Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-05-19 / 20. szám

mindenre kész munkaerőpiacot jelentenek a nagy csempészbandák számára. A kikötői rend­őrség képtelen átvizsgálni a naponta befutó mintegy 500 hajót és 10 000 dzsunkát. A csem­pészbandák óriási vagyonok birtokosai, hivata­losan bár- vagy étteremtulajdonosok, tekinté­lyes élelmiszerkereskedők, cápahús importőrök, és így a honkongi rendőrség egyszerűen tehe­tetlen velük szeriiben. Honkongból kerül ki a világpiacon forgalma­zott heroin több mint kétharmada, s ennek is nagy része a nyugat-európai országokba. A szál­lítók leleményessége kimeríthetetlen, az utóbbi években például diplomatákat is rákényszerítet­­tek, hogy egy-egy szállítmányt magukkal vigye­nek. A kényszerítés eszköze: elrabolják gyerme­küket vagy a feleségüket. Az utóbbi években a csempészek megkísérelték, hogy a szocialista országok repülőterein keresztül szállítsák az árut: Moszkvában és Prágában már nem egy csempész bukott le. Senki sem tudja — hozzávetőlegesen sem — kiszámítani, hogy pillanatnyilag mennyi kábító­szer kerül forgalomba a nyugat-európai piaco­kon. Soha eddig egyetlenegy csempészet sem volt ilyen jövedelmező, egyszer sem kecsegtetett ilyen horribilis haszonnal. Csak egy példa: nemrég egy marokkói hasis-szállítmányt sikerült az angol rendőrségnek elfognia. Ezt a szállít­mányt a marokkói csempészek 20 000 nyugat­német márkáért adták el, de a kereskedő a to­vábbi feldolgozás után 160 000 márkát nyert volna. így nem csoda, hogy az angol bűnözők több­sége szintén kábítószercsempészetre adta a fe­jét. A bandák szervezettsége aránylag jó védel­met nyújt a rendőrséggel szemben, és a folya­matosan növekvő kereslet óriási, könnyű hasz­not ígér. A szigetországban eddig a kábítószer­csempészetet amolyan peremjelenségként ke­zelték, most azonban rohamosan olyan mérete­ket ölt, hogy a híres-neves Scotland Yard illeté­kes ügyosztálya teljes erőbedobással dolgozik. Az újonnan átszervezett kábítószer-ügyosztály dolgozói valamennyien fiatal emberek, 25 és 35 között, s legkevesebb hatévi rendőrségi gya­korlatot kell felmutatniuk. Bizonyos színészi képességekkel is rendelkezniük kell, mert az akciók szerint hol hippiket, hol unatkozó play­boyokat, vagy éppen lelkészeket kell „alakíta­niuk". Háromévi megfeszített munkájuknak tavaly már megmutatkoztak az eredményei, de az angol rendőrség ennek ellenére meglehető­sen borúlátó: a narkomániások száma állan­dóan növekszik. Mondják: Aki már egyszer kábítószer nélkül nem tud élni, inkább leharap­ja a nyelvét, semhogy elárulná, honnan szerzi be ar árut. És a kokain utáni kereslet napról napra növekszik, főleg a felső tízezer köreiben. A Scotland Yard kábítószer-osztályán a nyilvá­nosság számára állandó kiállítást rendeztek be. A jelenleg forgalomban levő kábítószerek mindegyikéből van itt mutatóban, LSD mikro­­tablettákból, ezeket darabonként 6 márkáért árusítják az utcán, egészen a kokacserje leve­léig, amiből a ma ismert legerősebb, termé­szetes stimulátort gyártják, a kokaint, amelynek grammja a feketepiacon kb. 100 márka. A mú­zeum bemutatja a trükköket is, például az LSD mikrotablettákat előszeretettel ragasztják a csempészek magnószalagra, amiről aztán egy­szerűen leöblítik. Sokszor erős illatú keleti fű­szerek közé csomagolva szállítják a kábítószert, vagy közönséges szuvenírek belsejében. A leg­újabban úgy csempészik a kokaint, hogy fel­oldják alkoholban, az oldatot valamilyen ruha­neművel fölitatják, majd célba érve, a ruhát acetonba mártják, s mikor megszáradt, gondo­san