Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-08-11 / 32. szám
kintete a felhők magasságában úszik, és a borospohár fenekére zuhan. Egyszerre érzi a magasság és mélység részeg mámorát és a föld józanító igazságát. Élete a mélypont kényszervalósága : mozdulatlanság. Jóbnak nem kell épp piszokban fetrengeni, a hamut és férget a hír előzi meg, mely személytelen, messziről jön és közeire talál. A szabeusok nemcsak barmokat zsákmányolnak, de elveket is pörkölnek, és hiteket semmiznek. A kaldeusok nemcsak a juhnyájakat hajtják el, de lelket kerítenek karámba, és szellemet löknek mozdulatlanságba. A küldöncök egyre jönnek, a hírek egyre szaporodnak. Jóbnak csak fiai voltak, de neki ismeretlen testvérei, közeli egynyelvűek és idegenek elszórva az egész földkerekségen: emberek az embertelenségben. Hol vannak? És vannak-e még? A hírek egyre kevélyebbek, és az állathős-igék egyre egyformábbak: sétálhat, pihenhet tovább, a mozdulatlanság, a némulás görcse nem enged, a világ, világa, mely szent bizonyosságként indul jövőnek, elveszett, elmerült, csak a felhő maradt, csak a borospohár, csak a madárdal, a hangyaút, asszonyok cinkos mosolya és gyermekek pajtási zsarnoksága. Ö, boldog ember! Micsoda hazug monstrumként lézengsz itt a korban! Micsoda világ zuhant itt a jóbi hamuba ! Felhők, madárdal, hangyák, és gyerekek, asszonyok, és kocsmacimborák, irigység és bosszankodás. Ti vagytok a tanúk. Ti, a boldog vakok és nevető süketek, akik ebben a percben soha tanúságot nem tehettek! Boldog emberről beszéltek, és nem veszitek észre bénult némaságát, irigyelitek, és elfelejtitek, mint élt és beszélt ezelőtt cimborátok, és nem látjátok, mint permetez rá a láva, a kataklizma temető hamuja! Ö, boldog ember: katasztrófa mozdíthatatlan eleven szobra, pompeji katona! ör, aki nem futhatsz el! Pompeji elpusztult: emberek pusztultak, állatok, házak és oszlopcsarnokok, de az egésznek értelme és üzenete megmaradt ebben az egyetlen alakban. PU** & S IP 1 :[ J\ftT V 1 á> ... jy Xj| A stószi ablak: „ablak a világra” Móser Zoltán felvételei Szobor, melynek ajkán halálos vonaglás torzul, és élő mosoly játszik. Mintha az egész katasztrófa csak ezért lett volna. Az apokaliptikus kataklizma egy emberi magatartás gesztusáért: a hűség makacsságáért, a non possumus műszójáért. Minden elmúlt, minden másképp lett, mindenki szaladt, és ami pusztult: görcsökben yonaglott, eltorzult, és aki megmenekült: ki tud róla?... Csak ő állt a helyén felváltatlanul, a lávaréteg csak őt konzerválhatta a makacs ellenállás mozdíthatatlan szobrává: mosollyal az ajkán. Tragikus mosoly! De ki tud ennél életigenlőbbet? Melegít és felemel, tanít és javít. És legyőzhetetlen, elnémíthatatlan: gesztusa, mosolya az egész világé. Katasztrófa szülte és edzette, katasztrófa adta és temette, és most ő az egyetlen tanú, aki beszélhet. Tanú és bíró, aki előtt reszket minden, mi nem oldódik fel a tragikus mosolyban — emberséggé. Reszketett Róma, reszkettek a kevély néptribunok és császárok, a győztes hadvezérek és a mindenre kapható pretoriánusok. És amikor jött a Rómára zúduló néphömpölygés: az erőfölény gúnymosolya, a káröröm torz vigyora, a barbár győzelmek fogvicsorgató egészsége itt nem kaptak pardont és gráciát. Róma ledőlt, a germán áradat elzúgott, de a múmiává aszott strázsa ét: mosolyog. Az elhagyott, elveszett poszton állók becsülete megmaradt. íme egy ember: tudja, érzi a katasztrófát minden idegével, és