Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-05-19 / 20. szám
mindenre kész munkaerőpiacot jelentenek a nagy csempészbandák számára. A kikötői rendőrség képtelen átvizsgálni a naponta befutó mintegy 500 hajót és 10 000 dzsunkát. A csempészbandák óriási vagyonok birtokosai, hivatalosan bár- vagy étteremtulajdonosok, tekintélyes élelmiszerkereskedők, cápahús importőrök, és így a honkongi rendőrség egyszerűen tehetetlen velük szeriiben. Honkongból kerül ki a világpiacon forgalmazott heroin több mint kétharmada, s ennek is nagy része a nyugat-európai országokba. A szállítók leleményessége kimeríthetetlen, az utóbbi években például diplomatákat is rákényszerítettek, hogy egy-egy szállítmányt magukkal vigyenek. A kényszerítés eszköze: elrabolják gyermeküket vagy a feleségüket. Az utóbbi években a csempészek megkísérelték, hogy a szocialista országok repülőterein keresztül szállítsák az árut: Moszkvában és Prágában már nem egy csempész bukott le. Senki sem tudja — hozzávetőlegesen sem — kiszámítani, hogy pillanatnyilag mennyi kábítószer kerül forgalomba a nyugat-európai piacokon. Soha eddig egyetlenegy csempészet sem volt ilyen jövedelmező, egyszer sem kecsegtetett ilyen horribilis haszonnal. Csak egy példa: nemrég egy marokkói hasis-szállítmányt sikerült az angol rendőrségnek elfognia. Ezt a szállítmányt a marokkói csempészek 20 000 nyugatnémet márkáért adták el, de a kereskedő a további feldolgozás után 160 000 márkát nyert volna. így nem csoda, hogy az angol bűnözők többsége szintén kábítószercsempészetre adta a fejét. A bandák szervezettsége aránylag jó védelmet nyújt a rendőrséggel szemben, és a folyamatosan növekvő kereslet óriási, könnyű hasznot ígér. A szigetországban eddig a kábítószercsempészetet amolyan peremjelenségként kezelték, most azonban rohamosan olyan méreteket ölt, hogy a híres-neves Scotland Yard illetékes ügyosztálya teljes erőbedobással dolgozik. Az újonnan átszervezett kábítószer-ügyosztály dolgozói valamennyien fiatal emberek, 25 és 35 között, s legkevesebb hatévi rendőrségi gyakorlatot kell felmutatniuk. Bizonyos színészi képességekkel is rendelkezniük kell, mert az akciók szerint hol hippiket, hol unatkozó playboyokat, vagy éppen lelkészeket kell „alakítaniuk". Háromévi megfeszített munkájuknak tavaly már megmutatkoztak az eredményei, de az angol rendőrség ennek ellenére meglehetősen borúlátó: a narkomániások száma állandóan növekszik. Mondják: Aki már egyszer kábítószer nélkül nem tud élni, inkább leharapja a nyelvét, semhogy elárulná, honnan szerzi be ar árut. És a kokain utáni kereslet napról napra növekszik, főleg a felső tízezer köreiben. A Scotland Yard kábítószer-osztályán a nyilvánosság számára állandó kiállítást rendeztek be. A jelenleg forgalomban levő kábítószerek mindegyikéből van itt mutatóban, LSD mikrotablettákból, ezeket darabonként 6 márkáért árusítják az utcán, egészen a kokacserje leveléig, amiből a ma ismert legerősebb, természetes stimulátort gyártják, a kokaint, amelynek grammja a feketepiacon kb. 100 márka. A múzeum bemutatja a trükköket is, például az LSD mikrotablettákat előszeretettel ragasztják a csempészek magnószalagra, amiről aztán egyszerűen leöblítik. Sokszor erős illatú keleti fűszerek közé csomagolva szállítják a kábítószert, vagy közönséges szuvenírek belsejében. A legújabban úgy csempészik a kokaint, hogy feloldják alkoholban, az oldatot valamilyen ruhaneművel fölitatják, majd célba érve, a ruhát acetonba mártják, s mikor megszáradt, gondosan összeszedik a kokain kristályokat. A kis múzeumban nem hiányoznak a megrázó fényképes dokumentumok sem, közöttük egy huszonkilenc éves nő fényképe, aki a halála előtt mindössze 24 kilogrammot nyomott, annyit, mint egy nyolcéves gyermek. A kábítószercsempészet a halállal kereskedik, s a rettenetes méreg áramlását, amely elsősorban a nyugati fiatalságot éri, csakis és kizárólag a forrásnál lehetne megrekeszteni — állítják joggal a szakértők. LÁNG ÉVA A KIVÁNCSIAK KLUBJA VENDÉGE: Benes Ildikó A középiskolában közösen eltöltött évek ellenére megpróbálok minden elfogódottság nélkül írni róla. Nehéz lesz. hiszen nem volt olyan régen, amikor megilletődve hallgattuk az érettségiző diákoknak adott „útravalókat“. Az élet szétszórt bennünket, mindenki ment a maga útján, csak nagynéha találkozunk rövidebb-hosszabb beszélgetésre, ahogy ezt a mindig kevés idő, a „rohanó élet“ megengedi. Olyankor hiába is próbálnám feltenni a kötelező interjúkérdéseket, hiába várnám a megfontolt válaszokat, a többszörösen megrágott szavakat. Beszélgetéseink legtöbbször emlékezésbe fulladnak. (Ó, azok a csodás emlékek!) Csak az emlékezések közt hangzanak el néha-néha lírai vallomások a munkáról, küldetésről, hivatástudatról. De sosem kérdőjeleztük — még gondolatban sem — ezeknek a „kiíakadásoknak“ az őszinteségét. Hogy is kezdődött? 1970-ben megnyerte a CSEMADOK országos táncdalénekes-versenyét. Mások talán vitatták az eredményhirdetés igazságosságát, mi nem, a galántai járásban is alig valaki. Ha Ildikó valahol fellépett, már előre zúgott a taps. Aztán le sem akarták engedni a színpadról. Egy számot énekelt, vagy tízet adott elő, mind a szívéből fakadt, mindben tudása legjavát nyújtotta. Hozzászokott a sikerhez, a tapshoz, — hogy is lehetett volna másképp? — de magatartása sem a fellépéseken, sem a személyes kapcsolatokban nem változott — vidám, csínytevésre mindig hajlamos diáklány maradt. Es ma? Az érettségi után kisebb kitérővel a MATESZ- hoz került. Színésznő lett. Vagy mégsem? Bárhogy is nézem, nekem mindig a régi osztálytárs marad. Ezért is figyelem alakításait sokkal kritikusabb szemmel, mint mások. De Ildikó mégiscsak színésznő. A Cigányban nyújtott teljesítménye maradandó emlék. Ildikó esetében az eddigi csúcsot jelenti. Mennyire bizonyította ezzel tehetségét, a hozzá fűzött reményeket? Milyen mértékben volt „rászabott“ a szerep? Nem lényegtelen a kérdés, de nem lehet rá egyöntetű választ adni. Azt viszont mindenképpen bebizonyította. hogy az ilyen szerepeket nagyszerűen tudja játszani (a „csitris“ figurákat már többször is jól játszotta cl) és ez egyfajta tehetség-bizonyítás. És jó tudni — neki is. a színház vezetőségének is — hogy az ilyen szerepek kiosztásakor nem lesz gondja a MATESZ-nak. Az pedig a közönségnek is külön öröm, hogy hallhatja Ildikót énekelni. Most nem táncdalokat, hanem cigánynótákat. De azt is nagyszerűen. Még nagyon sokat kell tanulnia, hogy több emlékezetes alakítása legyen. Még sokszor kell epizódszerepet eljátszania, vagy „közép“ fontos szerepet addig, amíg igazán elfogadják. Az örökös, bizonyításba belefáradhat az ember — ez is igaz. Belefáradhat és elbizonytalanodhat. Ildikónak nem kell, nem szabad elbizonytalanodnia. A közönséget akarja szórakoztatni, az embereket akarja vidámaknak látni, feledtetni a bajokat, gondokat. Az önfeledt nevetés pillanatainak felidézése, maradandósága a felszabadultság érzése is nevelés. Ildikó így akar nevelni. És ezt tudja. N. S. 5