Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-06-30 / 26. szám

hajába. Kígyók fújták szemébe nyálkás, torrá leheletüket. A két kerék küllőiről kígyólejek vigyorogtak rá. És egyszerre úgy érezte, gyeplő helyett eleven, vonagló, hosszú kigyótesteket szorongat a keze.

És a szél egyre csak zúgott, homokdombokat, majd homokhegyeket vágott eléje. Minden dübörgőit körülötte, mintha csak leszakadó mennyezetek alatt rohant volna.

Néha úgy látta; egyre szőkébb körökben vágtat. Lovai eszelősen lehajtották fejüket, mintha a millió homokszem közül kiválasztottak volna egyetlenegyet, s a

láthatatlan homokszem körül keringenének.

Azután hirtelen a magasban volt. Megint csak a szél röpítette hegycsúcsok magasságába. De a hegy hirtelen eltűnt alóla, s ö nem tudta, hogyan log lerohanni a semmivé vált meredek lejtőkön.

Már alkonyodon, amikor ismét egy tüskés bozótosba ért. Kocsija közeledtére poros madarak rebbentek lel poros fészkükből. Gonosz, suhogó tüskegallyak csapok rá.

Fáradtan, bőrén véres karmolásokkal köszöntötte a sűrűsödő homályban a bozót remetéjét. Mert még ebben a poros, szomorú tüskebozótban is élt egy elvonult, magányos szent.

— Fogadj be éjszakára, idősebb testvérem! — járult eléje a királylány. — És ne haragudj, hogy testvéremnek nevezlek, de az öröm szólít így. Már azt hittem, egyedül kell maradnom éjszakára, és egyszerre testvérem akadt itt a tüskék között, a porban, a bozótban.

A bozót öreg remetéje olvasztott vajat öntött a szent tűzre, majd valamilyen kesernyés mézzel és nagyon puha, szálkás gyümölccsel kínálta a lányt.

— A sivatagból jöttél?

— Áthajtottam a homokon.

— És megégetett a nap!

— Rám sütött.

— És betemetett a szél?

— Rám lújt.

Hosszú ideig hallgattak.

— Mintha panaszkodtál volna! — szólalt meg végül a bozót remetéje.

Akár egy dobra ütöttek volna, úgy támadt a lányra ez a hang. Súlyosan, nagyon telten.

— Én? — riadt fel Szávitri. — Panaszkodtam?

— Mintha panaszkodtál volna, hogy a bozót beléd karmolt.

— Egyetlen szavammal sem akartam panaszkodni.

— De az arcod véres!

A remete hangja megrovó és szigorú volt. .

Szávitri bűnbánóan lehajtotta lejét.

— Elfelejtettem letörülni.

— És azt mondtad: o szél rád lújt, a nap rád sütött. A bőrödben, a gyulladt szemedben van a panasz. Tanuld meg az alázatot, lányom. Alázatosnak, sokkal alázatosabbnak kell lenned, különben a nap még tüzesebben log égetni, s a szél még jobban megperzsel. Feledkezz meg a testedről, feledkezz meg a fájdalomról. És ha a tüske hegyes, saját magad szúrd a bőröd alá.

A bozót remetéje akkor elhallgatott. Úgy hallgatott, mintha késsel metszette volna el a szavát. Lefeküdt, többé egy szót sem szólt. Amikor Szávitri rápillantott, már aludt.

A Hatat lány is lehajtotta lejét.

Egyszerre tűvékony hangú hegedűket hallott, jobban odafigyelt — és már tudta, ezek az álom hegedűi. Minden leioldódott: a világ sejtelmesebb, lágyabb és irgalmasabb lett. Minden és mindenki egyre mélyebben belegázolt az álomba, akár egy sötét lényű tó vizébe. Aki csak élt: ártatlan vízi virágként ringatózott az álom taván. A tigris, a larkas, a vadkan elvesztette, ami benne tigris, larkas és vadkan volt. Hiába próbáltak támadni. a másik torkának ugrani, harapni, csak tehetetlenül acsarogtak álmukban. A szúnyog egyszerre nem tudott szúrni, a keselyű nem találta a csőrét és a karmait.

