Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-05-19 / 20. szám
GALGŐCZI ERZSÉBET Mottó: A történelem előtti időkben a primitív északi törzsek úgy szabadultak meg az öregektől, hogy kitették őket egy úszó jégtáblára és sorsukra hagyták. Gottfried Benn tanulmányából Jégtábla Lévai Emőke a középiskola elvégzése után külföldi egyetemre került tanulni. Karácsony előtt tíz nappal engedték haza vakációra. A Nyugati-pályaudvaron, a másfél napos úttól elgyötörtén, zokogva borult az apja nyakába: — Apu, nem megyek vissza! Itthon maradok! Az ötvenéves, szikár, jólöltözött építészmérnök megütközve nézett a lányára. — Hogy-hogy nem mész vissza? Micsoda butaság ez? Nem bírom, apu! Olyan egyedül vagyok ott! A férfi leszedte Emőke bőröndjeit a csomagtartóról. Minden cuccodat hazahoztad? Ejnye, kislányom! ... És hogy-hogy egyedül vagy? Nincs szobatársad? Több magyar nincs ott, csak te? — De van, Van szobatársam. De ti nem vagytok ott! Annyira hiányoztok, apu!... Szipogva követte apját a parkírozóba. — Nagymama nem írt egyetlen levelet sem. — Nem írt?... — Az apja szórakozottan mormogott. — Majd megbeszéljük, kislányom. A békalencsezöld színű Renault mellett megállt; fölnyitotta a csomagtartót. Emőke csalódottan nézte az üres üléseket. — Nagymama? ... Nem jött ki elém? Azt hittem, a kocsiban vár bennünket. A férfi nem felelt, a kormány mellé ült, kinyitotta lányának a másik ajtót. Elindult. Emőke látott valamit az arcán, amitől szorongás töltötte el. Félénken kérdezte: — Mért csak egyedül jöttél ki, apu? Anyád túlórázik, öcsinek angol órája van. És nagymama? A férfi összepréselte szájaszélét. Sokára szólalt meg, alig hallhatóan. Nagymama meghalt. Meghalt?... — rebegte Emőke s újra könnyek öntötték el a szemét. — Szívroham. Hosszú percekig gubbasztottak a csúcsforgalomban vánszorgó kocsiban. — Hatvannyolc éves volt — szipogta a lány.- Nem volt már fiatal. Soha nem panaszkodott a szívére. — Van, akit az első infarktus elvisz, van, akit csak a negyedik. — Ezért nem válaszolt a leveleimre. . . Mikor? — Még novemberben ... Vagy októberben? — válaszolt az apja bizonytalanul. Emőke fájdalma sűrűjében is fölháborodott: nem emlékszik az anyósa halálának az időpontjára? Kifakadt: — Mért nem írtátok meg? — Nem akartunk megzavarni a tanulásban. Gondoltuk, karácsonyra úgyis hazajössz ... Emőke csillapíthatatlanul zokogni kezdett. Artikulátlanul dadogta: — De apu, azért voltam olyan egyedül, mert nem kaptam levelet! Tőletek, néha, néha, nagymamától sose!... Lévai a lánya kezébe nyomta hatalmas zsebkendőjét. — Állj meg, apu! — zokogta a lány. — Hazamegyek gyalog! — Emőke! — csillapította az apja. — Emőke! Szedd össze magad! Mit szólna anyád?... Fáradt vagy. Megvacsorázol, lefekszel, aztán... az ágyban is lehet sírni. A zuglói pirostéglás bérház kapujában Lévai leállította a kocsit, fogta a két bőröndöt s fölmentek a széles lépcsőn az első emeletre. A háromszoba hallos lakás előszobájában csak egy kabát lógott a fogason. — Ügy látom, anyád még nem jött haza — jegyezte meg Lévai s lesegítette Emőke irhabundáját. A lakás mélyéről beat-zene szűrődött ki. — Hát persze — jegyezte meg az apa. — öcsi megint a magnót bőgeti. Azért vettem neki a