízezer évvel bölccsé érett fejszék, lapátok, Megköszönöm a szívességet, amit e zord bolygón találok, a kéznyújtást, amit fűrészek kancsók és kilincsek, kínáltok. ILLYÉS GYULA
