Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-05-19 / 20. szám
Apu, olyan egyedül voltam ... — Ösztöndíjat kapsz, diákszállót, menzát, évente kétszer útiköltséget... azt a bundát is ott kaptad, ugye? Ha itthon járnál egyetemre, mit gondolsz, mennyibe kerülne a tanulásod? — Nem tudom, apu. — A lányhoz alig értek el a szavak. Lévai meg akarta győzni a lányát. Elmesélte — ki tudja, hányadszor —, hogy amikor 6 negyvenkilencben szakérettségire került, jóval túl a korhatáron ... egyetlen öltöny ruha ... karalábéfőzelék ... s a szokásos intelem: — Nektek túl könnyen sikerül minden. — Nem tudtam, hogy nagymama meghalt. Ha kaptam volna tőle levelet... Nem akartunk zavarni a tanulásban — ismételte tanácstalanul az apja s aggódva vizsgálta a lánya dagadtra sírt szemét. Az most öcsi szobája? öt évre mentél el, kislányom — mentegetőzött Lévai. — öcsi nagy kamasz már. Idejárnak a' barátai, a barátnői, az angoltanára; nem lakhatott tovább a cselédszobában. — Nekem jó lesz a cselédszoba! — sietett megnyugtatni Emőke. — Itt úgyis mindig a nagymamára gondolnék... — S nem folytatta, mert újra torkában érezte a könnyeit. Mióta az eszét tudja, nagymamával aludt a szélső szobában. A nagymama nevelte őt föl, nem az anyja. Az anyjának nem volt a gyerekeire ideje. Este meg reggel órákig beszélgettek az ágyban. *— Kislányom — figyelmeztette Lévai —, anyád előtt egy szót se! Megérted, ugye?... Nagyon megviselte az anyja halála. — Persze, apukám. — Egyébként nem muszáj a cselédszobában. Itt is elalhatsz. Vagy anyáddal a hálóban... Én rendszerint a dolgozószobában alszom, mert éjjel későig sZbktam dolgozni. — Jó lesz a cselédszoba, apu. Lévainé minden este fölhevülten s felháborodottan érkezett haza a munkából. Fiatal korában dundi, csinos arcú asszonyka volt, mostanra elformátlanodott, s arca jelentéktelenségét a rajta vonagló örök szenvedés sem enyhítette. Betámolygott a szobába, leroskadt az első fotelba, két karja élettelenül lógott a karfán. — Hát ez nem igaz! — pihegte. — Nem igaz, hogy mi van ebben az országban! Hogy ebben az országban mik lehetnek! ... — Csókolom, anyu. Megjöttem — lépett elé a lánya s megcsókolta. — Szervusz, kislányom! Puszi. Jól utaztál? — De nem várt választ. Saját panaszai egész lényét betöltötték. — A héten már harmadszor maradok bent túlórázni és a Gyurgyenkó elvtárs! Nahát ez a Gyurgyenkó elvtárs! Én nem is értem, egyesek mit mernek megengedni maguknak, mert osztályvezetők és állítólag már a földalatti mozgalomban részt vettek, mintha én nem negyvenötös párttag ... — Negyvenkilences — szólt kedvetlenül Lévai. Megjött Emőke. — Látom. Hogy vagy, Emőke? Hogy utaztál?... Igazán Karcsi, a vonatról odajöhettetek volna értem. Ez a pesti közlekedés egyszerűen csőd! Az embernek letépik a kabátját, legyúrják a lábát... — Minden este érted megyek, ezt az egy napot igazán kibírhattad. Két órát késett a vonat. .. Emőke másfél napja utazik. Lévainé kissé fölemelte szenvedő fejét. — Hogy vagy, kislányom? Milyen a koszt? Kissé sápadt vagy, de nem vagy sovány... Hát igen! Addig boldog az ember, míg a menzán eléje teszik az ételt. Förtelmesen unom már, hogy minden este úgy jövök haza, mint egy málhás szamár! Ez a rohadt ABC is úgy tele van pakolva, roskadoznak a polcok, csak éppen az nincs, amit keres az ember! És három helyen sorbaállni: a felvágottnál, a zöldségnél, a kenyérnél... négy helyen, mert a pénztárnál is... öcsi nagy ibrik kávéval, csészékkel harsányan érkezett. — Ne sírj, anyu, itt a kávé! Méregerős! Lévainé belekortyolt. — Ügyes vagy, kisfiam. Gyere, húzd le a csizmámat ... Beledagadt a lábam, ugye? ... Hát igen, ha a háziasszony úgy járkál az ennivaló után, mint az ősember a mammut után. Csak nem kőbaltával, hanem nejlon-szatyorral... Azelőtt, mire az ember fölkelt, a küszöbön volt a tej, meg a zsemle, a friss tej, meg a friss, ropogós zsemle.. . hova lett a zsemlék ropogása? — Csak nem a mi küszöbünkön — mondta Lévai ingerülten. — Sokan voltak, akiknek küszöbjük sem volt. Emőke viszolygott: — Apu, én kicsomagolok. — Eredj, kislányom. öcsi is átugrott egy barátjához, miután beszámolt, hogy Annuska néni megint nem jött takarítani, a kétszázötven forint ott van a kakasos tálban, ahová reggel tette az anyja. — Még ez is! — siránkozott Lévainé. — Még ez is énrám szakad! Hogy a koszt is én takarítsam el... — Rossz napod van, Zsófi! — mondta a férje gyöngédség nélkül. — Hazajött a kislányod külföldről és észre sem vetted! — Dehogynem vettem észre! — tiltakozott sértődötten az asszony. — Látom, egészséges. Nem a világ végéről jött. Nem is a frontról! Lesz időnk beszélgetni a szünetben, nem? Minden héten írt levelet, minden hónapban fölhívtuk telefonon, tudjuk, mi van vele, nem? (folytatjuk) — Miért ne? Ki elégedetlenkedhet, ha nem a magunkfajta. Mi kezdtük huszonöt éve ezt az egész közösködést. Ma meg az a legény, aki akkor még a tojáshéjon lapított. Te tudod a legjobban, hogy kétszer is alakult a szövetkezet. Először beállt az egész falu, majd mind betojt és otthagytak bennünket. A vége mégis az lett, hogy visszakönyörögték magukat, most meg ők kapják a tejfölt, a nagy nyugdíjakat. — Megélünk mi a kettőnkéből, meg a lányod se fukarkodik. — Megélni megélünk, nem erről van szó. Az ember öregségére olyan életet kapjon, amilyet érdemel, ne olyat, amilyen jut neki. Tíz évvel ezelőtt, amikor nyugdíjba mentem, alacsony volt a kereset, ma meg mór az asszonyok is kapnak annyi nyugdíjat, mint akkor a férfiak. Ráadásul még a jó szó se jár ki a véneknek, — fakad ki belőle a keserűség. Feláll az asztaltól, és a vödörből vizet löttyint a zománcozott lavórba. Arcán cseppekre szakadt a maréknyi víz, majd beletemeti arcát a törülközőbe. Úgy néz befelé a sötét semmibe. Hirtelen megszólal: — Szúrós vagyok anyjuk. Tegyél fel vizet melegedni. Borotválkozni kell. — Már rég melegszik, mert mire neked eszedbe jut, akár készülődhetsz is ... — Ne félj, az orvos megvár! vág közbe az öregember. Az udvaron lépéseket hall, majd cipősarkak koppannak a betonjárdán. A két kislány nyit be: — iá reggelt nagyapa! Jó reggelt nagymama! — köszöngetnek egymást túlharsogva. — Sietünk, nehogy lekéssük az autóbuszt. — Siessetek csak! — Nem kell ezeknek a te reggelid, annyit esznek, mint a macskák. Fogyókúráznak, azt mondják az a divat, vagy mi a fene. A felesége sértődötten hallgat. Kis idő múlva szólni akar, de amint az öreg felé fordul és látja, hogy már eszik, elharapja a szót. Feláll a tűzhely mellől, és bemegy a szobába. Kinyitja az ablakokat, megigazgatja a szétbontott ágyat. Előveszi a szekrényből az öregember fekete csizmáját, kiviszi a konyhába. A hideg csizmán megtelepedik a konyha gőze. Hamvas feketévé változik a csillogó bőr. — Hozd ki a nagykabátomat is. Hadd melegedjen, — veti oda két falat között, látva, mihez