Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-20 / 3. szám
s tán arra gondolva, hogy a csupor a padlás szájában lehet, futott ki a gyermek után. — Gyere, te, ne kényszeríts káromkodásra, mert úrvacsorát vettem... Hallod, gyermek? Az apád Krisztusát, úrvacsorát vettem ... Az ablakhoz sündörögtem. Apó megkergette vagy kétszer öcsémet a ház körül, csak úgy lappogott a becskor a fagyos göröngyökön. S amikor bekerültek, már ezerfelé állott a szép bajusza. Nehezen lélegzett, kék szeme szikrázott, s ijesztő dühvei kiáltott rám: — Te sem alszol? Te is lopni akarsz, te pogány? Hol a kés? A fekete nyélű kés ott volt az asztalon. Nagyapó felkapta s rohant ki vele, hogy elvágja a madzagot a vonító kutya nyakáról. Apám szórakozottságában a reggel is bogra kötötte. Megtanácskoztuk hamar a dolgot, és úgy véltük, ha bogra van a madzag kötve, akkor apó sokáig elbabrál vele, mert sajnálja elvágni, a kést csak azért vitte, hogy a körmeit pótolja, öcsém besurrant a hideg elsőházba. Kihúzta a csuprot a szalmazsák alól. De nagyapó elvágta mégis a madzagot. S amikor belépett és meglátta a csuprot öcsém kezében, kiáltani se bírt, csak felszisszent. Nem mondta, hogy eltöröm a lábad vagy a derekad, azt se mondta, hogy zsiványok vagyunk és pogányok: csak lecsapta a kést, s engem nyakon vágott, hogy nekiestem a tálasnak. — Te vagy a nagyobb. Miért engedted? Aztán az öcsém fejét kezdte potyolni. Kemény, csontos ökle volt, csak úgy kopogott a gyermek kobakja. Közben a hangja is megjött nagyapónak. Amint kivehettem a szavaiból, már nem is a zsírt sajnálta, hanem hogy karácsonykor úrvacsorát vett és elrontotta a káromkodással. Kikaptam a csuprot az öcsém kezéből, s az asztal mögé kerültem. Nem hagyom, gondoltam, ártatlanul lökött a tálasnak, hát nem hagyom. Apó utánam eredt, öcsém ilyenformán megmenekült egy időre. „Nem ettem belőle! — kiáltotta sírva. — Azért is összetöröm a csuprot.” Kikapta a kezemből, hogy a fűtőhöz vágja. Nagyapó akkorát kiáltott, hogy tán a pap is meghallotta a templomban. — Te! Aztán, mint aki lemondott mindenről, tehetetlenül zöttyent az ágyra. Lehányta a bocskort a lábáról, bebújt a pokróc alá s majdnem sírva dünynyögte. — Én nem bírok veletek. Csináljatok amit akartok. Egyétek meg, egyétek meg, törjetek össze mindent, verjétek be a fejemet is. Erre mind a négyen megilletődtünk, s kezdtem biztatni öcsémet, vigye vissza azt a zsírt, mert igaza van édesanyámnak, holnap is enni kell, ki tudja, ki jön a házhoz, ne kerüljünk újra szégyenbe. Ekkor azonban nagyapó kikelt az ágyból, és halálos elszántsággal indult neki, hogy a zsírt megmentse. Egyszeriben ruganyos lett a méregtől, anynyira, hogy nagy igyekezetében feldöntötte a konyhaszéket, a vederrel együtt, ami rajta volt, és csupa sár lett az agyagos ház földje. — Add ide. öcsém a csuporral együtt az ágy alá vetette magát, és onnan kiáltotta, hogy tele van a feje kakassal a nagyapó öklének bütykeitől. Nagyapó négykézláb ereszkedett, s a seprű nyelével kotort utána. A kotlát kellett így kihajkurászni, amikor kiszállt a rostából és nem akart visszaülni a tojásokra. — Bújj elé, zsivány! Bújj elé, hogy tekerjem ki a nyakadat. Akkora dühvei kotorászott utána, hogy ha öcsém nem kezd el kiabálni, „jaj nagyapó, kiverte a szememet”, ki tudja, milyen állapotban kerül ki onnan. Hazudsz, lám most is hazudsz, mert semmi baja a szemednek! — rontott neki aztán, amikor kibújt a gyermek, s kezdte csattogtatni a bőrsapkáját a tarkóján. Én, hogy öcsémet mentsem, hátulról csimpaszkodtam nagyapónak az ingébe, s húztam, huzigáltam, de csak azért, hogy lássa, ott vagyok és nekem forduljon. Elkészültem rá, hogy kiszököm a tornácra, onnan a padlásra a rongyok közé, ott nem fogok megfázni. Ekkor váratlan fordulatot vett a küzdelem. A harmadik unoka, apó kék szemű kedvence, aki rá hasonlított, felugrott az ágyból, és egyenest apó nyakába vetette magát. — Ne üsse, ne üsse — mondta. — Nem ette meg a zsírt. Apónak hetven év alatt meglazultak az inai. Megcsúszott a sáros házföldjén, elvesztette egyensúlyát, és egy darabig olyan furcsa módon illegette magát, mintha legényest próbálna járni, és mire elkapta volna a ruhaszárító spárgát, nekivágódott a fűtő sarkának. Jaj, mi lesz most a mi drága apónkkal! Ahhoz sem volt bátorságunk, hogy felemeljük, az ágyba fektessük és megkérleljük, hogy bocsásson meg nekünk. Apó a földön ült, kezét a homlokán tartotta, s a döbbenetes csendben hallottuk, hogy