Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-12-13 / 49-50. szám
udvart. A szőlő sem fogy ki a házikertekből. Pedig igencsak munkaigényes növény. Gazdájától egész évi munkát kíván. Most trágyáznak. Megtermett fiatal fiú beszélget egy járdát söprögető lánnyal. Jóízűen nevetgélnek mind a ketten. Szemmel láthatólag nem közömbösek egymásnak. — Csak egy kérdésre várok választ. Mit csináltok szombat este? mit. Nem tudom. Majd csinálok vala-Tévét fogsz nézni? — Lehet. Azonkívül itt szombat este csak kocsmázni lehet. — De ma színházi előadás lesz. Oda nem készültök? — Nem vettem jegyet. Tavasszal voltam a Thálián. nád? A nevedet legalább megmondhat— Minek az magának? Fontos azt tudni? — Szúrós tekintettel kérdez. Jobbnak látom gyorsan odébbállni. Akkor még nem sejtem, hogy később újra találkozunk. Vállamat egyre jobban húzza a fényképezőgép. Eddig egyik helyen sem vettem elő. Most meg már egyre jobban alkonyodik. Az ötórai harangszóval szürke fényre vált az égbolt napvöröse. Anyókák álldogálnak a kapukban. A falu közepén többségükben régi házak állnak. Itt találhatók a régi tornai szegénysors utolsó tárgyi bizonyítékai. Lassan azonban ezek is eltünedeznek. Kihalnak belőlük az öregek, a gyerekek, és az unokák már új lakásokba költöznek. Közülük való lányokat faggatok életükről, a mai szombat estéjükről. zom A szepsi Tesla-gyárban dolgo-Én elárusítónő vagyok. — Lehet Tornán szórakozási lehetőséget találni? — Nehezen. Van egy ifjúsági klub, de az sem működik. Csak a bálok és a házibulik ... meg a tévé. — Ma este színházat játszik a MATESZ Thália Színpada. Ez jó szórakozást ígér. Nem érdekel benneteket? — Nem ma lesz az. Holnap. Tévedsz, mert a hangszórón úgy hirdették. Mi holnapra készülünk. — Menjünk, nézzük meg, — indítványozom és elindulunk az autóbuszmegállónál kiragasztott plakát felé. Tényleg ma lesz. — Tehát? Elmentek? Izgalmas címe van egy tévénéző számára: Adáshiba. — Mindegy... holnapra készültünk... komolyan... holnapra. — Az egyik lány hajában levő hajcsavarókon megvillan a lámpafény. Utánuk szólok, bocsánatot szeretnék kérni tőlük, de az érkező autóbusz zúgása elfojtja a szavakat. Négy-öt utas száll le róla. Sietnek. Az egyik cigányszármazású utas társául szegődöm. Beszélgetni kezdünk. — Tudja, most jövök munkából. Egész héten távol vagyok a családomtól. Nyolc éve sofőr vagyok a kosicei „cséeszádénál“. Jól keresek. Négy gyerekem van, elég sok kell rájuk. Mit csinál ma este? — A családdal leszek. A gyerekeket egy hete, hogy utoljára láttam. Velük is kell foglalkoznom. — M. I. őszinte szavai hallatán nem emlegettem a színházat. Fontosabb dolga is van annál. Ügy lesz jobb. Felballagok a templomdombra. A lépcsőn két idősebb asszony ér utol. Megszólítom őket. — Jaj ne tartson fel. Sietünk. Már az utolsót is elharangozták. — Sokan járnak templomba? — tartom velük a lépést egy kérdés és egy válasz erejéig. — Nem nagyon. Ünnepnap és vasárnap még el-eljönnek, de ilyenkor alig vagyunk negyvenen. Ilyen a világ. Más kell már a fiataloknak, de ezt maga jobban tudja. — Felsietnek a templom lépcsőjén. Meglepően langyos ez a télelői este. A főutcán férfiakkal találkozom. Figyelem őket, amint zajosan céljuk felé igyekeznek. A kocsma zsúfolva van emberekkel. A túlsó oldalon német juhászkutyát sétáltat egy farmernadrágos kamasz. Barátai hangosan becézik, dicsérik a kutyát. Büszke lehet a kutya gazdája. Egyre nehezebben tájékozódom a csillagfény ritkította sötétben. A mai napig ismeretlen volt számomra a falu. Egy nap viszont kevés ahhoz, hogy a sötétben is kiismerjem magam kanyargós utcáin. Eszembe jut, hogy az új lakótelepet elfelejtettem megnézni. Az épülő művelődési házat láttam. Szép vállalkozásnak tűnt. A régi előtt már ott áll a Thália díszleteskocsija. A színpad már készen várja a színészeket. Egy barna hajú fiatalasszony számokat ragaszt a nézőtér székeire. Kérdőn néz rám, amikor belépek. — Tessék, mit kíván? — kérdi udvariasan. Elmondom neki, hogy mit csináltam egész nap és mit szeretnék tőle. — Kosovicová Lubomíra vagyok, a népművelési ház vezetője. Tudja úgy áll a helyzet, hogy magam vagyok a takarítónő, a szervező, sőt néha a karbantartó is. Nemrég vettem át a ház vezetését. Tornai? — Nem. Jasovról (Jászó) járok be. Sajnos