Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
keményítőink voltak. Abba keményítettünk a ruhát. Vagy pedig azt is nagyon jó ételnek tartottuk. hogy kenyérsütés előtt a kemence fenekin túrós lepényt sütöttünk. Néha töltünk rá egy kis cukrot, de legtöbbször csak sósán, kaporral. Azt főttük rá." ..Lakodalomkor a kulcsos kalácsba madzagot fontak. Két ágból kezdték, aztán megcifrázták. A közepibe is raktak tésztákat és a madzagokat úgy bele. Aztán kidobták a gyerököknek, azok meg huzakodtak rajta, mert nem tudták szétszödni." „A kőttés. Hát ügyi, kicsíráztattuk a rozsot meg a búzát. A csíra ha má ződ, akkor nem jó. Csak amikor egy kicsikét kinő. kihajt és má puha, hogy meg lehet tömi vagy őrleni. Akkor J N M < J >* Ü < Z ö-*-» О Схн megtörtük mozsarakban, a levivel bekevertük a lisztet és edényökbe töttük, úgy sütöttük meg kemencében.“ „Aratóknak délre mindig csak az a metéttészta vót. Körtével, hol mákkal, hol túróval. Nem vótak olyan nagy igények mint most. Tollfosztáskor vót az a nagybab. lóbab. Azt szoktuk főzni. Meg mondom főztek kukoricát. Mákosat. És áldomást. Talán sütnek még most is. Kőttésztából. Kiszaggatták pogácsaformára, megsütötték, kiabálták vízbe, meghintették mákkal. Az volt az áldomás. Most meg egész nagy lakodalom van a tollfosztó áldomásra. Vagy pediglen szoktak olyan nagy pogácsákat sütni. Ilyen jó nagyot. Élesztővel. Töpörtyűt abba nem tettek. Kisebbekre elmetélték, olyan kockákra. Sokszor eszömbe van má mondtam is a Gizinek, hogy karácsonyra mákos és túrós kalácsot süssön kőttésztából. Mert hogy az milyen jó volt valamikor. Az a sütemény már nem olyan jó.“ „Apró babból csináltak kását is. Borsókásának hívták. Megfőzték jól, ahogy csak lehetett és amikor már jól szétfőtt, vagy búzadarával, vagy zsíros liszttel bekeverték. Az olyan volt mint a kása.“ „A rizsagancit úgy csináltuk, hogy megfőztük a rizsát. Az én anyám tejbe szokta. Megfőztük, de úgy, hogy az olyan jó kemény legyen, de nem kevertük be semmivel. Akkor volt olyan nagy lapos cseréptálunk, annak a szélin kiszaggattuk, késsel. Amikor egyszer már körülszaggattunk, akkor azt kanállal szépen lesodortuk, hogy beleessenek a tálba, megzsíroztuk, túrót, vagy töpörtyűt hintettünk rá és újra csak körülszaggattunk a tálon.“ „A gombócaleves az egy tál étel. Néha-néha főzök még mert a mieink nagyon szeretik. Megfőzöm a krumplit, áttöröm, akkor ütök bele egy tojást, kettőt, jó bőven zsírt, sót, akkor sütök két kiflit zsíron, azt belevágom. Ebből csinálom a gombócákat. A levest zellerrel ízesítem. Zöldséget is rakok bele, ha nem tejjel esszük. De mi inkább tejjel szeretjük. Sütök rá egy kis piros paprikát, azt ráöntöm és kész a leves.“ Boldogfán jártamkor azt is megtudtam, hogy a falunak van egy Bratislavában tanuló néprajzszakos egyetemistája is, s ez megnyugtató érzéssel töltött el. Bízva bízom abban, hogy tanulmányai elvégzése után magára vállalja a nagy feladatot: összegyűjteni és rendszerezni a faluban még fellelhető értékeket, tárgyakat, szokásokat, babonákat és hagyományemlékeket egyaránt. Olyan terület ez, ahol még érdemes kutatni. Mikola Anikó NAGY JÚLIA Elbeszélésem nem regény, a tiszta igazai írom le. 1914 május elsején születtem. Három hónapos voltam, amikor kitört az első világháború, apámat a tarlóról vitték el katonának. Apám bevonulása után anyám hazaköltözött nagyanyámékhoz, és dolgozni ment a lengyárba, hogy eltarthasson. Meg is lettünk volna valahogy, de nagyapám, aki cselédember volt, nagy családot felnevelt, négy lányt és két fiút, nagyon jó ember volt, de a pohár fenekére nézett néha, hát megkeserítette anyám életét. Sokszor láttam őt sírni, amit gyerekésszel még nehéz volt megérteni. Később apám édesanyjával költöztünk össze és vele voltunk mindaddig, míg anyám 1920-ban vett egy öreg kis házat. A háború nagyon nehéz megpróbáltatást rótt sok emberre, miránk is. Apámról nem hallottunk semmi hírt. még levelet se kaptunk soha, a világháborúban fogságba esett és száműzték Szibériába, ahol átvészelt negyven-ötven fokos hideget is és a súlyos betegséget. A háború befejezésével a katonák kezdtek hazaszállingózni. Ha valamelyik faluba hazajött egy katona, annak híre ment mindenhová és az