Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-13 / 2. szám

OLEGARINO LAZO BAEZA (1878—1964) — KATONATISZ­TI PÁLYÁJÁNAK EGY LO­VAS-SZERENCSÉTLENSÉG VETETT VÉGET. UTÁNA DIPLOMÁCIAI SZOLGALAT­BA LÉPETT. TÖMÖR ÍRÁSA A DEMOKRATIKUS CHILE IRODALMÁNAK EGYIK LEG­MARADANDÓBB ALKOTÁ­SA. OLEGARIO LAZO BAEZA Az öregnek hosszú, deres sza­kálla, nikotintól sárga bajusza volt; piros lebernyegben, sarkos cipőben, kenderkalapban, kosár­ral a karján odament, visszalé­pett, majd bátortalanul újra oda­ment a kaszárnya kapujához. Meg akarta szólítani az őrt, de szavát szegte a katona kiáltása: — Ügyeletes tizedes! A tisztes egy ugrással a ka­punál termett, mintha csak les­ben állt volna. A kérdő tekintetre meg a biz­tató fejmozdulatra az ismeretlen megkérdezte: — A fiam itt volna? A tizedes elnevette magát. Az őr egykedvű maradt, hideg, akár a kőszobor. — Az» ezredben háromszáz fiú van: nem tudhatjuk, hogy a fiát hogy hívják — válaszolta a ti­zedes. — Manuel... Manuel Zapata, tisztelettel. A tizedes a homlokát ráncolta, úgy ismételgette, kutatott az em­lékezetében : — Manuel Zapata? ... Manuel Zapata?.,. Majd magabiztosan így szólt: — Nem ismerek ilyen neveze­tű katonát. Az atyafi büszkén ágaskodott vastag cipőtalpán, és gúnyosan mosolygott: , — Csakhogy nem közkatona ám! Tiszt a fiam, csapattiszt... A trombitás az őrszobáról hal­lotta a beszélgetést, odajött, fél­revonta a tizedest, és odasúgta neki: — Az az új, amelyik nemré­gen jött az iskoláról. — Mi a fene! Az a szószá­tyár ... A tizedes fürkészve végigmérte az öreget. Szegénynek látszott, hát nem merte behívni a tiszti fogadóba. Az őrszobára tessékel­te. Az öreg letelepedett egy fapad­­ra, a kosarát a keze ügyében tar­totta. A katonák odajöttek, kí­váncsian nézegették a parasztot, érdeklődőén a kosarat. A kis ko­sarat zsákdarab fedte. A zsákte­tő alatt egyszerre kopogtatni kez­dett, majd kidugta a fejét egy piros tarajos tyúk; fekete csőre tátva maradt a melegben. A katonák kiabáltak és tap­soltak, mint a gyerekek: — Tyúkleves! Tyúkleves! Az atyafi a várakozási izgal­mában és a sok fegyvertől nyug­talanul ok nélkül nevetgélt, és hebehurgyán mondogattál ami az eszébe ötlött: — Az ám ... bizony. Tyúkle­ves ... de a fiamnak. Majd hirtelen gond árnyékol­ta be az arcát, amint hozzátette: — öt éve nem láttam! Aztán, a füle tövét vakargatva, vidámabban folytatta: — Nem akart ebbe a faluba jönni. A gazdám csinált belőle katonát. Úgy ám, bizony!... Valaki elment az őrségből a hadnagyért, a vállszíj, az öv és a kard súlyától merev és nehézkes léptekkel. A lovardában találták, szem­közt a pihenő csapattal, tisztek körében. Alacsony, barna, köp­cös, közönséges arcú hadnagy volt. A katona vigyázzba vágta ma­gát, a földet kirúgta maga alól, ahogy összecsapta a bokáját, és jelentette: — Keresik, hadnagy úr. Nem tudom, miféle ötlet vil­lantotta meg a képzeletében az apja félszeg alakját... Felemelte a fejét, és fitymáló hangsúllyal, fennhangon mondta, hogy a társai is hallják: — Ebben a faluban ... nem is­merek senkit... A katona kérdés nélkül rész­letezni kezdte: — Ráncos emberke, lebernye­­get visel... Messziről jön. Kosa­rat hozott... A hadnagy vörösen, bódult dölyfösen a sapkájához emelte a kezét: — Jól van... Leléphet! A tisztek arca gúnyosan ragyo­gott. Nézték Zapatát... Ö nem állta a sok kérdő tekintetet, le­hajtotta a fejét, köhögött, ciga­rettára gyújtott és a kardja he­gyével vonalakat rajzolt a földre. öt perc múlva megint jöttek az őrségről. Egyszerű kiskatona, igazi újonc, a vigyázzállás gúny­képe. Négy lépésről kiabált, köz­ben csapkodott a karjával, mint a csirke a szárnyával: — Keresik, hadnagy