nem menekülhet, nem hasonulhat. Mozdíthatatlan. Non possumus. Idegen világ, kivédhetetlennek látszó barbár erő szakadt rá, és neki önmagában, önmagából — elrekesztve, a mából kiközösítve, mindenből kicsöppenve — egy másik világot kell megőrizni, és átmenteni a holnapba. Posztján nincsenek társai, csak emlékei: bizonyosságai és hitei. Nincsenek győzelmei, csak vereségei. A pompeji őrre gondol, ki futhatott volna és nem mozdult. A pompeji őrt a kötelesség állította őrhelyére, öt a megismerés, meggyőződés és vállalás tudata köti. És ki ismer ennél makacsabb elkötelezettséget? A gondolat: igaz! A szellem: erkölcs! A huszadik században élünk ... A huszadik században élünk! Háborúban élünk: emberek hullanak, és emberek gyilkolnak, emberek részegednek, és emberek kisebbednek. Halál, gyász, pusztulás, züllés egyre szélesedő körgyűrűi falják a hazákat és lakóit. Szájak habzanak, és sebek gennyesednek, tollak gördülnek, és milliók némulnak. Föld szakad, ég füstölög, vízár hömpölyög, és tűzoszlopok világítanak perzselve. Minden — embert temet: vadít és némít. Vox humana, vox humana: a sirálysikoly itt elfúl .... Hamu permetez, katasztrófa lávája. És íme, őr vigyáz a strázsán Egyedül és árván. Pontosan úgy és akként, ahogy hadköteles századunk magyar embertörvénye. Ady-reglamája előírja: ölt testvérek úgy élnek benne és általa, mint a gondolat igaza! Most megszólalt, életjelt adott: az őr számadó és számonkérő életjelét. Bízzatok! s az összefonódó pántok olyanok voltak, mint egy kalitka. De ez a kalitka már nem volt üres. Állandóan bent tanyázott néhány madár. Csodálatos tollú, színes madarak. Úgy ragyogtak mint öklömnyi zafírok, gyémántok, topózok, rubinok, smaragdok. Mint ismeretlen, titokzatos holdkövek és napkcvek. Szóvitri vorózslota volt. Szávitri olyan szép, olyan nyílt, olyon kiszolgáltatott és követelő volt, hogy o madarak megértették tekintetét. Megértették, mit kér tőlük. Arra kérte az átröppenő madarakat: tanyázzanak egy-két napig az arunypántos kalitkában. És úgy kérte, hogy a madarak maradtak. A fényükkel, a ragyogásukkal mindig tele volt a kalitka. A tűzfejű királyka megfért a zöld csaláncsúccsal, a citromsármány a kékbegygyei, a karmazsin pirók a rozsdafarkú csüllővel, a hópacsirta a kékfejű csérrel, a paradicsom légykapó a sisegövel, a kedves tücsökmadár a rózsás zsezsével és a vörösnyakú nádi sitkével. A szótlan, szomorú királyné ládikája igazi kincsesládika lett. Villogtak és surrogtak benne a drágakövek. A Jcirályné mosolygott. — Mit hallgatsz Szávitri? — A patakot. Szávitri a fűben ült. Szatjaván meg fölötte állt. Már az esős hónapok után voltak. A fű friss volt, puha, zöld. A patak lármásan, tolakodva csobogott. Szatjaván lehajolt ez asszonyhoz: — Emlékszel? Egy éve itt ültünk. . . Szávitri felkiáltott — belekiáltott o mondatba. — Még nincs egy éve!.. . Nincs egy éve!... De a legszomorúbb akkor volt, amikor a fiatal bambuszfácskákat hallotta sírni. Itt a rengetegben nyaranta gyakran támadtak tüzek. A magasban éppen csak szétömlött a villám — és egy-két fa meg bokor máris lángolt. Néha csak akkora területet borított el a korom meg a hamu, mint egy szoba. De sokszor sistergő, piros tűzfolyamok gázoltak lefelé a hegyoldalokon. Ilyenkor tébolyult madarak menekültek. Kegyetlen szag terjengett. A füst, a füst! A szél hirtelen felcsapta, mint óriási fátylat. De a füst mindennél súlyosabb volt, újra csak lehullt. Bekormozott, belehelt, megfojtott