asszonyok utána mentek, mert tudni akarták, milyen hírt hozott. Így tudta meg sok feleség és édesanya hogy hozzátartozója él-e vagy meghalt. Néha hivatalos úton is tudomást szereztek férjük, vagy fiuk eltűnéséről. Néha igaznak tűnt a híre, de volt olyan eset is, amikor valótlannak bizonyult, de a legtöbbje várt és remélt és néha még hosszú évek múltával sem volt hiábavaló a várakozás. Jól emlékszem még ma is, anyám is nagyon sok falut bejárt, ha meghallotta, hogy ide vagy oda katona érkezett, nem tud-e hírt mondani apámról, és akkor amikor már a remény is elhagyta, 1921 szeptemberében apám megjött. Azt mondják, hogy a hír mindennél gyorsabban jár. Mi is apámat azon a bizonyos napon minden vonatnál vártuk, anyám, én és apám édesanyja. Én akkor már hat és féléves voltam, iskolába jártam. Ha néha olyan filmet nézek, ahol katona tér haza, mindig eszembe jut az a megható pillanat, amikor az állomáson apám leszállt a vonatról és találkozott anyámmal. Gyerekfejjel azon gondolkodtam, mit mondanak egymásnak, ha találkoznak. És bizony semmit, csak sírt mind a kettő, anyám rám mutatott, apám felemelt és magához szorított, és el is indultunk hazafelé. Apám beiratkozott a nálunk is megalakult szociáldemokrata párt szervezetbe, volt is némi eredmény, megírták a kollektív munkaszerződést, de nem sokáig volt életben. A vezetők elárulták a munkásokat, és az urak felrúgták a kollektív szerződést, és a munkások bérét mindig lejjebb és lejjebb szállították, aki ezért szót mert emelni, könyörtelenül elbocsájtották, koldusbotra juttatták. Így járt az én apám is, két-három éven keresztül nem kapott munkát. Sohasem felejtem el az azt időt, amikor elindultak egy Babarci nevű emberrel munkát keresni Bratislavába, és még annyi munkát sem találtak, hogy legalább egy kis kenyeret vegyenek maguknak. Egy hét múlva, a nyolcvan kilométeres utat gyalog megtéve, kiéhezve holtfáradtan érkezett haza apám, és az udvaron összeesett, megbetegedett. Ahogy nőttem, úgy fejlődött ki bennem az a ludat, hogy az úri rendszer végtelenül kegyetlen tud lenni a szegényekhez. Apám hazajötte után nálunk is megszaporodott a család, és vele együtt nőtt a nyomorúság is. Én voltam a legidősebb, nyolcéves koromban elszegődtem libapásztornak. Tavasztól őszig, és ha esett, ha nem. a libák mellett kellett ülni, mert ha a tilosba mentek, behajtotta a csősz és pénzért adták ki, amit azután a libapásztor béréből fogtak le. Ez nem volt más, mint egy öltöző barhetruha és helyenként esetleg egy kötény, és ennivaló vagy egy liter tej naponta. Anyám felvállalt két-három falka libát, egyik helyen ruhát, másik helyen cipőt alkudott ki, hogy mire iskolába kell menni, legyen mibe felöltözni. Nagyon silány gyereklány voltam, de hát mitől is lettem volna más. Anyámék elmentek a jegyzőhöz, a hozzánk hasonló szegény nagycsaládos anyákkal segély kérni, és a jegyző úr azt mondta: Küldjék ki a gyerekeket legelni. Amikor elértem a tizenkét évet, Nagytarlóra szegődtettek el marokszedönek. Apám marokszedője anyám volt és így egy keveset tudott nekem is segíteni, de még így is nagyon nehéz volt, mert a rozs és a búza magasabbra nőtt. mint én voltam, no meg a nagygereblye, amit mifelénk nagybőgőnek hívtak, mert sírva, bőgve húztuk hajnali két-három órától reggel hatig, amíg a kaszások kötelet sodortak a rozsból, vagy búzából, mert abba kötözték a kévét. Sokszor a kéve nagyobb volt, mint a marokszedő. Nagyon nehéz volt a marokszedés, de még nehezebb a kévehordás. Délben a legnagyobb melegben, amíg a kaszás kalapálta a kaszát, a marokszedő kévét hordott, és este kilenc-tíz óráig, amíg el nem végeztük, amit aznap learattunk. Még visszaemlékezni is rossz azokra az aratásokra, sokszor a szúnyogoktól agyonmarva, lábunk a tarlótól agyontépázva holt fáradtan kerültünk haza, alig feküdtünk le, már fel kellett kelni, és a fizetés, három-négy hétre — mert addig tartott az aratás — egy marokszedőnek 100—150 kg kenyérgabona volt. Tudom, ma már negyven-ötven év távlatából hihetetlennek tűnik mindez, pedig így volt Falun az aratás befejeztével meg is szűnt a munka, elmentünk a városba cselédnek, szolgálónak. Én először pesztonkának mentem gyerek mellé. (folytatjuk) 15
