Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-11-29 / 47-48. szám
lebbenő szárnyat... Egy Nevral-novellában most elemelkedik a földtől; mint kósza láng — egy zöldbe borult facsúcs koronájára libben. Ki tudná pontosan megvonni a határt, mikor fordul guignolba egy nyári alma pirosságú hétköznap? Már ez is guignol volt. Zsuzsa egy idegen kertben hintázik, nem tudjuk, hol vagyunk, átmásztunk egy kerítésen, és féltékeny vagyok arra az asszonyra, aki szeret. Lakik |tt egyáltalában valaki? All a kert túlsó végén valami házféle? Nem kapjuk-e oldalunkba egy csősz goromba szitkait? A magasban nem csüngött egyetlen leheletnyi felhő sem, az öreg kert aszalódó, zöldülő füvén mégis világos volt az árnyék, mint a tejeskávé. Már nem tudom, meddig hintázott Zsuzsi — negyedórát, félórát? Hányt. Mellette voltam. Védekezőn tolt el magától. Csuklott fulladozott, kínos mosolygással törölte le áliáról a zöldes, epés nyálat. Már csak vergődött, a szája, a torka egészen száraz volt, lángolt, de az alattomos kígyóerejű rángás nem engedte ki szorításából. És nem is szűnt a következő félórán át. Milyen komoly volt már ekkor a szeme. Milyen elkínzott és milyen döbbent. És nem segíthettem rajta. Az ilyesmit alig lehet megmagyarázni ... Elszédült, gyenge volt, még nem szokott hozzá a mozgáshoz, a naphoz ... Ennyi történt. De hirtelen, ha valaki meg akarta volna mutatni: milyen romló és tehetetlen a test. Egy egészen bizonytalan titok öltött ránk nyelvet. Repülőgépről néha ok nélkül leválik az egyik szárny, üvegen hasadás sikolt végig; az anyag azzal bosszulja meg közömbösségünket, hogy mindig a legrosszabbkor fárad el. Ijesztően közel kerültünk egymáshoz az ütéstől. Megkomolyodtunk tőle, felnőttek lettünk. Már régen egy pádon ültünk. Ott roskadozott egy gazzal vert út fordulójában. Ijesztő csend volt. Végig nem láttunk embert ebben az elhagyatott, haldokló édenben. Milyen másképpen dőlt most Zsuzsa hozzám, mint az autóban. A test és a lélek olyan feladásával, mintha megtaláltuk volna a borzongó ismeret-' lent: hogyan lehetünk teljesen egyek, Most láttad — (láttam, ЛМиа Semmit sem sejtettünk. Harmadik cigarettámat szívtam, kissé szédültem a téglavörös, surranó ruhától, mélyen alatta egy szív kalimpál sebesen, jobbra-balra dobálja a vért, édes-sós ízét hónapok óta az ínyemen hordom. A fűbe nehezedve, percek óta nem is néztem Zsuzsát, amikor egyszerre megérintett a legkülönlegesebb nesz: a hinta állt. Éreztem, hogy Zsuzsa a földre került. Hirtelen megfordultam, soha ilyen ijedt gyerekvonások rémületében nem láttam az arcát A fűben feküdt 6 is. Hangtalanul bukhatott előre. Mennyire ismertem: még a leheletnyi „jaj"-t is elharapta; azt erőszakolta, hogy valamelyest tartsa magát, kedvesen torz fintorral msolygott vissza. Azután baljával a földre könyökölt, jobb kezével átfogta a hinta el-elcsusszanó deszkáját, és olyasmit tett, amit igazában csak Nápoly és Capri között szoktak a borzolódó tengeren.,. mint a villám hasított belém: és ha komolyabb a baj? Ha valamilyen titkos, belső sérülés ad ilyen jelt? ... Nem mertem továbbgondolni, az ér verését figyeltem, a szemét nyitogattam — mintha valami örvényben keringene: fejjel lefelé zuhant a fénykarikás feketeségbe. Nem tudom, mikor ért véget. Vérét mintha elszítta volna a nap meg a téglavörös ruha, de a teste megnyugodott. Széles, barna bőröve messze hajítva, a réz villámzárak mindenütt nyitva — így feküdt mellettem az öreg fák alatt, a kert vontatott lélegzésében. Sokára, nagyon sokára a szemét is felnyitotta. Négyéves szerelem következett ezután Zsuzsával. De sóba olyan boldog, forró három óránk nem volt többé, mint abban az öreg kertben. Mintha ismeretlen hatalmak hajlékony, kemény mogyoróvesszővel irgalom nélkül végigvágtak volna rajtunk. Mintmennyire fázik) —, láttad, milyen öreg és csúnya is lehetek Soha olyan égő vággyal nem tudtam többé közel hajolni a bordái mögé bújt titokhoz, mint akkor. Ostoba!