Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-05-19 / 20. szám
Ozsvald Árpád költészetében gyakran fellelhetők a gyermekkori élmények, pontosabban „keservek“, amelyeket — mint a költő vallja: „felejteni sose tudnám“. (Júdása én nem lehetnék.) Elmélkedés című versében pedig szűkkeblűnek írja le azt, aki elfelejti „múltad, szerelmed, anyád könnyét“. Mik voltak gyermekévei felejthetetlen keservei, mi váltotta ki az anyai könnyeket, amiket ön szerint felejteni vétek? Élmények, álmok, látomások. Ezek jelentik ma nekem a gyermekkort a költészetben, az alkotás területén. Faiunkban, minket is beleértve, nagyon sok szegényember lakott. Kétkezi munkások, napszámosok, kisgazdák. Édesanyám is hajnalonként indult el hazulról, és csak késő este tért vissza a mezőről. Ügy éltem, mint a többi hasonló korú gyerek: libákat őriztem, jártam a kerteket, a határt, s fürödtem a patakban, cserebogarakat kergettem a zsenge búzában, zöld almát szedtem az ingembe, az idegen kertekben; este pedig két de ez már a közelmúlt. Itt lakom, jobban mondva Pozsonypüspökiben és bizony csak vendégként térek haza néha-néha. „Ne zárjátok be az ajtót a vándor előtt. Mikor elindult, / köpenyébe varrták a csintalan boldogságot, / lyukas zsebét hamuban sült álmokkal / tömte tele az édesanyja.“ — írja a Szekerek balladája című kötet első versében, az Engedjétek be a vándort-ban. Mi az, amit egy életre magával vitt az otthon látottakból, az édesanyja neveléséből? Kerülve az érzelgősségnek még a látszatát is, nyugodtan elmondhatom a verssel együtt és a versen túl is, hogy úgy tudtunk örülni minden kis semmiségnek, mint Móra hősei. A csintalan boldogságot, a szegénység összetartó melegét, egymás megbecsülését és a közvetlenséget hoztam magammal. A szomszédasszonyok nemegyszer jártak át egymáshoz egy kis sóért, paprikáért, az emberek kölcsönadták az ekét, boronát, VALLOMÁSOK A CSALÁDRÓL OZSVALD ARPADDAL BESZÉLGETETT NESZMÉRI SÁNDOR garami kővel szikrákat csiholtunk, aztán a hűvös fal alján ülve hallgattuk az öregek mókás vagy keserű szavait. A szegénység keserve nem csupán külsőségekben nyilvánult meg, hiszen tisztes szegénységben éltünk, de a keservek, a nincstelenség megalázó tudata úgy ivódott belénk, mint a tél hidege. Ezt az időszakot tízéves koromig, a Móra elbeszélésekkel (Mindennapi kenyerünk, Szeptemberi emlék stb.) jellemezhetném legjobban. Utána pedig Móricz: Légy jó mindhalálig című ifjúsági regényének környezetrajza rokon, ugyanis mint „jófejű“ szegény gyerek, én is református gimnáziumba, Csurgóra kerültem, tehát az alaptéma, a regényes részletek nélkül, sokban hasonló. Mindenkit úgy ereszt el hazulról az édesanyja, hogy jó legyen, becsülje meg magát. Édesanyámat ritkán láttam sírni, rendszerint akkor, amikor búcsúztunk az iskolai szünetek után; és a kiskapu előtt álló fekete kendős anyámat soha nem tudnám elfelejteni. Sok versem őrzi a síró, sirató asszonyok alakját, akik mindig kikísérnek, mindig búcsúztatnak valakit Tizenévesként élte át a háborút, s hogy hogyan, azt a Tavasz lesz újra kedves című kötetében több versében is érzékelteti. Egyik versében így ír: „Nem tudtuk, jaj, merre visz az út?! Ügy éreztük, nincs többé remény!“ Hogyan alakult tovább élete, milyen reményre leltek az anyjával és ángyával? Emlékszem jól. Ez a címe a versnek, melyből az idézett két sor való. Ezt a korai verset még ma is kedvelem. Kifejezi azt a pillanatot, azt az életérzést, mely abban a helyzetben egy tizenkét éves gyermek lelkében végbement. Ugyanezt megírtam bővebben A kis postás című ifjúsági regényemben. Az életünk folyása nem maradt problémamentes a háború után sem. Egy ideig a közeli állami gazdaságban dolgoztam a többi hasonló korú társakkal együtt, majd átszöktem Magyarországra, hogy befejezhessem a gimnáziumot. Ángyomékat kitelepítették, édesanyám Csehországba került. 1950-ben tértem haza végleg a szülői házhoz. Ettől kezdve édesanyámnak nyugodtabb lett az élete. Én pedig kétévi tanítóskodás után újra felkerekedtem, ezúttal Bratislavába. hogy elvégezzem a főiskolát és azóta... a közös kukoricafosztások, szüretek, cséplések valahogy meghittebbek voltak, mint a mai közösségi kapcsolatok. A jóléttel mintha az emberek is egy kicsit távolodtak volna egymástól. A szép kő- és vaskerítések ezt a távolságot még jobban megnövelik. Lehet, hogy én tévedek és a „megszépítő messziség“ emléke beszél belőlem. A jólét mellé éppen a közvetlen emberi kapcsolatokat kellene megteremteni, elmélyíteni. Ezeknek a gondolatoknak a töredékét hordom magamban, ezt hoztam hazulról, és ez költészetem egyik táplálója is. „Emlékezem: ez a föld ez a táj / nyitotta szóra hallgatag ajkam.