Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-11-29 / 47-48. szám
GÁL SÁNDOR versei jelentés kimondatlan énekekben élek fedett síron szépapám csont-képe zuhog a föld ismét megidéztek az idő elé törvénytevésre fújdos a szél ötféle irányba gyökereim árnyékára látok lombosodom örök némaságra ó-sírokra éj szakad vak átok szemeimből zuhog ki halálunk sebbe nyílnak új frissebb sebek egymásig sem ér el suttogásunk szakadoznak körül az egek loccsan a vér medréből kiloccsan alábukik sok-sok szép sziget kék erdőben fák vacognak holtan elkövesült nyelvek és szívek siet körém hús- és csonthalál szépapám vak képe nem ragyog zuhog a föld loccsan árra ár temetnek törvénytelen napok nyíl sötétre még nagyobb sebét kimondatlan énekeknek éje a néma őrzők új történetét befedi az időn túli béke minden út előtt minden út előtt ez a láz ez a kialvatlan reggel s ez a feszülő madárszárny emelkedünk a csend kékebb tengere felé sebek 22 hogyan fáj a bodzafa hogyan fáj a cseresznye húsomból ha kiszakad ha húsomból kiszakad bodzafa és cseresznye helyükből tűz s vér fakad testem hűvös magányán sebek állnak törötten kiszakadt fák helyei nem hegednek gyöngyösen karomból nőtt mandulám gyökérig volt keserű kitépte őt is a tél ömlik a piros nedű ujjam hegyéig csorog harmadik sebem vére onnan is tovább csorog partok végtelenjére vállamon akácfa állt éjszakába dőlt bele helyén feketén bugyog éjszakák nyitott sebe törnek ágak gyökerek fáim törzse lehasad pusztul alma gesztenye pusztul ami élt belül jaj félni mégsem szabad nem is fáj a bodzafa nem is fáj a cseresznye húsomból ha kiszakad ha húsomból kiszakad bodzafa és cseresznye helyükön tűz se marad helyükön vér se fakad Zsuzsa ezen a délelőttön is alaposan nekiszalajtotta a kocsit. Már jó íélórája rohantunk, könnyű, nyár eleji kirándulás volt, valamerre Visegrád felé járhattunk. — Mi a vadrózsa francia neve? — kérdezte hirtelen. Églantine. — Gyönyörű. Akkor megállunk. Emlékeztem, hogy ilyen szép neve van. Csikorogva fékezett, a boldogan iramodó kocsi majdnem bukfencet vetett meglepetésében. Az út mellett vadrózsabokor állt. Néhány lépésnyire tóle egy egészen szegény sorsú, gödrös dűlőút ágazott el a névtelen dombhátra. Most szépen felmegyünk a hegyre Lepihenünk. Ez a nagylelkűség azt jelentette, hogy Zsuzsa már fáradt, unja a vezetést, a fűbe akar heveredni, cigarettára gyújtani. Átadja magát a napsütésnek, és esetleg azt mondja: „Okosabb lett volna, ha a Hullámba megyünk.” Nem értek az autókhoz, de Zsuzsa se értett sokkal többet a titkaikból; úgy bánt a kocsijával, mint egy okos, ragaszkodó szemű, hűvös orrát magasra emelő kutyával. Néha megsimogatta, becézte, tenyere ilyenkor csupa szeretet és szakszerűtlenség volt. És ez a remek kocsi úgy is viselkedett, akár egy hűséges, derék állat. Körülbelül minden nagyobb bajtól megvédte úrnőjét. Két nagy huppanás, lekerültünk a sima, vörös salakos útról. Zsuzsa nevetve dől nekfjn, előbbre csúszik az ülésen, fejét váltamnak támasztja. Nyaktörő imbolygással kúszunk felfelé. Hol jártunk? Nem tudom Átfogtam Zsuzsa vállát, és ő nem akart kiszállni. Kis htja, hogy nekivezette a kocsit egy düledező kőkerítésnek. — Jaj!... — hódolt meg végül a tényeknek. Már a füvön állt. Ügy hámozta ki magát könnyű porköpenyéből, ahogyan a banánt bontjuk. Téglavörös angóra ruhája tűzni kezdett a körteié édességével csorgó fényben. Odamentem a kőfalhoz, egy helyütt egészen beomlott. Egyetlen lépéssel átjutottam rajta. Csüggedt, öreg gyümölcsöskert fogadott; azonnal a sarokban olyan lógó ágú almafák, mint vén emberek arcán a véknyas, lecsüngő bajusz. Azután elvadult ribiszkebokrok, halomban kékvirágú csalán. Két gyfk sütkérezett a forró köveken. Csak Zsuzsa közeledő, barna antilopcipőjére villantak el sebesen. — Te ... — mondta Zsuzsa. Ezek még a tegeződés lázas, szép hónapjai voltak. — Tudod-*». hogy szép ö is belépett. Kis elfogódottsággal karomba tette kezét. — Nézd! — csapott fel hirtelen a hangja, ahogyan a fecskék szoktak magasabbra vágni. — Hinta! Kötélhinta volt, egy nagyobb almafán lógott. Zsuzsa egyszeriben otthon érezte magát. Már az esőbarnította, széles ülésdeszkát próbálgatta, hirtelen ráült, átfogta az egyik kötelet, erősen, feszesen magához szorította. Azután cigarettát kért. S ahogy ült, és frissen csillogó szemmel, feszesebbre húzott izmokkal meglengette magát, ciga-ILLÉS ENDRE rettája füstje kékebben porlott szét az öreg kert páráiban, mint az enyém. Miért szeretett Zsuzsa? Talán nem többért, csak annyiért, hogy ilyenkor nem szóltam rá: „Le fog szakadni a kötél...” És miért szerettem én? Mert olyan könnyed volt, mint egy Ravel-futam, mindene keskeny vágású, akár a nagyon gyors madaraké. Késsel vághattam volna bele a szépségébe, ez az állapot egészen a csontjáig szépség volt, s még a csontjában sem találok semmilyen hasznosságot. — Magasabbra! — vezényelt Zsuzsa. Háta mögé álltam, átfogtam vállát, a váll ismerős forrósága engedelmesen átlüktetett a tenyerembe. De ha most megcsókolom, idegent csókolok meg. Zsuzsa már a levegőé volt, az iramodásé, a következő pillanat halk sikolyáé; egy másik férfi karjaiban nem lehetett volna távolabb tőlem. Kesernyés ízzel jó messzire löktem el. Térdén íellebbent a szoknya, áttetsző harisnyáján — mint a gyík — felsurrant a fény; s ahogy visszafelé, majd újra előrezuhant, kezét úgy tartotta a kötélen, mint két mereven
