Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-10-06 / 40. szám

SZERETŐK SZERELMESEK VI. rész Kalenda nem szólt semmit, nem tudta, miképpen hagyja ott őket. Ö inkább csak a mérnökkel szeretett volna beszélni, az igazgató és a vá­rosi tanács dolgozója — aki hirtelen fekete szemüveget tett fel — azon­ban nem mozdult a mérnök mellől. Hirtelen átvillant az agyán: ha tényleg lenne lehetősége rá, vajon mit mondana az építésvezetőnek? Abban biztos volt, hogy valamiről tudnának beszélgetni. Mindenek­előtt persze a munkáról: bizonyára lesz majd valamilyen speciális fel­adat. Eddig úgy ítélte meg, hogy hagyományos módszerekkel épül az irodaház, dehát az első napon még nem tudhat7 mindenről az ember. Különben is, én hozzá tartozom, vele jöttem, ő hivott. — Mi minden eszközzel, pénz­zel ... mindennel azon leszünk, hogy a határidőt előbbre hozzuk... — a megbízott igazgató öklével a tenye­rét ütögette. — Ezek még csak az első napok ... Egy hét után már világosabb képünk lesz az építkezésről -r szólalt meg a városi tanács embere. Levette a szemüvegét, körültekintett, aztán kezet fogott Kalendával. A városi tanács embere nyugodt volt. Erősen megszorította Kalenda kezét, rámosolygott. Aztán intett a többieknek is, hogy menjenek tovább, nézzenek körül más munka­helyen is. A mérnök tanácstalanul állt meg Kalenda előtt, látszott rajta, hogy szeretne még valamit mondani neki, aztán meggondolta magát és köszö­nés nélkül otthagyta. Latorcza Imre meghozta a bort, letette a fal mellé, rádobta a kabát­ját. Előkerült Bertalan István is, s olt ácsorgott az ablak előtt Kalen­da két segédmunkása. — Az istenit! — hördült fel az idő­sebb segédmunkás. Mindenki ránézett. — Nézzék csak, már bontják a fel­vonulási épületet. A végét. Széles stráfkocsi állt meg a kerítés mellett, a felvonulási épület végénél, őszülő hajú férfi szállt le a kocsi­ról. Kalenda és Latorcza Imre meg­ismerte a fuvarost, aki leengedte a kocsi oldalát, majd pakolni kezdte az épület oldalához fektetett koszos ajtókat és ablakokat. — Lebontották a végét és viszik a szajrét — motyogta az idős férfi. — Miért baj az magának? — kér­dezte tőle Latorcza Imre. — Mert nekem ígérték... Ha le­bontják, én kapom meg, ezt mond­ták. Az elöljáróság ... Építek egy kis nyári konyhát, jó lett volna ne­kem is... — Akkor menjen oda és kérdezze meg, hova viszik — biztatta Latorcza Imre. — Nem merem — mondta vékony hangon az öreg. Kalenda ránézett. Az öreg csics­­kásnak hiányoztak elöl a fogai, a nyaka olyan vékony volt, mint egy gyereké, s most, miközben nyugta­lanul tekingetett az annyira áhított ajtókra, ablakokra, görbe ujjaival borostás arcát dörzsölgette. — Nem meri? — nézett rá Kalenda és megsajnálta. — Dehát kinek szólhatnék? — tár­ta szét a karját az idős férfi. Nem is tudom, kihez mehetne az ember? A felsőbbséghez, vagy kihez? Tudja, nagy zűrzavar van most itt, senki sem tud semmit, senki sem tartozik sehova, épülő gyár, tudja ... Most osztják ki a reszortokat, hogy ez meg az, hova kerül... Nemigen foglal­koznának most az emberrel... Ve­lem? — Aki közelebb van a tűzhöz, azé az ajtó, meg az ablak — szólalt meg az öreg csicskás mellett Bertalan István. — Ügy van ez, mint nálunk a téeszben: akik először beléptek, még annak idején, azok hordták el az uraság istállóját. Én is hordtam vón, a betyárját, dehát nem voltam téesz tag ... — Nem? — kérdezte érdeklődéssel az öreg csicskás. — De nem ám... Inkább jártam az országot, elmentem a magas­építőkhöz Barcikára, voltam én még útkorlát-meszelő is. . . Mint más munkásember ... Kéthetente csak egyszer láttam az