mindent. Kúszni szeretett, mint a kígyó. És piros lángot freccsentve — hirtelen előreugrani! Hogy tudta Szatjaván védeni otthonukat! Néha csak égő bokrokat kellett karóval szétvernie. Máskor lekopaszított sávokkal védekezett. De az volt a torkot szorító, a szívet dobogtató óra, amikor ellentüzet kellett gyújtani. Amikor a tűzfolyam egyenesen nekik vágtatott, és úgy látszott, keresztülhömpölyög a banianfán meg a fügefán. Ilyenkor Szatjaván előre elkészített mindent. És amikor a szél jól fordult, hirtelen meggyújtotta az ellentüzet. Ez a tűz, az ő kis tüzűk, a fűből indult el, mint egy hű állat. Eleinte kicsi volt, de aztán felágaskodott, s nekirontott a feléjük rohanó piros áradatnak. örvények csaptok c magasba, amikor a két tűz egymás torkába harapott! Forogtak, üvöltöttek, el-eldűltek, azután rögtön a magasba ugrottak. De az ellentűz felperzselt már jókora területet — és ezen a hamumezőn a feléjük zúduló piros folyó már nem tudott átugrani. Birkózott a két tűz, és megfojtották egymást. De a fiatal bambuszfát Szatjaván sem tudta megmenteni. Szávitri egészen közelről látta a halálát. Mielőtt a tűz nekiesett volna, a szél előbb még felborzolta hosszú fürtű, zöld koronáját. Mintha a kis fa csapdosott és menekült volna. A láng hirtelen felrohont a csúcsára. Mint o ráugró tigris — belemart, beleharapott. És ekkor a kis fa nem hajladozott többé. Megbénult. Alit mereven, egészen mozdulatlanul. Zöld koronájában egyszerre tíz aranykigyó tekergett. Pontosan ugyanolyan maradt, mint volt: a törzse, ágainak és leveleinek szép rendje semmit nem változott. Csak éppen az egész fa vörös parázzsá vált Remegő, vörös csontváz lett belőle. De mielőtt ez megtörtént volna — a kis bambuszfa sírt. Szávitri egészen tisztán hallotta: sír. Ügy sírt, mint egy gyerek. Forró, apró könnyei hulltak. Amikor órák múlva Szávitri megérintette: rögtön összeomlott. A tövétől o koronájáig egyszerre lerogyott. Egyetlen kicsi halomba. __így fogok én is sírni? — kérdezte magától Szávitri. — És így fogok összerogyni? A hónapok egyszerre szárnyra koptak. Felcsavarodtak a magasba, csapatostul elrepültek. Csodálatos nyár volt. Nem perzsellek nagy melegek, a világ nem aszalódon koravénre. Egy éjszaka Szávitri orra riadt: már csak három napja maradt. Három nap Szatjaván életéből. Három nap! De meg kell-e halnia? Visnu, a fenntartó még közbeszólhat! Siva, a rettenetes még megkegyelmezhet! Imádkozni fog. Böjtölni fog. Három egész napja van: három napig fog imádkozni és böjtölni. * Már hajnalban átment a banjanfához és engedélyt kért az öreg, vak királytól, hogy három napig böjtölhessen. — Törékeny vagy, Szávitri. Miért akarsz három napig böjtölni? A fiatal nő hallgatott. — A trirátra a legszigorúbb böjt Miért választottad? Szávitri nem emelte fel tekintetét. És az öreg Djumatszéna király ekkor megértette: olyan titokhoz ért, amit nem bolygathat tovább. Magához vonta oz asszony fejét: — Ha megfogadtad, tartsd meg a fogadalmadat. Majd megkérdezte: — Szatjaván tudja, miért böjtölsz? — Nem. Ekkor ért oda Szatjaván a reggeli áldozat bemutatására. A vak király ezt mondta: — Kívánom, hogy Szávitri három napig böjtöljön! És a madárcsontú Szávitri három napig olyan mozdulatlanul állt mint a fügefa. Sivát kérte: kegyelmezzen! Visnuhoz könyörgött: „Te hatalmas, aki már kilencszer újraszülettél. mert úgy szeretted és kívántad az életet, küldd el Szctjavántól a halált!" Hajnalodon. (folytatjuk) 7
