Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-27 / 4. szám

dik éve a magam kenyerén éltem Jogod volt hozzá. Ezt most mondod! Akkor is gondoltam. Jolán nevetett. azóta. Még tón gondoltál is rám A férfi majd azt mondta, „anyám életére, hogy igen“. De a szó megre­kedt benne, s csak nagy, csontos öklé­vel ütögette a térdét. — Hiába is mondanám. Hazug vagy te, Mihály! — Te meg...? — s ránézett a nő­re. Azt akarta mondani, hogy „te meg egy szajha“. De meglátta a szép fo­nott fekete haját, a tüzet a szemében, s akaratlanul is így szólt. — Te meg ... nagyon szép vagy. Bizonyis­ten, nagyon szép! — Halkabban, te bolond! És úgy mentél el mellettem évekig, mintha nem is ismernél. — Hívtál egyszer is? Meg aztán egyszer csak eltűntél az aknáról. Két évig is Misiké miatt! Hót a nevem adtad neki! Kő Jolán behunyta a szemét. Egy pillanat alatt forróság öntötte el. Per­sze, hogy az apja nevét adta a fiának. Azért virult ki, mióta visszakapta: újra látta azt a behemót férfit, akit sokáig, nagyon hosszú ideig nézett az aknán. Elnézte a szép kék szemét, a szőke haját, s megesküdött magának: szül neki egy fiút, ha a becsülete, a híre rámegy. A szeme előtt kezdett ki minden férfinéppel, hogy meghozza a kedvét annak a magának való, szo­morú férfinak. S mikor bányásznapon beittak... Igen, akkor felengedett a legényben valamiféle görcs, s elvitte magával. — Ha akkor nem mondod nekem azt, hogy... az én mellembe csak az nem haraphat bele, aki nem éhes rá— Mentek együtt az utcán, a kültelki barakkházak irányába. lyan. Nem gondoltam én azt komo-De mondtad! Mondtad! — Nem emlékszem. Csak arra, hogy te kinevettél... Igen, egy hét múlva csaltalak, és te azt mondtad, nem va­gyok én igazi férfi... Az asszony megállt, belekapaszko­dott a férfiba. Ugyanazt az enyhe szé­dülést érezte, mint azon a bizonyos délutánon, mikor Bodnár Mihály meg­kereste a kis putriiban, s akkor ő már tudta, érezte: gyereke lesz. Milyen nehéz volt kimondani a sértő szava­kat. De kimondta, mert lehetséges, hogy Bodnár meggondolja mindazt, amit eltervezett, s ő elmegy az orvos­hoz és megöleti a gyerekét. Elzavar­ta, nehogy beszéljen állapotáról. Később, mikor újra elindultak, a férfi megfogta Kő Jolán karját. — Együtt mehetnénk a gyerekért... — szerette volna úgy mondani, hogy a fiunkért, de félt, s beleszorult a szó. — Korai még... És egyszer már meg akartam tőled kérdezni, hogy te szeretsz a hóban mászkálni? Tudod, mikor gyerek voltam, akkor későig kinn csámborogtunk... De csak ha esett a hó! Azt nagyon szerettem. — Én is szerettem. Mindig! — pe­dig hazudott. Soha életében nem ju­tott rá ideje, hogy szeresse a hóesést, a sétákat, a barangolásokat. De úgy érezte, hogy nem késő arra rákapni. S meg is 'lehet igazán szeret­ni. „Sőt — gondolta hozzá — lehetsé­ges, hogy szerettem is, csak nem fi­gyeltem oda.“ Hamlet Károly, az Alkohol Elle­ni Küzdelmet és az Alkoholból Származó Állami Bevételeket Ko­ordináló Minisztérium főosztályve­zetője töprengve ül íróasztalánál. Előtte egy kis üveg konyak és a Népszabadság csütörtöki száma, mely a „Reggeli féldeciről“ írt hosszabb cikket. Még egyszer elol­vassa az alábbi mondatot: „Ha az italbolt teljesíti a tervét, ezzel a dolgozók testi épségét veszélyeztet­heti. Ha a Hajógyárban baleset van, akkor csökken a termelés.“ Most mit tegyek? — dörzsöli meg halántékát a főosztályvezető, és felhajt egy kupica konyakot. — Inni vagy nem inni? A cikkben felsorolt példák meggyőztek. Való­ban — sóhajt —, a munkakezdés előtt elfogyasztott hajnali féldecik komoly károkat okoznak a terme­lésben is, a dolgozók testi épségé­ben is. Igen, itt van ez a P. J. A korai ivasok miatt annyi baleset éri, hogy többet van betegszabad­ságon, mint munkában. De már annyira beleszokott abba, hogy ivás után mindig dolgozni menjen, hogy íme mostani betegszabadsága idején is részegen bement az üzem­be. Igaz, nem dolgozni akart — ami veszélyes ebben az állapot­ban —, hanem, amint az őrrel 'kö­zölte, a gyár egyik dolgozóját óhaj­totta megölni. Minthogy egy ha­talmas kés is volt nála, az őrnek gyanússá vált a dolog. „Többek se­gítségével a kést elvették tőle, őt pedig kitessékelték az üzemből." Szomorú dolog — töpreng magá­ban a főosztályvezető —, ha egy dolgozót ki kell tessékelni az üzem­ből. De hát mit tegyenek egyebet, ha egy hatalmas kés van nála, és valakit konkrétan meg akar ölni? Kitessékelik. Más országban rosz­­szabbul is járhatott volna. Ha mondjuk Párizsban az invalidusok templomában akart volna merény­letet elkövetni egy dolgozótársa el­len, szinte elképzelhetetlen, hogy azt írták volna a lapok: „Többek segítségével a bombát elvették tő­le, őt pedig kitessékelték a temp­lomból.“ Nyugtalanít ez a „kites­­sékelés“. Mintha a részegség mi­­nálunk valamilyen huncut dolog lenne. Még a nagy késsel együtt is; Igen, küzdeni fogok az alkoholiz­mus ellen. (Feláll, sétál a szobában. Töp­reng, hogyan is kellene elkezdeni a küzdelmet. Majd ismét leül, tanulmányozza a cikket.) ... Persze a tervteljesítés — tű­nődik. — A talponállók vezetői azért kelnek fel olyan korán sze­gények, hogy teljesíthessék a be­vételi tervet. Már hajnali ötkor el­kezdik. Olyankor még rendszerint sötét van. Tulajdonképpen kitün­tetést érdemelnének vagy valami díjat. Milyen jól hangzana: Kefe­­kötő-díjas talponálló-vezető. A na­pi forgalom hetven-nyolcvan szá­zaléka reggel 5 és 8 óra között bonyolódik le — nyilatkozik az egyik. A másik szerint ebben az időpontban 30—40 liter pálinkát is eladnak egy kis italboltban. Gyö­nyörű. Mármint az állami bevétel szempontjából. A termelés viszont, sajnos, csökken. Sok a baleset, be­tegszabadság, táppénz. Nehéz ügy, nehéz ügy ...Az em­berek már fél ötkor a bolt előtt ácsorognak — mered az újságba. — öt órakor pedig már vagy öt­­venen állnak sorba, s nyitáskor valósággal megrohanják a pultot. Azután jön az üzemben a rossz munka, a sok baleset. Azonkívül ez a hajnali roham mire nem csábítja az eladókat? Alig hinném el, ha nem olvasnám: „Nem csoda, hogy a nagy forga­lom több helyütt még csalásra is HÄMOS GYÖRGY Inni zolnia kell, hogy mennyi időt töl­tött az italboltban, s milyen érték­ben fogyasztott. Az igazolást az italbolt vezetője adná, s két tanú láttamozná. A csalások elkerülése végett. Nehogy az illető — miköz­ben az hiszik róla, hogy az ital­boltban gyarapítja az állami bevé­telt — családja körében tartózkod­jék vagy esetleg a Széchényi Könyvtárban ingyen olvasson... Ezt persze még meg kell beszél­nem közgazdasági szakemberekkel. Addig is áttanulmányozom az előt­tem fekvő cikk vastag betűkkel szedett befejezését és javaslatát. „Mivel orvosi vélemény szerint leg­veszélyesebb a reggeli szeszfo­vagy nem inni? csábít: lecsípnek az adagokból...