magnót, a teljes angol nyelvleckével, hogy gyakoroljon és ehelyett... —. Atsietett a halion, benyitott az egyik szobába s elzárta a magnót. — Megjöttünk. A tizennégy éves kamasz fél fejjel magasabb volt Emőkénél. Haja vállig érő és zsíros, fakó farmerja a padlót söpörte, lötyögő pulóvere a combjáig ért. Hebehurgyán összevissza puszilta nővérét: — Szia, öreglány! Tudsz már oroszul? Hoztál valamit? írtam, hogy egy versenysí csuda frankó lenne! A Saci papája szerint csak hét rubelbe kerül! — Szervusz, öcsi! Mennyit nőttél!... Csak ez a két cuccod van? Akkor a síléc... öcsi, fogd be a szád! Miből vett volna? Az ösztöndíjából? Ott a korcsolyabérleted!... Főzz inkább kávét. Emőke fáradt. Emőke csodálkozva nézett körül a szobában. — Nagymama bútorai hol vannak? Elvitte őket — kottyantotta ki a fiú. — Eladtuk — mondta Lévai s ráhunyorított a fiára. — Elvitte őket? — kérdezte Emőke. — Elvitte a handlé. Vagyishát a Bizományi . . . öcsi, eredj már, tegyél föl kávét. Emőke fáradt. Én is. — S fiát is, lányát is kitessékelte a szobából. — Anyu is fáradt lesz, mire hazaér. Ezt ismerem. Mindenki fáradt. Lévaiéknál mindig mindenki fáradt. Meg ideges. Meg depressziós. Meg hajszolt. Meg meteoropata. Meg neuralgikus. Meg ... öcsi! — förmedt rá az apja. Megyek már, megyek. Főzök egy kondérral. A halban leültek a kényelmes fotelokba. Lévai cigarettára gyújtott s vékony, száraz ujjaival idegesen dobolt az asztalon. — Kislányom *— kezdte apai szigorral — nagyon megdöbbentettél azzal a kijelentéseddel, hogy nem mész vissza. Száz meg száz jelentkező közül téged ért ez a kitüntetés — amiben persze, az apádnak is volt némi része, nemcsak a te jó tanulmányi eredményednek —, és az első félévben megfutamodsz? Ezzel hálálod meg? Hogy magyarázod meg ezt az elvtársaknak, akik bíztak benned?... És én?... Én hogyan magyarázom meg?.. . Miféle lányom van? Milyen nevelést kapott tőlem? .. . Emőke nem sírt, csüggedten meredt maga elé. Apja zsebkendőjét gombóccá gyúrva még mindig a markában szorongatta. DUSZA ISTVÁN Egy éve, hogy az öregembert ágyban lepi meg a fény. Kettéhasítja a szobát, láthatóvá teszi az addig csak sejthetőt. Az öregasszony már vagy egy órája felkelt. Hallotta, amint sóhajtva az ágy végére hajtja a dunyhát. „Már megint siet, pedig már tudhatná, hogy ráér a reggelivel," KÉSZÜLŐDÉS (Köszönettel Bokros Jánosnak és feleségének) méltatlankodott magában. Az öregasszony számára megszokhatatlan a változás, vagy tán nem is akarja. Negyvenhat év olatt a világ rajtuk kívül megváltozott, de a két ember gondolkodását a páros harc eggyé alakította. A hajnali ébredések sietős matatását úgy igazában egyikük sem tudja feledni. A fiatal férfi nem volt a falu eleje, de az utolsója se, amikor Julit, aki dolgos árvalány hírében állt, feleségül vette. Törték dz életet, meghajolva földhöz nyomó súlya alatt. Mostanában álmatlan éjszakáikon egyre gyakrabban emlegetik fiatalságukat, lassan fogyó életüket, a közeli múltat. A mennyezetet bámulva beszélgetnek. Fehérsége a régi, gyolcsinges időket idézi. Szavaikkal tisztogatják az emlékeket, fiatalságuk ocsúját, nyomorúságát elhullatják. Szájukkal morzsolgatják a tiszta szemeket, a maguk teremtette apró örömöket. Az