Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-27 / 4. szám
Egy havas, szép téli napon Kő Jolán gyerekkel állított "be az aknára. Az asszonyok közrefogták a szőke, kék szemű emberkét és faggatni kezdték, meg persze dicsérték és kedveskedve elhalmozták mindennel: csokoládéval, vajas kenyérrel, süteménynyel. Hogy hívnak, te tündér ke? Hány éves vagy? Ki az apukád? Szereted a szalonnát? Hát vajaspogácsa kell-e? A gyerek — hatéves lehetett — minden kérdésre pontos és szabatos választ adott. Egyrészt, félt a sokada- 1 ómtól, másrészt, mindenre kötelességSzerűen feleletet adott, mintha bírák előtt állna, s egy-egy választól függne a sorsa. Kő Jolán a lámpakamrában dolgozott, s hagyta a gyereket a falézban kujtorogni. „Majd vigyáznak rá!“ gondolta. S nem tévedett. Mikor megjött a délutános műszak, a férfiak is közrefogták a gyereket. Kő Jolán pedig kiállt a folyosó végére, s onnan nézte a sokadalmat. Legtöbbet Bodnár Mihály on állt meg a tekintete. Ez a nagydarab, szőke vájár egy ideig meghúzódott a sarokban, semmiről sem vett tudomást. Se a fiúcskáról, se az anyjáról. Csak amikor már majdnem üresen maradt a folyosó, odament a gyerekhez, leguggolt eléje, a széles tenyerével felemelte az állát. Te meg kinek a kölke vagy? Kisbori Kelemené. Az anyád kicsoda? — Irma néni! — de aztán, mint akinek valami az eszébe jutott, egy pillanatra oldalt is fordult, s a folyosón álldogáló asszonyra nézett, és még hozzátette. — Meg az is a mamám! Kő Jolán akkor ment oda a gyerekhez. za. Gyere, Misiké! Készülünk ha-A férfi elsápadt. Hát a tiéd? — Az! Miért? — s úgy nézett Bodnár Mihályra, mintha sajnálná, meg haragudna, sőt gyűlölné is. Szép érett nő volt Kő Jolán. Kicsit hízásnak indult már ugyan, de még így is hosszú, karcsú nő volt. Es szép volt fekete haját koszorúba fonva viselte, kicsit falusiasán, szemében pedig annyi elszántság és tűz égett, mintha örökösen arra készülne: most menten kikaparja valakinek a szemét. Mennyi idős ez a gyerek? A fiúcska válaszolt a kérdésre. Hatéves leszek májusban. A férfi világoskék szemében megvillant valami. Fény? Talán a lelke közvetített valami üzenetet neki ? Nem tudni. Ránézett Kő Jolánra, és csak annyit mondott: Szólhattál volna Jolán nevetett. Nem sok vidámság csengett tó abból a nevetésből, inkább gúny, fájdalom. Ugyan mit? — Hát... — s felállt, indulásra készen igazgatta lámpáját — Hát... valamit! Bolond vagy te, Mihály! — Honnan ez a gyerek? — s élesen, kérdően nézett a nőre. — Honnan veheti egy magamfajta lány? Balkézből! Nincs ezen mit nevetni! Nincs? Miért ne? — Csak'i — s még bizonytalankodott egy percnyi időt. Addig a gyereket nézte. Egy fényképre gondolt. Apjával együtt van a képen, 6 hatéves lehet, annyi idős, mint ez a gyerek. Szőke haja homlokára kunkorodik, s áttetsző, világos szemében kíváncsiság, bizalom. Apja meg... De apjára nem szeret gondolni, ö volt. S aztán hirtelen eltűnt... Azaz egy fénykép maradt róla. Ötödik osztályba lépett, amikor egyik napról a másikra eltűnt az életükből. Anyja két hétig várta, aztán fogta a kezét és elvitte őt a keresztszüleihez. „Bécsben látták...!“ S aztán őt se látta többé. Egy hét alatt sikerült megtudnia, hogy Kő Jolán megszült egy gyereket, két évig nevelte, de aztán nem látta nála senki, négy hosszú évig Van, aki azt állítja, hogy a gyereket elvitte a falujába, a szüleihez, s azok nevelték. Mások úgy beszélték el, hogy a lány, amikor már nem tudott a fiával mit kezdeni, elment vele az Állami Áruháziba, s ott hagyta. Ekkor vették magukhoz jó emberek. Kisbori Kelemen nyugdíjas bányász felesége éppen ott BARÁTH LAJOS — Magad mondtad két nap után, hogy én annyi ágyba bújok bele, amennyit felkínálnak nekem — Ilyet mondtam volna? zam? Mintha nem emlékeznél!. És ha mondtam? Nem volt igarek? Akkor mért lenne a tiéd a gye-Mert az! Kő Jolán ment a lámpák közé, rendezgette a bilétákat. Bodnár Mihály meg újra magára maradt. A gondolataival, a nagy-nagy reménységével, hogy neki van egy gyereke, egy fiú. Másnap műszakot cserélt, és a buszon a nő mellé ült. — Nem bántottalak én meg téged annyira, hogy ezt tedd velem... — Éjszaka le se hunyta a szemét, a maga sorsát forgatta a fejében. A keresztszülők kezdetben jól bántak vele, de mert két gyerekük is született, egyre kevesebb jutott neki abból, amit elvárhatott volna egy kamaszodó fiú az élettől. Így aztán még be sem fejezte a nyolc osztályt, jelentkezett munkára. Szép szál fiú volt, s hát tulajdonképpen árva: megszánták, adtak neki kenyeret és ágyat az egyik szállón. Erre gondolt, s a leikéből egyre nagyobb űrt érzett. Ürességet, amilyen a kietlen havas mezőség lehet, mely a bányászbusz mellett ©ő®©s®k járt vásárolni, zárórakor mindenki a gyerek anyját kereste, ö meg — soha nem lehetett gyereke — fogta a fiúcska kezét, s hazavitte. „Nézd, apa, milyen szép gyereket találtam!