Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-06-30 / 26. szám

Egy ősi — s tán a legszebb — indiai himnusz egy hallhatatlan égi tündér s egy fiatal férfi szerelmét mondja el. A tündér négy évig volt a férfi kedvese. Egy éjjel azután a tündér eltűnt, „mint az első hajnalpír". A szerelemtől bódult férfi feldúlva félőrülten kereste, végül évek múlva egy tó vizében megpillantotta hűtlen kedvesét. A partról kérlelte: jöjjön vissza. A tündér csak intett: nem. A fiatal férfi könyörgött: a vízbe veti magát, meghal, nem tud nélküle élni, jöjjön vissza. „Nem megyeki" — felelte hidegen a tündér. — „Tudd meg: nőkkel nincs barátság. A nők szive hiénák szíve." És eltűnt. A fiatal férfi többé sohasem látta.

Ennek a szerelemnek ellenpárja Szávitri szerelme. A nő a halálból is visszaragadja szerelmét. Ami a szivében egyszer kigyulladt, az elolthatatlan.

Szávitri története apró tisztás a Mahá-bhárata ősrengetegében. Beleszőtt, kicsi mese. Egy pillangószárny rebbenése. Mindössze háromszáz sor a kétszázezerből.

Mór kilenc napja bolyongott az erdőben Szávitri, a királylány. Kétkerekű kocsit hajtott, kocsiját két fehér Iá húzta. Pávák és seregélyek nézték elámulva, megnémulva a kocsiban álló magas, fiatal lányt.

Tisztásokon hajtott át. Majd keskeny, egyre szűkülő erdei utakra tévedt. A kereke alatt néha kövér, puha tű hajlongott és mozgott, máskor meg vékony, száraz ágak roppantak, mint a gonosz, sebes átkozódás.

Szávitri már mindent ismert az erdőben.

A vízért esengő vadont. A sűrű bozótot, a lombtalan fákat, a bepiszkolódott pálmafejeket. A perzselő, az elviselhetetlen, a lángoló meleget.

Azután megismerte a vihart. Először azt a titokzatos sustorgást, amikor hirtelen felforr a szél, mint tűz fölé akasztott üstben a viz, majd hirtelen ömleni kezd az eső, láthatatlan kezek tördelik a fákat, kék fénypatakok ömlenek szét a magasban, dörgés és villám szakadnak egymásba. És esik, és még vadabbul esik.

Az éjszakákat is ismerte. Az éjszakák hangjait — két sakál csahol a sötétben, szomorú, vékony kappanhangon panaszkodva, és közben ezer meg ezer tücsök szól, párduc sétál puha mancsokon, egyre sűrűbb a sötétség. És egészen váratlanul nagy csend támadt. Ezeken a mézsűrű, sötét éjszakákon szólal meg a tigris: egyetlen rekedt, mély sóhajtás — csak ennyi a tigris szava.

Szávitri megismerte a kék varjút is. Azt, amelyiknek olyan hosszú, sötéten csillogó larktolla van, és a boldogtalanságot hozza.

Es látta a medvéket. A koromfekete, fehér nyakékes ajakosmedvét. Meg azt a másik fajtát, a kisebbet: a kócost, a durva szőrűt, a mindig mérgeset. A késő

délután lényében látta, hogyan igyekeznek hazafelé: a meredek hegyoldalon fenekükre ülnek, és úgy szánkóznak sebesen lefelé a mély völgyekbe.

Megismerte az erdei remeték kunyhóit is: négy földbe vert dorong, vékony sás meg összelont nád. Elmélkedő, szent remeték éltek mindenfelé a roppant erdőkben. Hozzájuk tért be Szávitri éjszakára. Leszállt kocsijából, egy fához kötötte fehér lovait. Majd mély tisztelettel köszöntötte a kunyhó előtt kuporgó bölcset.

A szent remeték szívesen láttak minden erdőnjárót. Szívesen fogadták Szávitrit is. Megnézték a lány kocsiját, rápillantottak szemet gyönyörködtető fehér lovaira, de a szivük nem dobbant meg a látványtól. Egyik-másik talán maga is híres király volt valamikor, vagy bátor harcos, de már régen otthagytak mindent, családot, otthont, hatalmat. Lemondtak erről a legalsó világról, hogy tíz vagy száz év múlva feljuthassanak a lén yességes harmadik égbe, egyenesen az istenek istenének, Indrának csarnokába.

Mindezt látta és ismerte már Szávitri, amikor a tizedik napon, a sejtelemhalvány hajnalban, mely rózsaszín volt, akár a flamingók szárnya, egy fiatal szarvassal találkozott.

A szarvasünő egy erdei tó partján állt. A sötét vizen haragosvörös és halványsárga lótuszvirágok nyíltak. A tó fölött lusta pillangók kergetőztek, rőtesbarnák, égszínkékek és mélyen, puhán feketék.

Éjszaka eső esett, s most friss és ragyogó volt minden.

Kisütött a nap.

Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el.

Belenézett a szarvas barna,, nedves szemébe. . . Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hoszszú és tormás — az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág.

Ö maga volt az: Szávitri, az ég lánya, akit ájtatos apja imákkal, sok-sok évi jámborsággal könyörgött le az istenektől a földre. Egyetlen lánya volt apjának.

És Szávitri most megismerte magát. Meglátta szépségét az ártatlan, fiatal szarvas szemében.

Fájdalmasan, nyugtalanítóan szép.

Olyan szép, hogy a fiatal férfiak meszsze földről, a legtávolabbi országokból is eljöttek Madrába, az öreg király birodalmába. Szávitriért jöttek, megnézték, beszéltek vele, ragyogása megsebezte szivüket. De amikor megteltek ezzel a ragyogással, senki nem merte arra kérni: legyen a felesége.

Ezt a tündöklő, égi szépséget nem lehetett lejjebb húzni — a földre, a sárba.

A férfiak elmenekültek előle.

És Szávitri apja, Aszvapati király ekkor Így szólt lányához:

— Feddésre méltó az az apa, aki lányát nem adja férjhez. Menj, lányom. Menj világgá, és keress magadnak térjél, hogy az istenek ne találjanak bennem hibát.

Szávitri elpirult, és térdre esett apja előtt. De azután megértette a bölcs szót, és megérezte az apai szív fájdalmát. Nem ellenkezett többé.

Elővezették kocsiját, befogták a fehér lovakat, és ő elindult világgá, hogy férjet keressen magának.

S most itt állt a rózsaszínű derengésben, a kis erdei tó partján — és a szarvas szemében meglátta önmagát.

Megértette — o szépség veszélyes és kényes ajándéka az isteneknek.

A fiatal szarvas sokáig kísérte Szávitrit, és csak akkor maradt el tőle, amikor már teljes fénnyel tűzött a nap, és forró szél támadt.

Ezen az estén a lány egy szent férfinál, egy bölcs, igen öreg remeténél szállt meg éjszakára.

Az öreg remete gyümölccsel kínálta, aztán kettesben ültek a tűz mellett, sokáig hallgattak.

Szávitri ezen az estén is olyan könnyűnek látszott, akár egy falevél.

— Milyen vihar ragadott el, lányom? — kérdezte a remete.

— Nem vihar — felelte csendesen Szávitri.

— Akkor miért vagy úton?

— Apám küldött utómra.

— Mert megharagudott rád?

— Mert nagyon szeret.

Az öreg remete egy ideig nézte a lányt.

Szávitri halványzöld ruháját aranyfonalak díszítették. A sok aránylónál úgy villant a tűz fényében, mintha fiatal, vékony kígyók tekeregnének a selyemben.

A remete száraz ágakat tett a tűzre, és elmondta a halaskofák történetét.

— Hárman voltak. Három kövér, nagyon kövér halaskofa. A lolyónál meg a tavaknál vették a halakat, és amikor a halászok fogásával megtelt minden kosaruk, halastul, kosarastul begurultak a városba. Inkább gurultak, mint mentek, mert nagyon kövérek voltak. Az elsőnek Golyó volt a neve. A másodikat is Golyónak becézték kislány korában. És a harmadik sem tudott más névvel előhozakodni: világéletében Golyónak csúfolták. A három Golyó nemigen barátkozott senkivel. Magukban éltek, jól éltek, nagyokat nevettek. Egyszer azután elkapta őket a vihar. Éppen úton voltak, a városból a folyó felé tartottak. A három Golyó rémültem gurult ide-oda. Kövér esőszemek potyogtak körülöttük, de ők nem szerették az esőszemek kövérségét, és még kevésbé szerették a felcikázó villámokat. Végre egy kertész kunyhójára bukkantak, gyorsan bemenekültek. A kertész jászivvel logdta a három Golyót, és éjszakára átengedte nekik a virágházat. Mert közben

erősen besötétedett, és a Golyók még jobban féltek a sötéttől, mint a ropogva zuhogó esőtől. Elhelyezkedtek hát a virágházban, ettek valamit, ettek jó sokáig és lefeküdtek. Múlt az idő, de a három Golyó csak forgolódott a helyén, sehogyan sem tudtak elaludni. Végre az egyik felkiáltott: „A virágok!" Ekkor a másik is feleszmélt: „Igazad van! Ezek a rózsák! Ezek a szalamandra szegfűk I" összevissza kiabáltak: „Hogy bűzlik ez a kontyoshajúi" — „Meg itt ez az aranyvessző!" — „£s az a macskagyökér!" — „Ez a gyiklű!" — „Ez a kígyószisz!" összevissza sértegették, pocskolták a szép és még szebb virágokat. Mindenféle öcsmány nevet kentek rájuk. Mindegyik bűzlött nekik. Mind-mind okádékot lehelt.

Mert ők csak a halszagot szerették, a sűrű, nehéz orrfacsaró, avas halszagot! És csak szédültek a virágoktól, a rózsától, a szegfűtől. Cudarul fájt a fejük, gyomrukban megnehezült a jó vacsora. Legszívesebben kigurultak volna a virágházból, de kint még mindig zuhogott. Erre az egyik Golyónak jó ötlete támadt. A piszkos, üres halkosarakat kirakta egy percre az esőre, majd sorra bekapkodta őket. A nedves halkosarak szinte azon nyomban füstölögni kezdtek a meleg virágházban. Jó és erős halszagot füstöltek. A halszag bírókra kelt a rózsával és csakhamar legyőzte. így járt a szegfű is, a többi virág is. És a három Golyó csakhamar békésen, elégedetten, mélyen aludt, az ismerős, nehéz halszagban aludtak, álmukban is nagyot szippantottak belőle. Reggel a kertész arra nyitott be, hogy a virágai is halszagot lehelnek.

A remete elhallgatott.

— Feküdj le, lányom! — mondta később Szávitrinak.

De az éjszaka csendjében a fiatal lány is álmatlanul forgolódott háncságyán, akár a három Golyó. Arra gondolt, hogy a bölcs, öreg remete megfejtette a titkát. Tudja már, mi hajtotta őt ide a vadonba. És mit hagyott ott a királyi udvarban.

De mit mond a remete meséje? — tűnődött tovább.

— Mit kellett volna tennie? Lebontania magát egy halaskosárral, hogy halszagú legyen? Akkor talán nem futottak volna el mindazok, akik csak azért jöttek, hogy lássák őt.

Egy pávakakas rikkantotta el a hajnalt.

Szávitri mély bókolással köszönt el az öreg remetétől, aki már jóval előbb bemutatta reggeli áldozatát.

A tündöklő hajnalban a lány felült kocsijára, és tovább indult a vadonban.

Ezen a napon dühöngő szélben, tűzforró porban hajtott.

Az erdő hirtelen elmaradt mögötte. Bármerre fordult — száraz tüskebozót volt a világ. Később a bozót is eltűnt, s ekkor már csak por volt. Por, por, — mindenfelé.

Mintha egy tenger vándorolt volna el innét, s a nyomában nem maradt semmi más, csak a hatalmas, meleget lehelő, sóval behintett pusztaság.

Mintha lángok közé hajtott volna — tüzes, könnyű kígyók tekeredtek karjára,

6