kezdett a felesége. Lassan befejezte a reggelit. Letakarítja az asztalt, és előkészíti a borotválkozáshoz szükséges szerszámokat. A tükröt, a borotvát, a szappant és a pamacsot. Erdőt, rétet látott szerszámok. Egyetlen csinosítója a juhászembernek a borotválkozás. Komótosan nekilát. Néha-néha abbahagyja, amikor a szappan illata ingerelni kezdi. A köhögés még ilyenkor is szorongatja. — No anyjuk, ha a nővérke meglát, belém szeret, — simítja meg arcát. — Te vén bolond! Kellesz is te már valakinek. Nekem se. Én kellek neked. Valami váratlanul felsejlik benne. Legelők, mezők jutnak eszébe: „Készülődik a tavasz. Talán holnap ki is megyek a határba. A föld mór illatot lehel. Szántani, vetni volna jó, mint régen. Igazi barna hantokat szaggatni, madárdal utón fülelni ... Hiányzik, mindig hiányzik a tavasz. Látni kell mindent. Látni és élni.“ — A koppanásra felriad. Az öregasszony elébe teszi a csizmát. Lehajol és sűrű nyögések közepette huzigálja felfelé. — Add csak anyjuk a kabátomat! — Az öregasszony gondos mozdulattal emeli az öregember vállára a nehéz posztókabátot. Még néhányszor végigsimítja, majd kitárja férje előtt az ajtót. Kesernyés íz fordul meg a nyelve alatt, miközben aggódón végighúzza kezét az elé lépő öregember vállain. Az meg kilép az utcára. Előredöntött derékkal kaptat felfelé a dombra szaladó főutcán, ünneplőben, mintha az igazi álomra készülődne, pedig csak egy dologtálán napot kezd megint. OZSVALD ÄRPÄD Olvas az anyám Törékeny vállait összehúzva, kezében könyvvel ül az ágyon, s verseket olvas az én anyám. Közel tartja, hogy jobban lásson. A kis lámpa csak úgy pislákol, árnyékot rajzol szobánk falán. Barna hajában már ezüst szálak, de szívében, lám, sose vénül, mert verseket olvas az anyám. Kint a fákon most fehér dér ül, bent anyám arca egyre szépül, és csillag ragyog a homlokán. Meditáció Csavarogsz, barangolsz, váltadon férfikor éve, városok utcakövét koptatja fürge lábad, kis falvak pora fürdet, városok füstje vakít, forró nyarak sugara perzseli hajlott hátad, dalt dúdolsz őszi szélben, madarak szava tanít, csillagok szeme kisér, őrizve álmaidat, s mégis, ha néha leülsz meleg tűzhelyek mellé hunyó parazsat nézve, szivedre száll a bánat, nem vidít fel a bor se, térdeden ülő gyermek kedves csacska meséje nem csal ajkadra mosolyt. Ha lábasok gőzéből fehér karját egy asszony — hószinű puha vásznat — villantja arcod elé, eszedbe jut, hogy neked még hű kedvesed sincsen, és hiányzik nagyon az otthoni meghitt fészek, melyből messze repültél, sápadt, vézna legényke! Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak, paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég maradsz csak — bús idegen —, kinek széket törölnek hűvös tiszta szobában, s megkérdik mit parancsol. Ha hazatérsz hosszú, sáros falusi utakról, bérelt városi szobád festett négy fala közé, belopódzik az emlék, hiába bújsz el ódon, poros könyveid mögé, nyugtod sose találod. Engedjétek be a vándort Ne zárjátok be az ajtót a vándor előtt. Mikor elindult, köpenyébe varrták a csintalan boldogságot, lyukas zsebét hamuban sült álmokkal tömte tele az édesanyja. Hajában őrzi a hajnali derek frisseségét, szemében a források derűs tisztaságát. Nyissatok ajtót a vándor előtt. Kőlevesét kedve fűszerezi pirosra. Bizarr meséin gyerekek napszeme tágul, az öregek is szemérmesen mosolyognak. A sose végződő utak lelke szól belőle. 7
