Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-06 / 1-2. szám

lami nem hagyja nyugodni, hanem akkor is, ha a lappal kapcsolatban vannak észrevételei. (3)

Mácsaj Júlia, öt éve tudósítója lapunknak. Azt mondja: sohasem dolgozunk olyan jól, hogy még jobban ne lehetne. A helybeli nőszervezet és Vöröskereszt tagja. Évtizedek óta nemes célnak szenteli idejét, önkéntes véradókat toboroz. írásai mozgósító erejűek. (4)

Dániel Erzsébet, a fiatalabb nemzedék képviselője. Kezdetben csak az „Ifjú szemmel“ ankétba írogatott. Ma már több rovatnak dolgozik. Jó meglátással írja karcolatait, „Vonal alatt“-jait. Szép. gördülékeny stílussal és ambícióval. (5)

Dusza István, már évek óta segíti szerkesztőségünk munkáját. Tudósításait, versek, riportok, karcolatok követték, örülünk, hogy januártól már lapunk szerkesztőjeként tarthatjuk számon. (6)

Könözsi Istvánt még abban az időben ismertük meg, amikor vegyészmérnöknek tanult. A Csallóköz szerelmese, fényképeit bátran nevezhetjük vallomásoknak a szülőföldről, ő az, aki színes fényképfelvételekben írja költeményeit. (7)

Susányi István, öt évvel ezelőtt jelentkezett először írásaival. A legszívesebben az emberekről ír: Nőkről a nőknek. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nagyra becsüljük a munkáját. Munkahelyén agilis tisztségviselő, aki sokat tesz az emberek életkörülményeinek javításáért. (8)

Borzi László, egyik legfiatalabb levelezőnk, Safárikovón (Tornaiján) született, onnan küldözgeti írásait, fekete-fehér és színes felvételeit. Az írással-fotózással már kora gyermekkorától próbálkozik. Eddigi munkája alapján azt mondhatjuk rá, Laci korához képest komoly fiú, és azt reméljük, egyszer jó újságíró lesz belőle... (9)

Farkas Rózsa, foglalkozásából eredően sokat forog az emberek között. Témái is erről tanúskodnak, mint mások, először ő is a fiatalokról írt. Később azonban az igényesebb portréírást, riport készítését választotta. Szívesen tudósít a falvak kulturális életéről is. Legszívesebben azonban verset ír a gyermekeknek. (10)

Pulay Erzsébet, fiatal munkásnő. Két gyermcK édesanyja. A falb kulturális felemelkedése a szívügye. Ha ideje engedi és lehetősége adódik rá, szívesen mond verset és játszik el egy-egy szerepet. Leginkább ifjúsági és kulturális témákkal foglalkozik. Tárgyilagos ítélöképességü ember, aki érzékenyen reagál az élet, a társadalom minden kérdéséit)

re. További fejlődésének igényessége a biztosítéka. (11)

Zobor Rozália, főiskolai hallgató. Modern lány. akit minden érdekel. Az csak természetes, hogy leginkább az ifjúság problémái érdeklik. Valamenynyi ankétünkre az elsők között válaszol. Okos válaszait tömör kifejezésmód, műveltség gazdag szókincs jellemzi. (12)

Forgatom a megsárgult újságoldalakat. Meghatottan és hálával olvasgatom azok nevét, akiknek a keze már megfáradt a munkában, a toliforgatásban és már csak akkor találkozunk velük, ha riportírás közben bekopogtatunk hozzájuk. Gondolatban azonban sokszor vagyunk velük, mint ahogy számon tartunk mindenkit, aki szívével, értelmével írt sorai által valamiről, valakiről segített hírt adni. Segített meglátni azt. aminek örülnünk lehet, eltávolítani azt. ami akadályozza továbbhaladásunkat.

És nemcsak számon tartjuk levelezőinket, tudósítóinkat, nőszövetségi tisztségviselőinket, akik közvetve vagy közvetlenül együttműködnek velünk, hanem számítunk is rájuk. Figyeljük fejlődésüket, érdeklődésüket. Közülük kerül ki szerkesztőségünk újságíró-utánpótlása is. Tudósítóink, levelezőink soraiból nőtt fel a Nő szerkesztőjévé Csibáné Megyeri Andrea. Hrtanné Zsebik Sarolta, és Nagy László fotóriporterünk

És a következő ünnepi évforduló alkalmából bizonyára további neveket sorolhatunk ide, hiszen évről-évre tudatosabb, színvonalasabb együttműködésünk révén a levelezők munkája egyre szorosabb a kapcsolat fiatal, tehetséges olvasóink és lapunk között. Mit mondhatunk jubileumunk alkalmából kedves munkatársainknak, levelezőinknek? Köszönjük áldozatos segítségüket, együttműködésüket. Kívánjuk, hogy soraikba újabb tehetséges fiatalok zárkózzanak fel mind az üzemek és szövetkezetek dolgozói közül, mind főiskolásaink köréből. Közös törekvésünk eredményeképpen legyen lapunk színvonala egyre jobb, gazdagabb.

Tulajdonképpen kétsiei voltam „újonc". Legalábbis én így éreztem ezt, amikor a Dolgozó Nőhöz kerültem. A hivatáshoz és szakmához tartozó sok új fogással kellett itt megismerkednem, amit nem lehet ellesni, vagy könyvekből elsajátítani, hanem csak menet közben a saját bőrén tanulhatja meg az ember. Az egyik ilyen új dolog volt szó-MÁSODSZOR ÚJONCKÉNT.

momra a fényképezés. Azelőtt a lencsére csak a laikus szemével néztem. A képes hetilapnál azonban hamar megtanultam, hogy lőheti le kölcsönösen egymást a szerkesztő és a fényképész, ha nem tudja az egyik, hogy mit akar a másik.

Fényképész kollégám abban az időben két hatalmas táskával „száguldozott“ velem. Az egyikben villanyzsinórok, a másikban kézilámpák lapultak, amelyek a villanólényt helyettesítették

Egy kétlázisos új tehénistállót készültünk bemutatni olvasóinknak. „Tapasztalt", idősebb kollégám a helyszínen egy pillanat alatt lelmérte a helyzetet é; máris utasításokat osztogatott.

— Minden állatgondozót és lejőnőt idehozni, osztogatta ai utasításokat, mint valami lilmrendező.

Ö pedig kiment a telepre, és eltűnt. Amikor keresésére indultam, egy villanyoszlopról kiabált felém:

— Kedves kolléganő, csők tessék lelvenni az anyagot, addig majd én lelkészülök a fotózásra.

Vagy két óra múlva tértem vissza. A kollégám még akkor is „működött". Nekem is a kezembe nyomta a zsinórt. Az élsz tagok a telep leletti oszloptól az udvaron végig sorlalat állva tartották a kezükben a lényt közvetítő drótot. Egyszóval állhattunk már vagy harmincon, amikor végre összeeszkábálta a sok zsinórt és széles vigyorral azt mondta:

— Na kérem. És most már el kezdhetjük!

Ekkor egy öreg, nagy bajuszú bácsika állt elénk és azt mondta:

— Hát, már ne haragudjanak meg érte, de itt — mutatott a falra — ez a „stekker" nem lelelt volna meg maguknak? ,