“ Ez már több a soknál — ráncolja homlokát. — Lecsípnek a dolgozók alkoholjából. A vevő így a tömény szeszből (mely annyi bajnak oko­zója) kevesebbet vesz magához, mint amennyi a pénzéért megilleti. Ez nem helyes. Az ilyesmi aláássa kereskedelmünk jó hírnevét. A fo­gyasztók elkedvetlenednek, s las­san elszoknak az italboltoktól. És akkor a tervteljesítés? Igaz, keve­sebb lesz a baleset. Viszont a be­vétel ... Nem, ez így nem megy. Talán mégis a kocsmárosok talál­ták meg a helyes megoldást, mi­kor lecsípnek az adagokból. Vég­eredményben, népgazdasági szem­pontból az a tény, hogy a dolgozók ugyanannyit fizetnek, de keveseb­bet isznak; a helyes középútnak látszik. Tovább is lehetne fejlesz­teni. Az optimális megoldás az len­ne — jön izgalomba —, hogy a dolgozó munka előtt bemegy az italboltba, kifizet egy vagy két fél­decit de nem iszik semmit. Viszont azzal a jóleső tudattal siet a mun­kahelyére, hogy nem érheti őt bal­eset, s amellett az italbolt is telje­sítheti bevételi tervét. Nem, a fejlettségnek ettől a fo­kától még távol vagyunk — csüg­ged el a főosztályvezető. — Mit kellene hát tenni? Elképzelhető-e, hogy valaki annyit iszik, hogy az ebből származó népgazdasági ha­szon felér azzal, mintha az időt munkával töltötte volna? Ebben az esetben kár a munkát erőltetni, hi­szen úgyis csak baj származik be­lőle. Az italbolt bevétele fedezhet­né a termelés kimaradásából szár­mazó jövedelemcsökkenést. Az illetőnek csak a fizetésért kellene bemennie az üzembe. Persze iga­gyasztás, meggondolandó, hogy a talponállók, a borozók nyitási ide­jét a Váci úton és másutt is ha­lasszák későbbre. Ráérnek kinyitni nyolc óra után.“ (Hamlet Károly mélyen sóhajt, majd így folytatja a belső mono­lógját.) A tanács hasznos. De éppen a cikk szerint a forgalom nyolcvan százaléka nyolc óra előtt bonyoló­dik le. S miért van egy italbolt, ha nem a forgalom miatt? Műem­lék nincs köztük, nemzeti büszke­ségünk nem fűződik hozzájuk. Ma­rad a forgalom. Forgalom nélkül nincs bevétel. S egy bevétel nélkü­li italbolt? ... Ebbe bele kell őrül­ni. (Tekintete elborul, öklét halán­tékára szorítja. Ebben a pillanat­ban belép a titkárnő. A főosztály­­vezető ráncai kisimulnak, előbb még eszelős tekintete gyöngéddé szelídül.) Mi van, Oféliácska? — Az apja szelleme keresi a fő­osztályvezető kartársat. — Ilyen korán? Ez már igazán túlzás. — Én úgy sajnálom szegényt; hiszen olyan fiatalon hunyt el. — Az ital miatt, kedvesem. Ren­geteget ivott, — ö tagadja. Odakint a titkár­ságon valami gyilkosságot emleget. Mind csak ezt mormolja: „Fülem­be önték az átkos nedűt.“ — A fülébe? — kérdi megren­dült izgalommal a főosztályvezető. — Talán itt van a megoldás. Le­gyen szíves, küldje be.

Next

/
Thumbnails
Contents