Szávityi az ősi tanításra gondolt: az álomban mindenki egybeolvad, minden létező új létet kap. És itt, csak itt szabadul lel az is, ami igazán ártatlan, ami szép, amiből ez az egész nagy világ van. Ami sérthetetlen és elmúlhatatlan.

A láradt lány nagyot, mélyet lélegzett. És már ő is aludt.

Mintha italt nyújtottak volna neki álmában. Még soha ilyen fényesség és melegség nem futott le a torkán. De ki nyújtotta az italt? Csak egyetlen villanásra látta az arcát. A következő pillanatban az arc szétfoszlott — Szávitri elfelejtette az arcot.

Éjszaka felébredt.

Óvatosan kilépett a kunyhó elé: a sötétkék, majdnem fekete égen kövér csillagok sarjadtak.

Szávitri tapogatózva előbbre lopózott. Bogáncslejekhez ért a keze, fel nem pattant bimbókhoz és alig nyílt kék virágokhoz. Mindegyik bogáncs meleg volt. Még a tegnapi fényt őrizték. Szávitri úgy megnyugodott ettől a melegtől, mintha kicsi liatal állatokat simogatott volna.

Alig hajnalodott, a remete is lelkeit. A királylány megvárta a reggeli áldozatot, azután rögtön nekivágott a bozótnak. A szél már nem fújt, még tegnap elnyargalt, de a meleg ittmaradt, és a bozót szomorúan hallgatott a porban.

Szávitri egész nap szomjazott. Nem tudta feledni az éjszakai italt — az az egyetlen korty égette a torkát, még szomjasabb lett tőle.

Délután mintha kiért volna a tüskés bokrok közül, a fű zöldebb lett.

A zöldülő lüvön — valamelyik domboldalon — antilopokkal találkozott; legalább negyvenen lehettek. Három méltóságos lépésű öreg bak kormányozta a csapatot — koromfekete bundájukban rögtön kiváltak a tehenek és a fiatal bakok vörössárga tömegéből.

Az antilopok megálltak, csodálkozva nézték a kocsiját hajtó lányt. Szávitri visszanézett rájuk.

Később a dombok egyre magasodtak Szávitri körül, és nemsokára egy völgybe ért. Sövénykerités zárta el az útját, egy remete kicsi ligetének élő sövénye.

Ez a remete mintha csak ikertestvére lett volna a tüskebozót remetéiének. Ö is szikár volt, csontos, szomorú és szigorú, mint amaz.

— Üdvözöllek, nagyon tisztelendő bölcs I

— Mit kívánsz? — nézett a remete a lányra.

— Éjszakára szállást.

— Megkapod.

— És szomjas vagyok. Nagyon szomjas.

— Vizet is kapsz.

Szávitri mohón ivott.

A remete összevont szemöldökkel, fekete pillantással nézte. Ö mondta el Szávitrinak, a férjet kereső lánynak, a vándor és a tigris történetét.

De ekkor már az esti tűz mellett ültek.

— Láttál már mangólát? De nem közönséges mongólát, hanem óriási mang ót?

— Meghámozott gyümölcsét is ettem.

— Egy ilyen óriás mangó alá érkezett meg háromnapi gyalogút után a vándor. Tudod-e, mit jelent három napig vándorolni.

— Tizenharmadik napja vagyok úton.

A remete szemében parázs villant.

— De az igazi vándorok nem kocsin hajtanok, lótuszvirág-szemű királylány! És nem lehér lovak röpítik őket előre!

Szávitri a remete arcát fürkészte.

— Hagyjam el lovaimat és a kocsimat, te mindent tudó bölcs?

A remete legyintett.

— Maid eljön ennek is az ideje. De most hallgasd csak tovább a vándor történetét . . . Árnyéktalan pusztaságon kelt át ez a vándor. Harapásnyi eledele sem volt, egyetlen korty italhoz nem jutott. Már nem hallott és nem látott, amikor az óriás mangó megállította. Csupa árnyék volt ez a la, csupa ragyogó virág s a virág között csupa Ízletes nyümölcs — még virágzott, s már gyümölcsöt érlelt. A gyökeréből, a kérgéből illat áradt, a koronájából varázslatos madárszó. „Mit kívánsz, vándor? Enni, inni kívánsz?" — szólalt meg váratlanul az óriási mangó.