“ — tehát On is azt vallja, hogy egy költő életében a szülőföldnek meghatározó szerep jut? Minden embernek volt gyermekkora. Ezek az évek és a szülőföld meghatározói további életének. A paraszti életforma, melyben tízéves koromig felnőttem, annyira belém rögződött, hogy lényegében ma sem tudok olyan könnyen idegen környezetben feloldódni, csak a sorsombeliek társaságában érzem igazán jól magam. Szeretem a természetességet és megvetem azokat, akik hamar elfelejtik, hogy honnan jöttek, honnan indultak. Egyik régebbi nyilatkozatomban így határoztam meg a szülőfölddel való kapcsolatot: Ha Lévától megyünk lefelé, úgy Zselízhez közel, még ma is megbizsereg a hátam, ami azt jelenti, hogy ezt a tájat ismerem, ez az enyém. Ez jelenti az első élményeket, amelyek mindörökre idekötnek; valamikor el sem tudtam képzelni, hogy létezik egy más világ is kívüle, mint amit itt megismertem. Ez a vidék jelenti továbbá az örökös visszatérés lehetőségét. Az ember csak akkor érezheti igazán szülőföldje vonzását, amikor már onnan elkerült. Egy Garam-menti faluból került el a nagyvárosba, a vallomása szerint „Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak, / paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég / maradsz csak — bús idegen —, kinek széket törölnek / hűvös tiszta szobában, s megkérdik, mit parancsol.“ — sem az nem fogadta a „vándort“, de a „vándor“ — ön — sem találta meg ott a szülőház melegét. Az élmények, az emlékek egy bizonyos idő elteltével „megkövesednek“, vagyis állandósulnak. És amikor az ember néha hazatér, akkor veszi észre, hogy nemcsak a gyermekkori „mérhetetlen“ távolságok szűkültek le, törpültek el, hanem az életforma, melyben egykor élt, lényegében, alapjában megváltozott. S ígv van a városi élettel is, melyet az emlékek nélkül nem tud megszokni. Különben ezt a témát áttételes formában több versben megírtam. Adhat-e ön szerint a város olyan gyermekkori élményt, mint a falu. Lehet-e olyan hőn vágyni a szülőváros után, mint például egy Garam-menti szülőfalu után? Természetesen lehet. Példa rá Kosztolányi Dezső: Egy szegény kisgyermek panaszai című kötete. Vagy a csehszlovákiai magyar írók közül Rácz Olivér: Kassai dalok című munkája, melyben szülővárosának állít megható, szép emléket. De más példát is felhozhatnék, mert nem annyira az adott hely a jellemző, hanem az élmények megtartó ereje és a tolmácsolás művészi hőfoka. Milyen mértékben befolyásolja ön szerint a városban tapasztalható elidegenedés az emberi érzelmek fejlődését, és milyen hatással lehet az a családon belüli kapcsolatokra. azok kialakulására? Az emberi kapcsolatok a városban sokkal zártabbak és differenciáltabbak. Sokszor még a szomszédok sem ismerik egymást, az egymáshoz közeli lakótömbök lakóinak kapcsolatáról nem is beszélve. Ez természetesen kihat a családok belső életére is. Jellemző példáját teremti meg Szakonyi Károly: Adáshiba című színművében. Persze nehéz általánosítani. Az elhidegülésnek a technikai fejlődésén kívül egyéni, érzelmi okai is lehetnek, mert ha úgy vesszük, ma sem találkozik a család minden tagja gyakrabban, mint a múltban. Persze akkor esténként több idő jutott családi beszélgetésekre, a szomszédolásra. Ma már a régi nagy családok fogalma faluhelyen is egyre inkább idegen lesz. Sőt, sokan azt hangoztatják, hogy a család, mint intézmény válságba került. Lehetséges, hogy ez annak az elhidegülésnek az oka, mely a nagyvárosok légkörében kialakult emberi kapcsolatokban figyelhető meg? A mostani nevelési formák lényegében nem különböznek a régitől, természetesen a gondolati, eszmei töltetük szükségszerűen magasabb szinten áll, és a társadalom-politikai hatóerejük megnövekedett. Az iskolák színvonala, a szülők képzettsége azonban nem áll arányban a családon belüli kapcsolatok meghittségével. E meghittséget, szeretetet, őszinteséget, közvetlenséget és derűt, melyet gyermekkorunkból hoztunk magunkkal, néha jó lenne elővenni, amikor a saját családi kapcsolataink kerülnek előtérbe. 3
