Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
A „SZENTIMENTÁLIS történeti FOLYTATÁSA 1964-et írtunk. Egy meghívó levél jött a szerkesztőségbe, a tvrdosovcei (tardoskeddi) hnb küldte, tartalma körülbelül a következő volt: „ünnepélyesen megrendezzük két elszakadt testvér találkozóját, amelyre önöket is meghívjuk”. Tizenegy év távlatából, máig is szívet forrósító élmény, emlék, gondolom mindazoknak, akik akkor ott voltunk. A régi olvasók talán még emlékeznek az 1965. januári első számunkban megjelent írásra. A fiatalabbak kedvéért felvázoljuk, hogy mi is történt tulajdonképpen. Egy asszony, aki évekig magára volt hagyatva a háború idején és hiába várta haza a férjét, hírt sem hallott felőle, társat talált. Éppen amikor két kis ikerfiúnak adott életet, jött az értesítés, hogy hadifogságból hazajön a férje. Becsületesen, újra akarta kezdeni vele az életet. (Félelemérzetében?... A szülés utáni legyengült állapotában? . . . Menthető a tette?) Állami gondozásba akarta adni az ikreket, majd úgy alakult, hogy a kis 12 napos Jancsi Tardoskeddre, Buják vadőrékhez került. A 14 napos Tibor pedig Ostravában talált nevelőanyára, és lett belőle a Kucera bányászcsalád kedves és szeretett fia. Több mint 17 év múlt el, mikor Jancsi anyja egy nap azt mondta: „ülj le fiam, beszélni szeretnék veled". És ez a beszélgetés nagyon felkavarta az érzékeny fiút. Mert már féligmeddig sejtett valamit azóta, hogy felserdült. Iratok kerültek a kezébe. De teljes bizonysággal csak akkor derült ki, hogy nevelt gyerek. A kiömlő könnyekkel együtt áradt el benne a hála és a köszönet: „Maguk az én igazi szüleim, mert felneveltek, gondoskodtak rólam és szeretnek.” Akkor derült ki, hogy ikertestvére van, aki szintén akkoriban tudta meg, hogy örökbe fogadták. És akit talán még jobban felzaklatott az a tény. Az ő anyja, Kucerová fogott tollat és írt a tardoskeddi hhb-re, hogy ismertessék össze a két testvért, hogy fia megnyu-Nagy L. felvételei godjon. A féltő szeretetnek, a valódi anyai érzésnek milyen szép megnyilvánulása volt ez a tett! így jött létre a találkozó a hnb termében, ahol mindenki könnyfátyolon át nézte, mikor a két testvér egymáshoz futott, ahogy Jancsi belépett a terembe, és olyan ölelésben fonódott össze, mintha soha többé nem akarna elszakadni egymástól... . . . Remények és kétségek között tértünk vissza ehhez az eseményhez tizenegy év után. Hiszen annyi minden történhetett! Elköltözhettek, elromolhatott a viszony a testvérek, a nevelőszülők és a fiúk között. Ki tudja, hogyan boldogultak az életben. Ismét a hnb-re mentünk. Ezúttal Bogyó elnök elvtárs — aki szövetkezeti Soha ilyen bemutatkozást! 10 7„ ombékkal, vízzel szegélyezett kanyargós úton jutottunk a népművészetéről nevezetes kis faluba. Érdeklődéssel vegyes türelmetlenséggel vártam azt a pillanatot, amikor néhány címet és nevet kapok, ahol élő még a hagyomány, eljuthatok olyan családokhoz, ahol nagymama, anya és unoka szorgalmas öltései nyomán vidám piros motívumok gyönyörködtetnek a térítőkön szemet és szívet. Egy tanító-házaspárhoz küldtek útbaigazításért, mint akik leghivatottabbak arra — tudatos ápolói lévén a hagyománynak hogy felvilágosítást adjanak. Házuk elé kanyarodtunk és én siettem volna fel a néhány lépcsőfokon a tornácra, mikor észrevettem, hogy két lépcsőfokot frissen betonoztak. Még ott is állt „művétől“ néhány méterre a két munkásember, éppen távozóban. Nagyon vigyáztam, hogy el ne rontsam munkájuk eredményét, és éppen a nagy elővigyázatosságom lett a vesztem. Ugyanis jókora lépéssel át akartam lépni a két lépcsőfokot, és hogy ezt biztonságosan meglehessem, jobb kezemmel