úr! Falu­si ember... Azt mondja, hogy uraságod apja... A hadnagy nem utasította rend­re alárendeltjét a viselkedéséért, hanem csak eldobta a cigarettá­ját, dühösen rátiport, úgy vála­szolt: — Elmehet! Máris megyek. És hogy elkerülje a magyaráz­kodást, az istállóba ment. Az ügyeletes tisztet zavarta az öreg szívóssága meg az őrmester folytonos jelentgetése, hát ő is elment Zapatáért. Közben szegény apa, akinek férfiszíve gyerekszívvé lett az évek során, egyre izgatottabban figyelt. A legkisebb zajra kite­kintett, nyújtogatta pulykáéhoz hasonló vörös, ráncos nyakát. Minden lépés felrezzentette, azt hitte, a fia jön, hogy átölelje, hogy új életéről meséljen, hogy megmutassa neki a fegyvereit, felszerelését, lovait... Az ügyeletes tiszt úgy talált rá Zapatára a lóistállóban, amint az látszólag éppen ellenőrzést tar­tott. A tiszt nem sokat teketóriá­zott, szárazon mondta: — Keresnek ... Azt mondják, az apád. Zapata elfordította a tekintetét, nem válaszolt. — Az őrszobán van ... Nem tá­gít. Zapata toppantott, dühösen rágta a száját, és kiment az őr­szobára. Mikor belépett, az egyik ka­tona elkiáltotta magát: — Vigyázz! A raj úgy ugrott föl, mintha dróton rántották volna. A terem megtelt kardcsörgéssel, lábmoz­gással, sarokcsattogással. Az öreg elkábult, hogy így megtisztelik a fiát, és elfelejtke­zett a kosárról, a csirkéről és ki­tárt karokkal sietett felé. Mosoly­gó arca olyan ráncos volt, mint egy vén fa kérge. Örömtől resz­ketve kiáltotta: — Manungo! Manunguito!.. . A tiszt hűvösen üdvözölte. A paraszt ölelő karjai leha­nyatlottak, arcizmai rángatódz­tak. A hadnagy feltűnés nélkül ki­vezette a kaszárnyából. Az utcán a fülébe súgta: — Hogy juthatott ilyesmi az eszébe!... Meglátogatni engem!... Szolgálatban vagyok... ' Nem hagyhatom ott! Azzal hirtelen visszament. A paraszt zavartan és remegve odabotorkált az őrségre. Gondolt egy nagyot, kihúzta a tyúkot a kosárból, és odaadta az őrmester­nek. — Itt van, a maguké, csak a maguké. Elköszönt, ment, vonszolta azt a csalódásban elnehezült lábát. De a kapuból könnyes szemmel visszaszólt: — A gyerek nagyon szereti a mellehúsát. Adjanak neki egy da­rabkát belőle!... HALÁSZ TÜNDE fordítása VOJTECH KONDRÓT LÁTOGATÓBAN BÉKÉSCSABÁN 1 Alföld. Először Petőfi Sándor Alföldjeként élt csak bennem — de Jankó KráT alföldjeként is: „Ó, micsoda élet van ott a pusztákon! Vadlócsapat nyerít a széles síkságon ...“ És ehhez jött a Csallóköz — a gyermeki (kamaszkori) képzeletben az igazi Alföld megtestesítője: A felhők — A föld — szalmatetös házak a kéményen gólyák tanyáznak soha el nem fogyó paprikás szalonna Aztán az először megpillantott, szemtől szembe látott igazi Alföld. Reggel felé történt, fáradt voltam, álmos. S álmaim tája — közelről lát­va, az autóbusz poros ablakain, s a képzelet zöld szemüvegén át, így ha­tott rám: A hajnal homályában — mikor nem látja senki — jegenyék cikáznak a mezőn szerte A betyár akácnak róna te rabság vagy Minden tanya Itt teljesen egyforma (Nedvek keresik az utat!) Alszanak a gémeskutak Az első" nyári találkozásom a táj­jal. A lélek találkozása. A szem talál­kozása. A szemek tája ama táj, ahol a szív verset talál. A síkság tele em­berekkel, bár seqki nincsen a közel­ben. A friss reggeli tejet egyforma bögrékből isszuk Testünk melengetését a puszta dolgos napjára bízzuk Az ember anélkül, hogy tudatosí­taná, mindenütt ahová csak megérke­zik, a maga elképzeléseit keresi a táj­ban. Én mindenütt — a rónát kere7 sem. A Fekete- és a Balti-tenger ké­kesszürke síkja, a kazah sztyeppék barnasárga síkja, a kubai májusi 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents