Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-12-13 / 49-50. szám
т urna nad Bodvou (Torna) 3000 lakosú község a kosicei járásban. A vonaton ide érkező - idegen az új vasútállomás épületéből kilépve, egy régi portalanítás nyomát még magán viselő úton jut el a falu központjába. A léptei nyomán felszálló por, ilyenkor, télelő idején is belepi a cipőjét. Az építőanyagraktár után, a kiskocsmától már betonjárda fut a szőlőt rejtegető kerítések előtt. Egyikben-másikban szőlősgazdák dolgoznak. Ha volna címere a falunak, bizonyosan a szőlő is helyet kapna benne. Nem véletlenül. A tornai várhegyen évszázadok óta terem szőlő. Az országhatár magyarországi oldalán elterülő tokaji hegyvidék alig száz kilométerre van innen. A bognárairól, s a kezük alól kikerülő hordókról híres Gönc még közelebb. Ebben a közelségben és az éghajlati hasonlóságban látták meg a lehetőséget a környék szövetkezetei és az állami gazdaság. A szőlőtelepítés megváltoztatta a táj arculatát. De az iparosítás sem kerülte el a vidéket. A cementgyár felépítésével gyarapodott ugyan a falu, de ez a gyarapodás inkább az üzemi lakásépítéssel történt A lakások az ide költöző cementgyári dolgozók részére épültek. Jó architektúrájú, rendezett udvarú porta vaskapuján nyomom le a kilincset. Nem nyílik. Tüzetesen szemügyre veszem a zöld kerítésoszlopot, a csengőt keresem. Röviden csengetek, miközben megakad a szemem az erős, két méter magas drótkerítésen, a tetején néhány sor szögesdrót. Mögötte kövér szőlőtőkék leveleit zörgeti a szél. Fekete hajú, középkorú asszony kulccsal a kezében jön le az üveges veranda lépcsőjén. Magyarázkodás közepette tessékel beljebb. A nappali vastag szőnyegére lépve, zavartan pislogok a lábamon hagyott poros cipőre és a háziasszony levetett papucsára. — A szabad szombatot mindig itthon töltjük. Délelőtt és délután a ház körül dolgozgatunk. Mindig találunk munkát. Egész héten alig jutunk valamire. Mind a ketten dolgoznak? — Igen. A férjem tévészerelő, én pedig autószervizben dolgozom. Gyerekek? — Két lányunk van. A nagyobbik középiskolás, a kisebbik ide jár az alapiskolába. Hét végén együtt a család. Az egész napi házi munka után hogyan töltik az esti pihenés óráit? Tévét nézünk. Tudja milyen műsort sugároz ma este a televízió? — Várjon csak... á, most nem jut eszembe, de a kislányom biztosan tudja. Lehívom, jó? — Nincs időm elhárítani az ajánlatot. Kifordul az ajtón és felkiált az emeletre. Nem jön válasz. Vízcsobogás hallik. — Fürdenek a lányok, nem hallják — szól vissza és elindul a lépcsőn felfelé. Néhány percre magamra maradok. F. I.-ék lakásán egymás mellett két televízió is áll. Egy nagy képernyős és egy hordozható japán minivízor. A könyvespolcon megszámlálhatatlannak tűnő mennyiségben picurka üvegek. Egyik sem üres. Alattuk néhány könyv. A másik szobában stílusos ülőgarnitúra társaságában modern szekrényfal. Harmonizálnak egymással. A falon „ismeretlen festő“ dús fantáziával megkomponált csendélete. Telnek a percek, türelmetlenül nézek az órámra. Az emeletről hajszárító búgása hallatszik, majd hirtelen elhallgat. Utána léptek koppannak. Megérkeznek a lányok. — A férjemet nem tudtam ide hívni, valahol a hátsó kertben van. — Nem baj. A kislányokkal is jól elbeszélgetek majd — mondom, miközben tétova mosollyal ül le velem szembe a két lány. Ti is televíziót néztek ma este? Igen. Milyen műsort adnak? — Szombat este — vágja rá a fiatalabbik. — Biztos ez? — a kérdés hallatán elbizonytalanodik. — Talán ... Nem is tudom. Valami hasonló lesz. — Ennek ellenére előre elhatároztátok, hogy ma este televíziót néztek? Igen. Így szoktuk meg. — Tudjátok, hogy ma este a Thália Színpad tart előadást a művelődési házban? — már nem is jutnak szóhoz, az anyjuk válaszol. — Tudjuk, bemondta a hangszóró, hogy lesz valami fellépés. A lányok nemigen járnak sehova. Fiatalok ők még arra, hogy esténként császkáljanak, meg annyi mindent hall az ember. — Dehát a színház nem rossz hely és a szülők is elmehetnek — próbálok érvelni. — Ez igaz... de a tanulnivaló... és a környezet sem megfelelő. Piszkos, kicsi a kultúrház. Majd az újba, azt alig várjuk már. nek? A televízióban mindent megnéz— Este többnyire. Legjobban a filmeket szeretjük. — Gyakoriak a regényekből készült filmek. Ezeket nézve nem kaptak kedvet a könyv elolvasásához? Például s Szép fiút Maupassant írta. — Nem... nem érdekes már akkor a regény, hiszen minden részletét ismerjük. Ezért is szeretjük a televíziót, mert ilyen filmeket is adnak. — A lányok már nem nagyon akarnak válaszolni a kérdéseimre, ök már talán sejtik, hogy nem helyeslem életmódjukat. Már indulóban vagyok, amikor az anyjuk megszólal: — Nem tudom, jól válaszoltunk-e? — Hangsúlyán érzem, hogyha nem helyeselnék, megsértődne. Valahonnan előkerül a kulcs. Előresiet és kinyitja a vaskaput, majd újra becsukja utánam. Kíváncsiságom az új lakótelep felé hajt. Űtközben még beszélgetek az „utca emberével“. Sajnos nem sokkal lesz szebb a kép. Egy raktárosnő és egy szakiskolás fiú mondja el a fentihez megtévesztően hasonló dolgokat. Minden udvarba betekingetek. Alig találok régi házat, elhanyagolt kertet, SZOMBATON NEM VOLT ADÁSHIBA 10