összeszedik a kokain kristályokat. A kis múzeumban nem hiányoznak a megrázó fény­képes dokumentumok sem, közöttük egy hu­szonkilenc éves nő fényképe, aki a halála előtt mindössze 24 kilogrammot nyomott, annyit, mint egy nyolcéves gyermek. A kábítószercsempészet a halállal kereskedik, s a rettenetes méreg áramlását, amely elsősor­ban a nyugati fiatalságot éri, csakis és kizáró­lag a forrásnál lehetne megrekeszteni — állít­ják joggal a szakértők. LÁNG ÉVA A KIVÁNCSIAK KLUBJA VENDÉGE: Benes Ildikó A középiskolában közösen eltöltött évek ellenére megpró­bálok minden elfogódottság nélkül írni róla. Nehéz lesz. hiszen nem volt olyan régen, amikor megilletődve hallgat­tuk az érettségiző diákoknak adott „útravalókat“. Az élet szétszórt bennünket, mindenki ment a maga útján, csak nagynéha találkozunk rö­­videbb-hosszabb beszélgetésre, ahogy ezt a mindig kevés idő, a „rohanó élet“ megengedi. Olyankor hiába is próbálnám feltenni a kötelező interjú­­kérdéseket, hiába várnám a megfontolt válaszokat, a több­szörösen megrágott szavakat. Beszélgetéseink legtöbbször emlékezésbe fulladnak. (Ó, azok a csodás emlékek!) Csak az emlékezések közt hangzanak el néha-néha lírai vallomások a munkáról, küldetésről, hivatás­­tudatról. De sosem kérdőjelez­tük — még gondolatban sem — ezeknek a „kiíakadásoknak“ az őszinteségét. Hogy is kezdődött? 1970-ben megnyerte a CSEMADOK or­szágos táncdalénekes-verse­­nyét. Mások talán vitatták az eredményhirdetés igazságossá­gát, mi nem, a galántai járás­ban is alig valaki. Ha Ildikó valahol fellépett, már előre zú­gott a taps. Aztán le sem akar­ták engedni a színpadról. Egy számot énekelt, vagy tízet adott elő, mind a szívéből fa­kadt, mindben tudása legjavát nyújtotta. Hozzászokott a si­kerhez, a tapshoz, — hogy is le­hetett volna másképp? — de magatartása sem a fellépése­ken, sem a személyes kapcsola­tokban nem változott — vi­dám, csínytevésre mindig haj­lamos diáklány maradt. Es ma? Az érettségi után kisebb kitérővel a MATESZ- hoz került. Színésznő lett. Vagy mégsem? Bárhogy is né­zem, nekem mindig a régi osztálytárs marad. Ezért is fi­gyelem alakításait sokkal kri­tikusabb szemmel, mint mások. De Ildikó mégiscsak színésznő. A Cigányban nyújtott telje­sítménye maradandó emlék. Ildikó esetében az eddigi csú­csot jelenti. Mennyire bizonyí­totta ezzel tehetségét, a hozzá fűzött reményeket? Milyen mértékben volt „rászabott“ a szerep? Nem lényegtelen a kérdés, de nem lehet rá egyön­tetű választ adni. Azt viszont mindenképpen bebizonyította. hogy az ilyen szerepeket nagy­szerűen tudja játszani (a „csit­­ris“ figurákat már többször is jól játszotta cl) és ez egyfajta tehetség-bizonyítás. És jó tud­ni — neki is. a színház vezető­ségének is — hogy az ilyen szerepek kiosztásakor nem lesz gondja a MATESZ-nak. Az pe­dig a közönségnek is külön öröm, hogy hallhatja Ildikót énekelni. Most nem táncdalo­kat, hanem cigánynótákat. De azt is nagyszerűen. Még nagyon sokat kell ta­nulnia, hogy több emlékezetes alakítása legyen. Még sokszor kell epizódszerepet eljátszania, vagy „közép“ fontos szerepet addig, amíg igazán elfogadják. Az örökös, bizonyításba bele­fáradhat az ember — ez is igaz. Belefáradhat és elbizony­talanodhat. Ildikónak nem kell, nem szabad elbizonytala­nodnia. A közönséget akarja szórakoztatni, az embereket akarja vidámaknak látni, fe­ledtetni a bajokat, gondokat. Az önfeledt nevetés pillanatai­nak felidézése, maradandósága a felszabadultság érzése is ne­velés. Ildikó így akar nevelni. És ezt tudja. N. S. 5

Next

/
Thumbnails
Contents