még nem nagyon ismerem az embereket. A fiatalokat és a gyerekeket igen, de a felnőtteket kevésbé. — Hány jegy kelt el a mai előadásra? — Eddig kettő. — Hirtelen nem tudom mit kérdezzek a válasz után. Ösztönösen mondom ki: gz nem lehet igaz. — Sajnos, ez a valóság. Higgye el, azért ötvenen-hatvanan mindig eljönnek, de elővételbe kevesen vesznek jegyet. Az elődöm említette, hogy a szövetkezetek és az üzem is vásárolt jegyeket régebben. Most már ők sem. Autóbusszal egyenesen Kosicére szállítják a dolgozóikat. Szebb a környezet, akár az Állami Színházba, akár a Tháliába mennek. Talán majd az új kultúrházban jobb lesz. Közben a technikusok már a hangszóró-berendezést próbálgatják. Kénytelenek vagyunk abbahagyni a beszélgetést. A kisebbik öltözőben apró kályha erőlteti a meleget. A nagyobb hideg, és félig tele rakva rozoga bútorokkal. A kisebb helyiség ajtaja üvegezett. A vezetőnőnek hirtelen eszébe jut, hogy be kellene füagönyözni. De mivel? Gyors ötlettel újságpapírokat rajzszögez az ajtóra. Mire megjönnek a színészek, kész a „függöny“. Meglepetten merednek a kicsiny öltözőre. Valóban naivitás azt hinni, hogy a 2X3 méteres helyiségben kilenc szereplő, férfiak és nők együtt fognak öltözni. A művelődési ház vezetőnője egyre zavartabb lesz. Sajnos a dolgok ilyen állása nem csupán az 6 hibája. Hét óra lesz öt perc múlva. Alig van nyolc jegynek gazdája. A színészek csalódottan várják a fejleményeket. Néhányukkal leülök és elmesélem a faluban tapasztaltakat. Tóth Erzsébet megjegyzi: — Ha ezt megírod, mindenki azt hiszi majd, hogy kitaláltad. — Ezzel fejezzük be a rövid beszélgetést. A hideg öltöző miatt úgy döntöttek, hogy nem lesz előadás. A műszakiak fölösleges munkájukat látva, savanyú arccal fognak a díszlet leszereléséhez. Hét óra múlt tíz perccel. Elterjed a hír: Nem lesz előadás. — Ilyen még nem volt. Ezt a szégyent! — hallom az utcáról. A művelődési ház előtt tíz-tizenöt későn jövő hevesen vitatja a történteket. — Látjátok? Még az öltözőt sem tudják kifűttetni. — szól egy férfi. De nem hagyják válasz nélkül. — Ugyan. Itt mindig ilyen keservesen ment előre a kultúra ügye. Mindig csak mi járunk színházba is. Amíg nem kezdtük el az új kultúrház építését mindenki ígért fűt-fát. Most meg alig járnak társadalmi munkát végezni. Csak győzzük a kifogásaikat hallgatni. Se az újhoz közös munkára, se a régibe közös szórakozásra. Az a gyanúm, hogy az újban is ennyien leszünk ... Na, de ha bál volna a színház helyett, akkor a sok fiatal mind itt lenne — folyik a parázs vita. Az az érzésem, hogy csak itt. A falugyűlésen volna a helye az ilyen véleménycseréknek. Bizonyosan eredménnyel járna. A tornaiak többségén egyfajta bezártság, egyénileg megszabott életmód uralkodik. A maguk terveinek, vágyainak a foglyai ők, s ez a baj. Nem spontán megvalósítói saját álmaiknak. A közösség ügyét még elhalványítja a szerzés, az anyagiakban gyarapodás célja. Persze itt felvetődik a kérdés: A falu vezetői, a kultúráért felelősek, mit tettek, hogy befolyásolják az itt élők gondolkodását? E jelenségek mögött az általánosítás lehetősége rejtőzik. A szocialista jelen körülményeit a múlt erkölcse szerint élő emberek használják ki ilyen formában. Nem érzem fontosnak, hogy külön taglaljam, miért rossz ez a forma. Epilógus: A MATESZ Thália Színpada az ilyen jelenségek gyújtópontba állítását akarta elérni, amikor repertoárjába felvette Szakonyi Károly Adáshiba című komédiáját. Szakonyi bírál, de bizonyít is: A képernyőre meredő tucatcsaládok egyikének helyzete sem reménytelen. A kívülről jövő hatások a darab esetében megváltozásra ösztönzik a „bódogokat“, a képernyő kék varázslatában élőket. A valóságra alkalmazva gondolom tovább ezt a folyamatot. Meg kell teremteni a közművelődés olyan feltételeit, taktikáját és stratégiáját, amely az Adáshibában mikroszkóp alá ültetett Bódog-családokat is kimozdítja a karosszékből és gondolkodásra készteti őket. Ehhez viszont a meglevő párthatározatok és színházpolitikai elvek gyakorlati érvényesítésére van szükség. A helyi szervek és szervezetek kezdeményezésére és az ott dolgozók közművelődés iránti odaadására. DUS2A ISTVÁN Tornán is legjobb alakításukra készültek. Szabó Rózsi és Gurkovics Mihály az Adáshiba egyik jelenetében.
