Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-27 / 5-6. szám
щ ^=э =я П-П-П N 1>= < ш =л IUU1 =Ш 1г= ш I© 0= Blahová-Boldogfa kisközség Senectől (Szénétől) alig egy kőhajításnyira. Tiszta, áttekinthető, és valami rendszeresség jellemző még rá. A hagyomány szerint egy árpádházi királylány, Erzsébet — aki négyéves korától Wartburg várában neveltetett, majd a thürringiai őrgróf fiának, Lajosnak felesége lett — kapta nászajándékul a templomalapítás jogát apjától II. Endre királytól, ősrégi templomának alapítása az ezerkétszázas évekbe nyúlik vissza. A templom köré épülő falut Boldogasszonyfalvának nevezték. Boldogfa a múltban sem volt tipikus földművelő falu. Országjáró kereskedői révén sok idegen hatás érte. Tájszólását régen levethette, mert már csak a legidősebbek nyelve jár rá s az is következetlenül. Saját fazekasai sem voltak a falunak, de azért mégis elegendő és nagyon szép, erre a vidékre jellemző népi kerámiát találtunk. De visszatérve az imént említett kereskedőkre, akik nagy hírnek, nevezetességnek örvendtek a környéken, — ők adták az ötletét boldogfai látogatásomnak. Bővebbet róluk Dóka Károly tói tudtam meg: „Jómódú falu volt. Nem volt ritkaság az 50—60 holdas gazda sem. De emellett kereskedtek is, ökrökkel, tehenekkel. Messze földön híres volt a falu a kereskedőiről. Akadtak köztük — úgy mondták régen — ugrasztó kereskedők. Ismerték a kereskedésnek minden fortélyát. Vettek, eladtak. Aztán öreg tehénből fiatal csináltak. Hogyan? Tudjuk, ugye, hogy a tehén korát arról ismeri meg egy jószemű gazda, hogy milyen a szarva. Ha zöld és torzsás akkor a tehén már öreg. No most a mi kereskedőink mit csináltak? Bementek a hetivásárra Szencre. Híresek voltak a szenei vásárok. Ott megvettek egy öreg tehenet. Természetesen olcsón. Hazavitték és beállították az istállóba. Pihentették, jól tartották, hogy egy kicsit kigömbölyödjön. Utána lefűrészelték a szarvát egész kicsire. Akkor volt .az a kézvonyó, azzal lesimították. Utána ráköptek egy jó nagy bagólevet, amitől mindjárt szép sárga színt kapott, kifényesítették. Ügy hogy mire elvitték a vásárra, akkorra már egész fiatal tehén lett belőle. Aki nem értett hozzá, azt könnyen be is csapták vele. Lehet, hogy ez csak adoma, de azt mesélik, megtörtént egyszer, hogy eladta egy környékbeli gazdag az öreg tehenét bo'dogfai kereskedőnek, és akkor a kereskedő itt. úgy megfiatalította a tehenet, hogy egy hcare rá ugyanaz a gazda megvette kétszeres áron. Akinek volt egy tehene, kettő, az már kereskedett. Két-három ember összeszedte magát, és elmentek pl. a Kiskárpátok alatti falvakba. Ott ugye jártak ki a legelőkre a csordával és nem foglalkoztak kereskedéssel. Akinek eladó tehene volt, még csak a vásárra sem vitte, hanem a mi gazdáink fölkeresték, bejárták a házat, aztán amelyik tehén megtetszett nekik és olcsó volt, azt megvették, hazahozták, és ha egy kicsit sovány volt, vagy öregecske, kijavították.“ Most pedig nézzünk be a híres-nevezetes boldogfai kereskedők fiainak és unokáinak konyhájára is. Bevallom, eleinte féltem, hogy az itt fellelhető ételreceptek nem fognak sok eltérést mutatni legutóbbi, jókai kutatásom eredményétől. Annál nagyobb volt az örömem, amikor mégis találtam néhány helyi jellegzetességet, amit három boldogfai nagymama, a nyolcvanhat éves Jankó Jolán néni, a 78 éves Szabó Eszter néni és a 62 éves Szabó Irma néni tolmácsolásában közzé is adok. Mindjárt a tehénsajttal kezdeném, amit gyermekkoromban kóstoltam egyszer, s azóta sem tudom elfeledni az ízét. „Amikor má kievűt a túró, amikor már láttuk, hogy jó, akkor vótak azok a högyös túróacskók, abba belefordítottuk, hogy kiengedje a savót magából. Csak aztán töttük fazékba. Akkor lekötöttük és hagytuk egy kicsit szagosodni. Amikor már megérett a túró, olyan szaga vót, akkor kifordítottuk és jól kigyúrtuk. Töttünk bele vagy vajat, vagy tejfölt, ahogy kívánta az a gyúrott túró, hogy olyan puhás lögyön. Mert nem mindég egyformán főtt az, vót amikor egy kicsit megfeledkeztünk róla, jobban kifőtt, akkor több vajat vagy tejfölt fölvött. De hogyha egy kicsit sávosabb vót, akkor kevesebb köllött. Amikor ez megvót, akkor tálra kitöttük, kenyérre rákentük. Igön finom jó étel vót.“ „Böjtbe húst nemigön öttünk. Tojást. Kis rántást sütöttünk, fölengedtük, belevertük a tojást és az úgy megfőtt. Tejföllel öttük. Ezt hívták savanyú tojásnak. Szoktuk sütni is, de má a lehető legszűkebb zsíron. Azt is szoktuk, hogy ledörgűtük, mint most a nokedlit és köleskásával egybe megfőztük. Hozzátöttük a tésztához a kölst és az úgy főtt meg egybe. Annyi vízbe, amennyi ellepte. Amikor megfőtt, kifordítottuk, zsírt töttünk rá meg töpörtyűt.“ „A kukoricát meg szoktuk főzni szemesen. Szétdurrogott. Voltak olyan helyek, ahol még meg is mákozták, úgy ötték, cukorral, mákkal.“ „Kenyérsütéskor előbb megreszeltük a krumplit. Ráöntöttük szitára és kinyomtuk a levit. Aztán a reszelt krumplit beledagasztottuk a kenyérbe, hogy ki ne száradjon. Mert hát ugye megsütöttünk tíz kenyeret is, hogy eltartson három hétig. Milyen szép és jó kenyér volt az! Egész dézsa krumplikat belereszeltünk. És olyan nagy tarisznya krumpli-