asszonyt, de a ma­gam ura voltam!... Mindenki úgy rendezi be az életét, ahogy tudja... Az öreg csicskás elkomolyodva bólogatott. Majd, mintha összebeszél­tek volna, egyszerre nyúltak a szer­számaikért. Ezután már keveset be­széltek. Amint hazaértek — késő dél­után —, Kalenda rögtön megfürdött. Közben arra gondolt, hogy még vacsora előtt — úgyis későn szeret vacsorázni — megnéz valahol egy filmet, csak van a közelben vala­milyen mozi... Gyakran előfordult vele, ha unatkozott, gondolt egyet — ilyenkor nemigen szólt senkinek — és beült az első moziba, amit talált. Fürdés után gyorsan megborotvál­kozott — ez is a megszokott ritmus­ban történik: sohasem reggel, hanem műszak után borotválkozik — a ha­ját most is gondosan megfésülgette. Elöl a homloka fölött igazgatta leg­többet a haját; magasította, s a mu­tatóujjával egy kis hullámot próbált odabiggyeszteni. Fehér inget vett fel, nyakkendőt kötött, s közben arra gondolt, hogy ilyenkor Pesten a Fe­hér Rozmaringba szokott menni. Itt találkozott ismerőseivel. A törzs­vendégek mind ismerték, de Kalenda csak egy asztalhoz ült le — gyakran elkísérte Latorcza Imre is. Ennél az asztalnál — úgy vette észre — sze­retik őt. Igazi, komoly embernek tarják, aki bár nem vesz részt az asztaltársaság vitáiban — legtöbbet a lóversenyről beszélgettek —, de gyakran kérték fel döntőbírónak. Aprócska, jelentéktelen igazságokról kellett ilyenkor döntenie, olyanokról, amelyekre néhány perc múlva már nem is emlékezett senki. Néha ide­genek jöttek az asztalhoz, suttogtak, komoly arccal hallgattak. Kalenda tudta, hogy most adták le a drótot a szerdai vagy vasárnapi versenyek­re. Húszasokat, ötveneseket csúsztat-1 tak egymás markába, s mindig csak egy nevet emlegettek, — ezt már Kalenda is jól megjegyezte, — egy bizonyos Volf urat... Majd a Volf úr megmondja, hogy kire kell ügyel­ni, kire kell figyelni. Hát persze, a Volf úr ... <5 mindent tud. Volf úr ismerte a lóverseny benn­fenteseit, azokat, akiknek — erről meg volt győződve — a legbiztosabb tippjeik vannak, de akikhez semmi­képpen sem tudott közel férkőzni, mert nem álltak vele szóba. Ilyenkor vagy Volf úr, vagy valamelyik barát­ja, a szerinte bennfentes fogadókat figyelte, s amikor azok elindultak, hogy megtegyék fogadásukat, akkor gyorsan mögéjük férkőzött és igye­kezett kifülelni, hogy milyen tippe­ket játszottak meg. Volf úrral az asztaltársaság feje, egy bizonyos magyarnóta-szerző tar­totta a rendszeres kapcsolatot. A ma­­gyarnóta-szerzőt Kalenda jól ismerte — ritkán ugyan — de kisegítette kisebb-nagyobb összeggel, amit aztán a megadott határidőre, és Kalenda számára már-már fárasztó udvarias­kodások közepette adott vissza. Sze­retett neki kölcsönadni, s nemcsak azért, mert ez tekintélyt adott neki az asztaltársaság előtt, hanem mert így a Fehér Rozmaring legnépsze­rűbb vendégének a barátságát sze­rezhette meg. A magyarnóta-szerző ugyanis — kérlek szépen az én dalaimat még Ausztráliában is játsszák, mondta gyakran — többször jelent meg egy idősebb és egy fiatalabb nővel. Az idősebb nőt nyanyának, a fiatalt Ma­rának hívták, de Kalenda sohasem seólította meg a nevén, valahogyan sehogyan sem akart a szájára jönni ez a név ... Nem tudta megállapítani a korát: ugyanúgy lehetett huszonöt éves, mint harminc, de ő még ezt is el tudta képzelni róla, hogy csak húszéves. Magas nyakú, fekete puló­verben és nadrágban járt, ujjaira hatalmas gyűrűket húzott, a nyaká­ban pedig hol gombokból, hol két­­filléresekből, hol borostyánból fűzött hosszú láncot hordott, amit állan­dóan az ujjai köré csavart. Egyszer, épp amikor így