Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-06-30 / 26. szám
VILLANÓFÉNYBEN „Veszélytelenebb, mint egy foghúzás“ — nyugtatta meg páciensét dr. Saville mosolyogva. Aztán megtöltötte az injekciós tűt a xylocain nevű csillapítószerrel, s befecskendezte az előkelő párizsi éjszakai mulató, a Lido revücsillagának bőre alá. A szép, fiatal, gesztenyebarna táncosnő csillaga egyre fényesebben ragyogott Párizs éjszakai életének egén, s mi több, ígéretes filmkarrier előtt állt. Ezért úgy döntött, hogy 85 centiméteres mellbősége nem elég, dúsabb keblekkel kell elbűvölnie a közönséget. Pontosan tudta, hogy a testével keresi a kenyerét, tehát minél szebb, izgalmasabb ez a test, annál nagyobb közönséget vonz, s annál nagyobb a jövedelem. A táncosnő a beavatkozás után 21 órával halott volt. A kórházban hiába tettek meg mindent megmentése érdekében. A diagnózis: szív-kollapszus a tüdő működésében beállott zavarral kísérve. A haláleset a bűnügyi rendőrség érdeklődését is felkeltette. Felkeresték az orvost, aki elmondta, hogy röviddel a helyi érzéstelenítés után páciense mindkét keblének bőre alá két-két adag Silicon-gelée-t töltött, s kijelentette, hogy a táncosnő „később ugyan ideges lett, de különben jó formában volt“^ A valóságban azonban még aznap este telefonált a szülőknek, hogy vigyék haza Reginát, mert úgy látszik, nehezen viseli el a nyugtátokat. Az állapota azonban már ekkor súlyos volt: sápadtan, félig önkívületben feküdt a rendelőben és szörnyű fejfájást a panaszkodott. A szülők hazavitték, ám reggelre a beteg állapota még súlyosabb lett, ajkai el kékültek, az ujjai megfeketedtek, nem volt segítség már a kórházban sem. Az értelmetlenül lehullott csillag után egy négyéves kislány, Nathalie maradt ... és egy halom adósság. Ml LESZ A „L0B01A“ SORSA „Havonta 60 kwachát keresek, ebből 30-at rendszeresen hazaküldök a szüleimnek, hogy összegyűjtsék szarvasmarhára, mert nősülni készülök...“ „Már 27 éves vagyok és jövőre szeretnék családot alapítani. Csakhogy nincs állandó munkám, s így nem tudom megkeresni a menyasszonyra való pénzt...“ „Teherbe ejtettem egy lányt és a szülei 100 kwachát követeltek, amiért a lánynak meg kellett szakítania tanulmányait. Ezt meg is fizettem. Most arra akarnak rávenni, hogy vegyem el feleségül. Én elvenném, de szeretném tudni, van-e joguk további pénzt követelni az esküvőért?“ „Tavaly még diáklány voltam, de a szomszédunk fia már akkor megfizette értem a lobolát. Én ezt csak akkor tudtam meg, amikor már mindenben megegyeztek és ő követelődzni kezdett, hogy tűzzük ki az esküvő napját. Viszont én máshoz akarok férjhez menni, de az apám azzal fenyegetődzik, hogy megöl, ha elutasítom az ő emberüket...“ „Az apám már választott számomra feleséget, de én nem szeretem és semmiképpen sem akarom feleségül venni, mert analfabéta és nem is hajlandó iskolába járni. Apám azonban már megfizette érte a két ökröt és a két tehenet...“ „Gyermeket várok és a partneremmel nagyon szeretjük egymást, ö feleségül akar venni és egyáltalán nem érdekli, hogy a szüleim mennyit fognak értem követelni. A szüleim viszont hallani sem akarnak erről a házasságról, mivel a fiú más törzsbeli, engem azonban ez egyáltalán nem zavar...“ „A barátom rajtakapott azzal a leánnyal, akiért már kifizetett 95 kwachát s akit én halálosan szeretek. Emiatt a szüleim, a barátom szülei és a lány szülei halálos ellenségek lettek. Otthon annyira megharagudtak rám, hogy haza sem mehetek. Már három éve nem láttam a szüléimét...“ Ezek a tanácskérések a Sunday Times of Zambia c. vasárnapi újság levelező rovatában jelentek meg. Ám a nősülni vágyó zambiai fiatalemberek közül aránylag sokan nem a vasárnapi újság lelki klinikájáról, pontosabban a rovatvezető „Soul Sister“-tői, azaz a „lelki testvér“-tői kérnek tanácsot, hanem megpróbálják rövidebb úton, de annál önkényesebben megoldani a nősülés gondját: egyszerűen ellopják a menyasszonyért fizetendő bikát, tehenet vagy kecskét, esetleg az így szerzett jószágot, jószágokat pénzzé teszik, aszerint, hogy melyik törzsnél vagy falunként mit ír elő a szokásjog. Ez a menyasszonyért fizetendő díj — a szülők kártalanítása az elveszett munkaerőért — a lóból a. MENNYIBE KERÜL a FELESÉG? A politikai változás: a gyarmatosítók igájának lerázása, a nemzeti függetlenség kivívása megmutatkozik a szociális változásokban is, tehát természetesen a lobola intézményét is egészen közelről érinti. A fiatalok tulajdonképpen már kiszakadtak a törzsi életközösségből, a társadalmi életnek ez a formája valójában felbomlott. A fiatalok a szülőfalutól távol keresnek munkát, a lányok egy része középiskolába jár. Míg Zambiában 1955-ben (akkor még Észak- Rhodesiához