odakint nyargal a szél, és a templomban a reszkető állú kántor akkor juthatott a zsoltár végére. Az orgona visított, sírt, és kacagott a kántor ujja alatt, s riadtan gondoltam arra, hogy édesapámék, a hideg tölgyfapadokban most dugják fejüket a sapkába, hogy kegyelmet rebegjenek az istentől, aztán hazajönnek ... — Apó. Kedves apó... suttogtam. — Feküdjünk le. Apó elvette kezét a homlokáról, feltekintett rám csodálkozva, s akkor vettük észre, hogy a homlokáról vér csurog a bajuszára. Ráborultam, odatapasztottam az arcom a sebére, öcsém is ráborult, s a harmadik és negyedik unoka is átölelte, szólogatta, engesztelte. Megígértük, hogy ezután tízszer annyi szivarvéget gyűjtünk neki a malom és a kocsma tájékáról. Es ha felnövünk, minden télen két disznót vágunk és annyi zsírunk lesz, hogy mindig fényes lesz a bajusza ... Apó felült az ágyra, inge ujjával megtörölte a homlokát, s nagyon fájt nekünk, hogy nem korhol bennünket. — Hol a zsír?— kérdezte. Gergely bebújt az ágy alá, kihozta a csuprot, odanyújtotta. — Egyék belőle. Egye meg mind. Apó fogta a csuprot, a száját lekötötte újságpapírral, aztán a párnája alá dugta, a fejét is ráhajtotta. — Itt jó helyen lesz. — És úgy őrizte, mintha életének utolsó pillanatait zárták volna bele. Odakint a szél elsodorta már az orgona hangját. Csak a kutyák ugatták a távozó esztendőt, s a fagyos göröngyök kopogtak a hazafelé tartó lábak alatt. Később, amikor felriadtam a kiskapu csattanására, azt láttam, hogy nagyapó ül az ágyon s kenyérhéjjal mártogatja a zsírt a csuporból. A lámpa lángja még repdesett. Elnéztem hófehér bajuszát, az örökös cselédkedésben megbogosodott, reszkető kezeit. S úgy rémlett nekem, hogy míg eszik, láthatatlan bíróhoz beszél, a védőbeszédet mondja hangtalan. Hogy hiszen őbenne megvolt az akarat, ö megőrizte volna. De az unokák kezdték a törvénytelenséget. Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék néked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked, és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet... Aki ide ül, különleges helyzetbe kerül, már-már állapotba. Az út szélén futó házsorokat nézve is látja a középütt álló embereket. Pillantást sem kell vetni rájuk, tisztán látja őket Távolba nézve a közelit. Kutya (?) Szemben jön a járdán. Mikor elém ér, ijedten ugrik félre — az utca sötétjébe a lámpa fényköréből. Egyenest a rinocéroszként dübörgő teherautó alá. A zúgáson keresztül is hallani a kerekek surrogását a híg latyakban. Mikor elrobog, sötét marad az utca. A kutya az árokból tántorul elő. Szinte a földből nő ki — jön, mint egy iszonyú jelenés. Tántorog. Mikor a fénybe ér, látom a szétlapított hátsó felét. Arcán csodálkozás: nem érti, miféle erő rontott rá. Jön. Seggre ül, föltápászkodik. Akár egy részeg. Csattan a sár, mikor beledűl. Megint föltápászkodik, s mint a spirál, köröket írva közelít. Az utolsó esésnél lent marad. Csak a szeme jön utánam. Gyerek Ollóval nyirkál a gyerek. Zajt hall, megrezzen — az olló szája megnyílik, kifordul belőle a papírszelet. A gyerek nézi, aztán (a világ legtermészetesebb hangján) így szól: — Az olló eldobta a papírt. A felnőtt hallgat, nézi a gyereket. Nem is sejti, mennyi apró merényletet fog még elkövetni ellene. Együtt Az első percekben az ember mindent elkövet. Kérdez, vagy kérdezés nélkül kitárja magát. Sokszor választék nélkül, vagy éppen ízléstelenül. Mintha minden azon múlna, milyen fényben tűnik föl a másik — még ismeretlen ember előtt. Taktikázik. Olyan ez, mint a bokszolás. A rossz bokszoló — ugyanúgy mint a többi — tapogatózik, beugrik, visszatáncol, szurkál, s mikor azt hiszi, hogy ismeri az ellenfelét, s bekapja az első horgot, csak megtántorodik és nem tudja, hol követte el a hibát. Távolság Cseperedik a gyermek. Már az udvaron futkos, már a kertbe merészkedik. övé a legnagyobb birodalom. Mikor nagyobb lesz, s belefut a világba, hazatéréskor első dolga, hogy körülnéz az egykori birodalomban. Döbbenetes a felismerés, a kert olyan kicsi lett hogy át tudná ugomi. Az udvar végében kucorgó favágó tőke, amit egykor meg sem bírt moccantani, valahogy lesoványodott. Hirtelen minden elveszti varázsát. Kínos, keserves harc várja: a visszafoglalás. Igazmondás Miért beszélnek mellé az emberek? Miért mondják sokszor az ellenkezőjét annak, amit gondolnak? A kérdés jogos, de próbáljuk fordítani —mondjon mindenki igazat. Elképzelem: a hazugság menten elvesztené létjogosultságát. 7