bámulta Kalenda — Marának is — omlott a haja a vállára. Megérezte, hogy a nő mindennap hajat mos, s látta, hogy minden alkalommal, alig ülnek le az asztalhoz, a körmét kezdi festeni A nő észrevette, hogy Kalenda őt nézi, várt egy kicsit, majd meg­kérdezte tőle: Tetszem? Kalenda nem válaszolt. Aztán valaki megérintette a vállát. A magyarnóta-szerző állt mögötte és intett neki, hogy álljon fel és menjen utána. — Haza akarsz vele menni? — kérdezte tőle. Kalenda visszanézett a nőre, majd újra a magyarnóta-szerzőre. — Itt a kulcs, éjfélig gyertek visz­­sza ... Elég, ha a cehet rendezed ... Ha visszajöttél... Világos?... Kalenda a kulcsot nézegette. Azt hitte, hogy a magyarnóta-szerző lakásához való. — A kulcs a nyanyáé. Egy szoba­konyha. Mara ott lakik albérlet­ben ... Kalenda az idősebb, nagyon sovány nőre nézett. Aztán ' már mindent értett. A nótaszerző nemcsak dalokat sze­rez, hanem palikat is. A nyanya lakására járnak ... Mara délelőtt egy büfében dolgozik, este meg a szoba­konyhában ... Odaviszi a vendége­ket. De miféle embereket? Anélkül, hogy szólt volna Mará­nak, már indultak is a Fehér Roz­maringból. (folytatjuk) Ídösebb Zelenák Béla posta­­tisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szét­nyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette — kis kerek asz­talkán — tea gözölgött, és ajándékba kapott holland szivar illatozott. Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólván — legkedvesebb élve­zete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek elő­­tünedezni. Csák ezeket örökölte. Földjük is volt szépecskén — három­száz hold Biharban — meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még 45 előtt. Szokások maradtak — és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt — egész nap ezt csinálja, anélkül hogy egy fillér haszon lenne belőle! —, a fiú pedig mellette kuporgott egy zsámo­lyon és nézte. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anya nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az teljesen eltemet­kezett az újságban. — Szóljon már, mami! — suttogta a kamasz. Imára kulcsolt kezeit álló­hoz emelte. CSAK GYULA -Anyja ismét sóhajtott, és gyorsab­ban kezdte mozgatni a horgolótűt. — Béla! Kellene ötven forint a gyereknek. Be kell fizetni az érett­ségi bankettre ... Hallod? Figyelj rám, az isten áldjon meg, hát hozzád beszélek! A férfi leeresztette az újságot, és szemüvege fölött nézett feleségére. — Mit mondtál, kérlek? — Adjál Zolinak ötven forintot. Be kell fizetni a bankettre. — Mért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a ka­bátomat. A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, s alázatos ábrázattal apjához vitte. — Fene nagy bankettet csapnak az urak — dörmögött idősebb Zelenák, miközben előnyálazta tárcájából az ötvenest. — Egyszer van az életben, papa — motyogott a fiú. — Na, persze, persze. — Ismét az újságba bújt. A gyerek elvette a pénzt, de to­vábbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, szolgálatkészen, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett, és elvörösödve megszólalt: — És . .. kellene húsz forint, tudni­illik ... fé ... fényképezés is lesz. Apja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyitotta a bőrtárcát, és elővette a húszast. — Meg szmoking... — nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette. Legalábbis úgy tett, mintha nem értené. — Leszel szíves a cipőmet — mondta, és szivarjáért nyúlt. Közben az újságba temetkezett, s tévedésből a teába dugta az ujját. A gyerek sietve visszaakasztotta a

Next

/
Thumbnails
Contents