“ Kisbori a térdére ültette, megkérdezte, hogyan hívják. „Misiké“ ! de mert többet nem tudott magától mondani, hát nem is nagyon keresték a szülőket. Nevelték. Csak amikor iskolára gondoltak, tudták meg: oda a gyereket papírok nélkül nem veszik fel... suhant el naponta kétszer is. — Gondolkozz, Joli! Megesküszünk? De Kő Jolán csak nevetett. — Eddig/ is megvoltam valahogy... Most ne lennék meg, mikor a fiam lassan iskolába megy? Hogyan találta meg Misiké az anyját? Erről semmit nem tudott meg Bodnár Mihály. — Mi közöd hozzá! — ezt mondta Kő Jolán, mikor kérdőre vonta. — Hosszú még az az idő... Ha arra gondolsz, hogy 6 majd gondodat viseli. — Majd az is eljön. Most még bírom magam. — Te se gondoskodtál róla. Perrel vetted vissza a fiút A lány szemében borongás látszott, torka is elszorult kém! Mi közöm? Hiszen az én gyere-Te csak hiszed! — Hát a bányásznapi...? Kiszámoltam én! 6 Bizony hosszú per volt az. A bíróságon megforgatták, megríkatták. S most, hogy a fia mellé húzódik esténként, még jobban fájnak az elnök szavai. „Asszonyom! Hogy tudta ezt a gyereket otthagyni? Arra számítani, hogy jó emberek magukhoz veszik! S ha nem veszik?“ Mélyen, benn, olykor megszólalt egy hang, s az azt mondta: „Jolán, nem érdemied meg a fiadat! Annak az öreg asszonynak több köze van hozzá...“ Ilyenkor szánté körömmel mart magába, hogy elnémítsa a hangot. Hogy a magáénak érezze a gyerekét. A férfi szavai belemartak, feltépték a belső szunnyadást. — Mondom, nem te vagy az apa. Akkor meg mi közöd ehhez?- Nem tudsz te hazudni, Joli! — Nem is kell... Ha tudni akarod, hát egy... egy külföldi az apja. Lengyel! Most is hazudtál! — Nem! — s szánté sí költött belőle a tiltakozás. Kő Jolán a kültelken lakott, egy felvonulási épület egyetlen kis szobájában. Minden volt az a kis kuckó: konyha, szoba, mosókamra. A falakat olcsó szőnyegekkel aggatta tele, hogy a repedéseken be ne szökjön a hideg. Kóbor cigányoknak adtak itt szállást a tanács emberei, azzal a reménnyel, hogy majd ittragadnak és munkát vállalnak. De a cigányok eltüzelték az ajtókat, az ablakkereteket, s némelyik épületről lelopták a cserepeket is, és egyszer csak voltak, nincsenek, továbbáll tak. Ha késő este tért haza — délutános műszakból — úgy surrant otthonáig a falak mentén, mintha tolvaj lenne. A részegek megtámadták, lepiszkálták, s ha nem tudott időben elmenekülni, még meg is fogdosták. Mióta vele a gyerek, csak délelőtt kell dolgoznia, s már az is nagy segítség. De az estéi így is félelmetesek. Ráverik az ablakot, nyitnák az ajtót. Ügy lapulnak a paplan alatt a gyerekkel, mintha bújdóklók lennének, vagy zsiványok. Délután Bodnár Mihály újra mellé Ült — Tudod, vettem magámnak szép lakást... Mindenetek lenne. Érted ? Neked dolgozni se kéne! A szép fekete szempárban megfagyott valami. — Hogy napközben meg utcasarokra járjak?- Nem vagy te olyan . Te mondtad! — Még mit mondtam? — nyögött fel a férfi. — Hegy az olyan nőnek a legjobb ezen a világon, mint én is vagyok. Egyik ágyból ki, bele a másikba... És hogy nem is nézem, kivel... csak... Bolond, eriszd el a kezem, mert eltörik! — Még! Még mondd! — mert érezte, neki fáj, benne hasogat most minden szó, minden visszaidézett emlék. — Hogy én-e, nem vagyok feleségnek való! És anyának se leszek jó... — de az utolsó szavakat már halkan mondta ki. Megszólalt benne újra a régi hang, mely akkor is meggyötri, mikor nem is várja. „Hát nincs igaza? Nem mondott igazat? Becsaltad a fiad a ruhák közé..., hegy majd veszel neki kabátot. S te gyorsan kiléptél a túloldalon, s már mentél is a buszhoz, hogy. Te meg mit mondtál erre? Mire? — Hogy te feleség, én meg a férjed? Hogy hát nem az az igazi férfi, aki nagyszál ember... Az csak ahhoz kell, hogy az ember naponta húsz csillét rakjon, de egy nőnek nem az kell... Hát ezt meg ki mondta? — Arra mondtam, hogy neked szűz lány kellett feleségnek! De én akkor már huszonkét éves voltam. És hete-