öregember hirtelen felül az ágyban, mormogni kezd: — Ez éjszaka se döglöttem, az asszony olyan jóízűen horkolt. Biztosan kifáradt a szövetkezetben ... — kissé odébb csúsztatja fenekét a vászonlepedőn, majd lelógatja a lábát. Már megint zsibbad a bal, dörmögi az orra alá. Az öregasszony meghallhatta, mert rányitja az ajtót: — Mi bajod? Segítsek? — Ugyan maradj, csak a lábam zsibbad. Irigyeltelek az éj .. . — kezdi el a mondatot, de a köhögés erősebben tör fel a torkából. Viharként vonul végig testén. — Jaj, már megint fojtogat az asztma I — Csak ne károgj, mert te is így jársz. Akkor aztán nem húzhatod a lóbőrt. Az öregasszony visszahúzódik a konyhába. Behallatszik ahogy a tűzhelyajtóval zörög. A köhögés után beállt csend ladikként ringatja a konyhai zajokat. Az öregember reggeli rosszkedve hirtelen szomorúság-6 gá változik. Mindig így van, ha készülődés közben gondolkozni kezd. Szeme a reggel fényeivel világot, megannyi szerteszét futó, pattogó sugár és pillantás. Négy éve, hogy megbetegedett. A télutó melege csapta be, úgy fázott meg. Májusig gyengélkedett. Nem gondolta volna, hogy ilyen következménye lesz egy nyavalyás megfázásnak. Szénakaszáláskor már ölnyi szélességű rendet kanyarított a lába alá. Tiszta reménnyel várta az őszt. Az utána jövő tél azonban csak nehezen akart elmúlni. Hosszú kemény tél volt akkor. Először érezte meg, hogy a munka fáradt madárrá változtatja, aki szállni, csak szállni akar, de nem bírja a szárnya. 24. éve dolgozott már a szövetkezetben, amikor beléfészkelt a betegség, akár odvas fába a kígyó. Utána még három évig bírta a munkát. Télen az istállóban etetett, nyáron a legelőket járta a szövetkezet juhaival. A huszonötödik esztendőben aztán véglegesen otthonmaradt. Azóta ilyen furcsák a reggelek. Tétovák, vaksik. Felriadva az álmatlan kábulatból, mindig így készülődik az egynapi tétlenségre. A szövetkezetben mindig elfáradt, s az éjszaka álmos, egybefolyó csendes szusszanás volt. Csak ezek a mostaniak nyúlnak a végtelenbe. ígérgetnek, hazudoznak az eljövő álomról. — Gyere már, asztalon a reggeli! Ügy hallom az emeleten a fiatalok is mozgolódnak. A vejed már el is ment a koraival — nyit rá az öregasszony, amikor éppen a nadrágszíjjal bíbelődik. — Minek sietsz vele? Tudod, hogy csak kilencre megyek az orvoshoz. Te tudsz aludni, legalább aludnál. — Jó, jó. Csak ne okoskodj, a reggelit az unokáknak is megcsináltam. Korán indul a busz. Az öreg nem felel rá. Elméláz a konyhaasztalra terített fehér vászonabroszon. Fehér, mint ifjúsága emlékei, s rajta barna domb a kenyér. „Furcsán megnyúlnak a napok, — állapítja meg magában — napközben még csak-csak. Olvasgatok, végigjárom az udvart, matatok a fáskamrában, de éjszaka csak az üresség. Meg az a furcsa készülődés .. . Meddig még?" — Egyél már! — A hangra az öreg felemeli tekintetét a fehér abroszról. Rámosolyodik feleségére, de az háttal áll, így nem láthatja. Tegnap találkoztam az elnökkel. Mondott valamit? Nem. Köszönt és restelkedve elszaladt a motorján. — Akkor meg minek mondod? Tudom én ezt anélkül is, hogy emlegetnéd. Csinálnak ők a fejemre. Azt se kérdezik, vagyok-e, leszek-e. Csak a maguk baját orvosolják. — Ne elégedetlenkedj János!