rátenyereltem, támaszt keresve, a kőfalacska szélére. Azt már igazán nem sejthettem, hogy oda is friss cementbe ágyazva helyeztek egy téglát. Ki is mozdult az menten a helyéről, jóformán azt se tudtam mi történik, amikor egyensúlyomat elveszítve, csak arra eszméltem, hogy ülök a friss betonban, nem a legsikkesebb pózban. Ebben a szerencsétlen helyzetemben megjelent a tornácon a ház asszonya. Mire én: „Jó napot kívánok, a Nő szerkesztőségéből jöttem, bocsánat a „kissé“ szokatlan bemutatkozásért“. És rendületlenül tovább ültem a betonban, majd még mélyebbre süllyedve szégyenemben, miközben még a munkásemberektől is sűrűn elnézést kértem, hogy tönkretettem kezük munkáf&t. A végén még ők nyugtatgattak... A kedves háziasszony meg, egyenesen a fürdőszobába vezetett, ahol mindketten komoly ténykedésbe fogtunk, alig győztük lemosni, letisztítani a friss habarcsot, mielőtt szoborrá merevedtem volna .. elnökként akkor szintén jelen volt a találkozáson — adott útbaigazítást: „Igen, Buják János itt lakik a szüleivel, azóta megnősült és két kis gyereke van.” Nagy örömmel kerestük fel őket. Bizony, be kellett mutatkozni, mert az idő eljárt mindnyájunk fölött. A nagymama volt csak otthon, meg az ibolyakék szemű hároméves Monika, „Jancsi” kislánya. Hogy János pontosan hol dolgozik,, azt a feleségétől tudtuk meg, akivel az orvosi rendelő várójában ismerkedtünk meg. A kétéves Janikát vitte oltásra. Azután irány: Nővé Zámky (Érsekújvár), az egyik lakónegyed építkezése. Mély, fekete sarat dagasztva jutottunk az irodabódéhoz, ahol engedélyt kapva, oda hívattuk Jánost. Már messziről láttuk, hogy azóta hogy megemberesedett. A kis irodában beszélgettünk. — örömmel hallottuk, hogy azóta is tgrtják a kapcsolatot a testvérével. — Igen, látogatjuk egymást. A szülei is családtagnak tartanak. Legutóbb is, amikor náluk voltam — igaz, most már elég régen, mert leköt a családom, meg a munkám — Tibor anyja telefonált a férjének: „Megjött a Jankó.” — Máris repülök haza — mondta Tibor apja, és feljött a bányából, még meg se várta teljesen a műszak végét. Visszakanyarodunk a múltba. — A találkozás után — meséli János — a szüleimmel ellátogattunk Ostravába, azután meg ők jöttek hozzánk közös születésnapunkra. Tibor anyukája csináltatott két kis aranyszívet, a nevünk volt rávésve és kicserélve hordtuk. A hnb elintézte, hogy együtt katonáskodhassunk. De Tibort a szíve miatt alkalmatlannak találták a szolgálatra. Többször meglátogatott akkoriban is. Később még gyakrabban. Ugyanis itt volt természetesen az esküvőmön is a szüleivel együtt és akkor megismerkedett egy rokonlánnyal. Azután kétszeresen ide húzta a szíve. Mégis, úgy alakult a helyzet, hogy nem lett belőlük egy pár. Talán azóta kerüli el Tibor a falunkat. Engem meg a kis családom köt most le jobban. Meg a házhoz is hozzáépítettünk. Építhettem volna külön is, de a világért se hagynám a szüléimét magukra öregségükre. Jobb szülőket nem találhattunk volna — mást nem mondhatok — se Tibor, se én. Nagyon sokat köszönhetünk nekik. Ezt a feleségemnek is megmondtam, mikor kezdetben össze kellett szoknia a nagyobb családnak. Hol, merre dolgozott azóta? — érdeklődünk. Kiderült, hogy kitanult szakmájában dolgozik. Hegesztő. Ügy mint Tibor. János a helybeli szövetkezetben, majd a safai (sellyei) Duslóban dolgozott. Néhány hónapja pedig itt, a Mélyépítő Vállalatnál. A felvonó síneket heaeszti, akkordban. Jó a kereset, — 3500—4000 koronára is feljön a családi pótlékkal. A felesége takarítást vállalt a cégnél. Tibor turbinákat hegeszt. Az élet nem csak ünnepnapokból áll, a hétköznapok uralkodnak rajta. A találkozás öröme,