tartozott) egyetlen középiskola sem volt, ahová lányokat fölvettek volna, addig 1972-ben már 30 leányiskola és több mint 40 koedukációs középiskola működött. Míg 1963- ban ezen a hatalmas területen csupán 2 afrikai nőnek volt egyetemi végzettsége, addig 1970-ben már 20-an végezték el a főiskolát és további 130 lány folytatta tanulmányait a lusakai egyetemen. Ma Zambiában a szakképesítéssel rendelkező nők száma több ezer. Ám a hagyományok gyökerei mélyek, évszázadosak, erősek, és ha a Vegyes érzelmek (Még egyszer a Jókai-napokról) A Jókai-napok záróünnepsége után, — melyet a Ifjú Szívek vendégszereplése tett emlékezetessé, — vegyes érzelmekkel hagytuk el Komáromot (Komárno). A vers- és prózamondás értékelésekor elhangzottak ugyanis az amatőr színjátszók seregszemléjére is érvényesek maradtak; vagyis: „Sok esetben stagnálás, sőt visszafejlődés volt tapasztalható“. Hadd fordítsam meg most a sorrendet, és először a zsűriről, a zsűrizésről szóljak. Ebben az esetben a zsűrinek — sajnos — nem volt nehéz dolga, hacsak azért nem, hogy a színjátszók néha szinte minősíthetetlen rossz előadásának értékelése építő jellegű, és ne romboló hatású legyen. Mert a díjak kiosztásánál — amiből érzésem szerint túlságosan sok van — nem lehetett vitás, hogy a vágkirályfai (Kráfová nad Váhom) és az érsekújvári (Nővé Zámky) csoportok érdemelték meg a fődíjakat. A további három csoport — a szímői (Zemné), dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) és a szepsi (Moldava nad Bodvou) — ugyanis meg sem közelítette az előbb említettek teljesítményét. Még a „C“ kategóriás szímőiek előadása volt élvezhető, de ez kizárólag a főszereplő. Kollár József érdeme. Ami külön tetszett a zsűri munkájában, értékeléseiben, hogy végre felhagytak a „simogatással“, „babusgatással“. Most valóban értékeltek, bíráltak, tanácsot adtak — és ennek így kell lennie. Ha amatőr színjátszásunkat, vagy általánosan öntevékeny kulturális mozgalmunkat magasabb színvonalra akarjuk emelni, rá kell mutatni a legkisebb hibákra is. A szándék, a tennivágyás már kevés a dicsérő szavak kiérdemléséhez. Ma, amikor olyan intézmények foglalkoznak népműveléssel, mint a rádió és televízió, — s hála a technika fejlettségi fokának és az életszínvonal emelkedésének, alig van olyan család, amelynek nincs a tulajdonában rádió-, vagy tévékészülék — nem számíthat sikerre egyetlen csoport sem, amelynek munkájából hiányzik a művészi és esztétikai igényesség. A Jókai-napok is bizonyították: megkövetelhető ez az igényesség amatőr csoportjainktól, hiszen a vágkirályfaiak és az érsekújváriak teljesítménye a legmagasabb mércével is mérhető. De a seregszemlén öt csoport vett részt, s lévén szó országos döntőről — mert így is nevezhetjük ezt a rendezvényt — az említett két csoport kitűnő teljesítményével együtt sem minősithetjük magas színvonalúnak. És ha a Jókai-napok alapján kellene amatőr színjátszásunk színvonaláról képet alkotni, bizony a képzeletbeni alkotás nem nyújtana szívmelengető látványt. A dunaszerdahelyiek (Lovicsek Béla Tűzvirág című háromfelvonásos színművét adták elő) és a szepsiek szereplése (Tabi László: Családi dráma c. kétrészes vígjátékával léptek fel) nagy csalódást okoztak. Különösen a szepsiekre érvényes ez, hiszen ők a „B“ kategóriás csoportokat képviselték. Az előadás után a legtöbben azon elmélkedtünk, hogyan sorolhattak ilyen csoportot a „B“ kategóriába, s csak nagy jóakarattal enyhíthetjük a kérdést így fogalmazva: mi az oka annak, hogy egy felsőbb kategóriába tartozó együttes ilyen gyöngén szerepelt? A szereplők beszéd- és mozgástechnikája még amatőr mércével mérve is (ha van ilyen mérce) rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Komáromi előadásuk színvonalát pedig a szöveg hiányos ismerete is rontotta. Még kezdő csoportok sem engedhetik meg maguknak, hogy főszereplőjük a premieren jóval túl belesüljön egészen egyszerű mondatokból és mondanivalóból álló monológjába, és ez többször is megismétlődjön. Főleg akkor kirívó ez, — és vele együtt a beszédtechnika hiányosságai, — ha a választás olyan darabra esik, mely nemcsak a színészektől, hanem még csehszlovákiai magyar valóságunktól is távolálló, budapesti „elit-körökhöz“ címződött. !— A szímőiek megérdemelten kapták a „legjobb műsorválasztás díj“-át^ éppúgy a „legjobb színpadkép díj“-át is. Az új lakónegyedek, az ott átadott lakások hasonlósága, az egy-egy bútorújdonság vásárlási őrülete még sokáig a szatíra éltető eleme lehet. De a két díjazott pozitívum és a már említett Kollár József alakításon túl vajmi kevés jót lehet elmondani az előadásról. Rjazanov-Braginszkij szerzőpár Ma éjjel megnősülök című vígjátéka csak 4 Foto: Prandl Sándor
