Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-06 / 40. szám
Aztán, háromnegyed év elteltével oz egyik csimpánz remegni kezdett és valami nevetést idéző furcsa módon vicsorogni. Aztán a másik is. Kuru. Vagyis a kísérlet egyértelműen bizonyította, a kuru is egyfajta fertőzés következtében lép fel. Csakhogy kórokozók még a legerősebb elektronmikroszkóp alatt sem voltak kimutathatók. Semmiféle biokémiai eljárással sem lehetett leleplezni őket. És a kísérletek azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a kórokozók nem terjednek egyszerű testi érintkezés vagy cseppfertőzés útján, sőt azok a férfiak sem kapták meg a kórt, akik ettek a fertőzött tetemből. Csak a nők és a gyerekek kapták el. Hogyan terjed hát a kuru? A felelet ekkor már viszonylag egyszerű volt. A kórokozónak nem az emésztési rendszerbe, nem is légutakba kell bejutnia, hanem az agyba vagy a véráramba. Márpedig a pápua asszonyokon, akik a kultikus emberevéshez előkészítették a hullákat, és akik a csemegének számító agyat a meglékelt koponyából kivéve megfőzték, mindig akadt elegendő sebhely a fertőzéshez: késvágás vagy akár csak egyetlen parányi moszkitócsípés. Az asszonyi teendőkben pedig csak a gyermekek segédkezhettek. A férfiak ki voltak tiltva. Ezért nem is volt kuru a férfiak között. És ezért nincs napjainkban a nők között sem — a kannibalizmus letűntével a hajdani idők förtelmes emléke lett a kuru, a nevető halál is. xxx A kutatók további türelmén és kitartásán — és talán szerencséjén is — múlik, mikor válnak a láthatatlan gyilkosokbó1 tetten érhető, lefülelhető kórokozók, azaz, mikor kezdhetik el új módon gyógyítani az általuk kiváltott, immár bizonyítottan fertőzéses betegségeket. Az eddigi kutatómunka viszont máris elnyerte méltó jutalmát. Tavaly decemberben Carloten Gajdusek Stockholmba utazhatott, hogy eddigi eredményeiért átvegye 1976 orvosi Nobel-díját. A szerencsésebbek gyorsan elpusztultak, de legtöbbjükkel a nyelőcsőbénulás, a lassú éhhalál végzett. Kínjaikat végignevették. A nevető halál. Vagy ahogy ők nevezték: a kuru. A ritka betegség első híre húsz éve érkezett el a nagy világba. Egy amerikai orvos, az akkor 33 éves Carleton Gajdusek látogatóba érkezett Új-Guinea kőkorszakban élő lakóihoz. A fiatal kutató az amerikai katonai orvosakadémia részére gyűjtött vérpróbákat és adatokat a világ minden tójáról különböző fertőzésekről. A furcsa kórra a pápuák félig misszionáriusa, félig orvosa hívta föl a figyelmét. Körzetében csaknem minden haláleset kuru volt. A nevető halál rejtélye megmozgatta Gajdusek doktor képzeletét, s társával hamarosan szokatlan kórházat rendezett be az egyik kunyhóban, afféle kuru-ispotályt. Nekiláttak a munkának. A bennszülöttek sajátoson vélekedtek törzsi betegségükről. Úgy tartották, a kórt az váltja ki, ha egy nő visszautasítja egy férfi közeledését, mire az megátkozza öt vagy a gyermekeit. N___ ti fennsíkján, törzsének tagjai nem temették el, hanem feldarabolták tetemét, megfőzték és ősi rítusok közepette elfogyasztották. A kannibálok nem sejtették, hogy sokszor saját halálukat eszik. Olykor évekkel a kultikus lakoma után fura, megmagyarázhatatlan remegés fogta el a bennszülötteket. Nem éreztek fájdalmat, lázuk nem volt, de hétről hétre egyre jobban remegtek. És a remegés mellett valami megmagyarázhatatlan nevetési kényszer lett úrrá rajtuk. Kezük mór alig fogta az ételt, de csak nevettek. Képtelenek voltak járni, és csak nevettek. Már nem tudtak ülni, a fejüket tartani, izmaiknak parancsolni, szemüket mozgatni, sőt már nyelni sem tudtak — és ellenállhatatlanul nevetniük kellett. Mert a kuru csakis a nők és a gyerekek közül szedte áldozatait. Gajdusek doktor tudta, hogy a varázslatok, a ködös hitek világával csak akkor szállhat szembe sikeresen, ha előzőleg sikerül gyógymódot találnia a nevető halálra. Gyógyszereket hozatott, a legújabb antibiotikumokat és hormonokat, de sikertelenül. Aztán — mert úgy gondolta, hogy a kór oka az agy valamilyen fertőzéses elváltozása, felboncolta a kuruban elhunytak koponyáját, és az agyvelőt ólomdobozban amerikai laboratóriumba küldte kivizsgálásra. A válasz nem volt biztató: „Megvizsgáltuk . . . Különösebbet nem találtunk . . . Semmi egzaktot nem modhatunk . . . Legfeljebb: a kisagyi ideggócok minden esetben rongáltak ..." Doktor Gajdusek nem adta föl. Vizsgált, kutatott, repült, szervezett, egész kutatási programot állított föl. Mindhiába. Aztán hat év múlva, 1963-ban egy olvasói levél segített. A kórról, tüneteiről és a boncolásokról ugyanis dr. Gajdusek kis cikket tett közzé egy angol orvosi szaklapban, és egy félig-meddig értő olvasónak feltűnt, hogy a rongált agyrészekről készült fotók hasonlítanak más fényképekhez. Azokhoz, amelyeket egy nem kevésbé rejtélyes, de állatbetegségről szóló publikációban látott. E betegség neve: scrapie. Tünetei: az állat először lábainak nem tud parancsolni, aztán elhullajtja szőrzetét, elveszti kontrollját egész teste fölött, végül nyelni sem tűd — és kimúlik. Közben görcsösen vigyorog. A scrapie-t tanulmányozó kutatók érdekes megfigyelést tettek. A beteg állatok vérében nem találtak ellenanyagokat, amelyek egyébként minden más fertőzés esetében kimutathatók. Márpedig a scrapie mégis fertőzés, ezt bizonyítani is tudták. Ha ugyanis egy egészséges állat agyába mintát juttattak egy beteg állat agyából, az állat — akárha fertőzés lenne — megkapta a kórt. Csakhogy — és erre is érdemes felfigyelni — nem egykettőre; olykor egy év is eltelt a tünetek jelentkezéséig. A doktor — illetve most már a vezetése alatt álló kutatócsoport — rákapott az új nyomra. Egy kuruban elpusztult pápua agyából mintát fecskendeztek két csimpánz agyába. Az eredmény — semmi. A NEVETŐ HALÁL Egy orvosi Nobel-díj története