- Láttad, milyen lehetek, ha egyedül vagyok. Elfulladtam. — Ha egyedül vagy? ... Hát nem érzed? Éppen az volt a szép, hogy ketten voltunk... Először voltam igazán kettesben veled. Mennyi árulás, ostoba hazugság, rosszízű kishitűség tolakodott' később közénk. Hogy elrebbent ez a pillanat, mintha madaraival kelt volna szárnyra az egész kert, vagy mintha gyíkjaival menekült volna el a nyirkos kövek alá. Mert a legnagyobb dolgok kellenek két ember bodogságához. Legalább olyan ősi rettegések, mint a halál. De mi élve maradtunk. KULTURÁLIS ПШПШШШИШ ÉVFORDULÓK 90 éve, 1886. december 8-án született Diego Rivera, a mexikói forradalmi szellemű modern festészet egyik úttörője. Párizsban és Angliában élt, ahol elsősorban Picasso, Brogae, Cézanne hatottak rá. Ott ismerkedett meg Marx tanításaival is. Festészetében az indián népművészet ötvöződött az expresszionista stílusjegyekkel. Monumentális festményein és freskóin a korai olasz művészek hatása is észlelhető. Számos mozaikot is készített, amelyek Mexikó-város középületeit díszítik. xx 80 éve, 1896. december 4-én született Nyikolaj Szemjonovics Tyihonov szovjet-orosz költő és műfordító. Szocialista-realista költészetén kívül politikai tevékenysége is ismert. Tagja a Szovjetunió Legfelső Tanácsának, háromszoros Állami-díjas, Lenin Békedíjas. Aktívan harcolt a polgárháborúban és az intervenciósok ellen. Költészete akkor kezdett kiteljesedni. Abban az időben jelentek meg első versei, melyekben a harcok küzdelmességét és a vöröskatonák áldozatkészségét örökítette meg. Műfordítói munkásságában jelentős helyet foglal el Petőfi orosz tolmácsolásával. xxx 155 éve, 1821. december 12-én született Gustave Flaubert francia regényíró. Első kritikai realista regénye a Bovaryné, amely egyben írói pályájának is a legnagyobb alkotása. Máig népszerű olvasmány a Salambo című történelmi regénye, amelyben írói műgondja a tetőfokára ér. Az érzelmek iskolája című korrajzában a francia társadalom átalakulását, a burzsoázia politikai és erkölcsi hanyatlását mutatja és a második császárság korában. Élete végén egyre inkább a formai és esztétikai tökélyre törekedett. OLVASÓNAPLÓMBÓL Török Elemér: Delelő A Madách gondozásában megjelent verseskötetet bátran ajánlom, mert Török Elemér új kötete formailag és tartalmilag a költő eddigi legjobb versgyűjteménye. Mint ahogy az idő múlásával az emberi érzések elmélyülnek, úgy a közlés, vallomás formája is egyre inkább kikristályosodik. Az érzések, megérzések és érzelmek elmélyülésével pedig a mondanivaló is egyre tartalmasabb, nagyobb hatású lesz. A gyermeki tisztaság, a gyermekkori naivitás boldogsága, a szeretet, az emberi őszinteség utáni vágy ereje hatja át a költőt verseiben és életében. De a valóság olykor meghökkenti és kissé kiábrándítja. Az anya és a szeretett asszony hiánya a szülőföld meszszesége komorrá teszi a versek szerzőjét, »mint néma seb*-et. A költő azonban nemcsak saját anyjához szól, mint gyermek és nemcsak saját szerelméhez, mint férfi, hanem minden anyához az összes gyermek nevében, minden szerelmes férfi nevében a szerelmes asszonyokhoz. Az emberiséghez szól, szeretetre és egymás tiszteletére szólítja fel embertársait. Kár, hogy a kötetbe, mely hat ciklusból áll, az utolsó, az abszurd versek ciklusa is bekerült. Kissé cinikusnak, az embertől túlságosan elvonatkoztatottnak hatnak ezek a versek a korábbiak olvasása után. Az abszurd gondolatok és képek zavarólag hatnak az annyira őszinte és mély érzelmek, vallomások után, mint például a .Csendes öregek" című versben találhatók: A hajnal lombjai mögül előbújik a nap a munka komoly veteránjai már mennek az utak végtelenjén a madárlátta mezők felé mennek rendületlenül a hallgatásukkal is folyton kérdezők szemükben sötéten zörrenő barázdák őket látom mindig a beérhetetlen térben és időben bennük ballag múltam hosszú néma csendben (Csendes öregek) 23