„Aludni!“ — felelte a vándor. És nem is csodálkozhatott el, hogy a fa megszólalt, mert máris elaludt. Amikor végre leinyitotta a szemét, érezte, hogy a kemény föld teljesen elzsibbasztotta minden tagját. „Milyen jó lenne egy ágy! Egy kényelmes, puha ágy!" — sóhajtotta még lélálomban. És mgris lágy, dagadó selyemágyban feküdt a mangófa alatt. Mert ez az óriási mangó csodafa volt. Minden nyelven értett, minden varázslatot tudott. Istenek Iája az ilyen la, az c hatalmukkal és erejükkel rendelkezik A vándor dobogó szívvel, vacogva és rémülten feküdt a selyemágyban. Az emberek mindig megijednek az istenektől. De azután lassan-lassan mégis megnyugodott; megértette, hogy a mangófa jószívű, és csak jót akar. És mert hatalmasan éhes volt, reménykedve leisóhajtott: „Ha ehetnék valamit. . .“ Egyszeribe kis asztalkák között feküdt: kristálytálakon a legizletesebb ételek, kristályserlegekben zöld, sárga és piros italok csábították. A vándor evett és ivott — az ismeretlen izektől szinte részeg lett. Részeg és merész. „Ha most egy szép lány jönne erre..." Még végig sem gondolhatta: pókháló-selymekben egy mennyei, tündérszép lány hajolt löléje. „Csókolj meg!“

— szól rá nyomban a vándor. A lány megcsókolta. „Vakard meg a talpamat!“

— parancsolta még merészebben. És o tündér megvakarta a talpát. A vándor most elnyúlt az ágyon. Az ingerlő gyümölcsök között, az ismeretlen italoktól és a tündérlány csókjától elkábulva erősnek, hatalmasnak és csodálatosnak érezte magát, és Így merengett: „Ha most egy tigris ugrana nekem, a tigris elöl sem hátrálnék meg ...“ És a bokorból abban a pillanatban kiugrott egy sárga-lekete királytigris, s mert a vándor nagy elbizakodottságában nem ugrott lel a fa koronájába, a tigris óriásit hördülve, hatalmas ugrással a selyemágyra vetette magát, s karmos, puha mancsának egyetlen csapása rögtön végzett a vándorral.

A remete elhallgatott, és csak jó sokára szólalt meg: — Befejeztem, királylány. Befejeztem a vándor és a tigris történetét.

— És miért mondtad el, te mindent értő és mindent megmagyarázó bölcs? — kérdezte tőle Szávitri.

— Mert a vágyról akartam egy történetet mondani. Vigyázz a vágyaidra.

Szávitri megborzongott. Még akkor is borzongott, amikor éjszakára magára húzta takaróját.

Jó lett volna, ha valaki vigyáz rá. De csak a magány állt mellette.

Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A viz lölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.

Már megint erdőkben vándorolt. Néha nagy madarak távoli hívását hallotta, a hangok leié indult, de azután a sűrűben nem jutott sehová. És este megértette, hogy a madarak csak gúnyolták.

Máskor egy patakot követett. A patak kedvesen csobogott-suttogott: titokzatos volt, és mindent ígért. Szávitri hűségesen ment-ment a patak partján, de a patak egyszerre vízeséssé vált, lebuklencezett a mélybe, ezüstösen szétporlott. Már olyan karcsú volt, mint egy cérnaszál; csúlondárosan visszanevetett.

A királylány megértette: megint megcsalták.

Nem lázadozott, csak szomorú volt.

Miért kell egyedül lennie? Miért szomoritja meg apját? Miért olyan súlyos a magány? Meddig tart még ez az út? És miért lesz más olyan könnyen boldog? Vétkezett talán? Bűnhődik most?

Ezen az estén egy szent remetével a bűnökről és a büntetésekről beszélt.

— Mos oedig sorjában és pontosan elmondom neked, lányom, ha valaki életében bűnt követett el, annak mi a büntetése. Hallgatod?

— Hallgatom, bölcs atyám.

(Folytatjuk)

7