Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-11-29 / 47-48. szám
EGÉSZEN KIS KfRDfilEIEK Munkamegosztás a házasságban A társadalomtudatban a múlt örökségeként ma is élnek olyan korábban bevett nézetek, amelyek nem felelnek meg a mai, megváltozott életkörülményeknek. Mi több, zavarják az egészséges, harmonikus családi együttélés légkörét. Ma, amikor ugyanannyi nő van állásban, mint férfi — a foglalkoztatottság tényét tekintve teljes az egyenjogúság —, a család belső munkamegosztásában sok esetben nem lehet egyenjogúságról beszélni. Szinte általános érvényű törvény, hogy az elvégzett házi munkák mennyiségét tekintve a nők utcahosszal előzik meg a férfiakat. Miért? Sokféle megközelítésből vizsgálhatjuk az okokat. Induljunk ki abból, hogy vannak női és férfi munkák. A munkamegosztás mértéke családonként aztán attól függ, hogy a férj mit hajlandó elismerni még férfimunkának, ill. a feleségmennyit hajlandó átengedni a régen női munkának tekintett tevékenységekből. Sajnos a házi munkák ilyenfajta „semlegesítése”, átértékelése sokkal lassúbb a kívánatosnál. Ami a folyamat fölgyorsítása mellett szól, az „csak” a feleségek és anyák alig elviselhető túlterhelése. És ami ellene? Erre sokkal könnyebb példát találni. Nálunk hétkor van a munkakezdés. Ifjú kolléganőm nap mint nap ötkor kel, mert férje munkahelyén hatkor kezdenek. Reggelit, tízórait készít neki, s azután fél hatkor ébreszti. Még reggel megfőzi az ebédet is, mert a kedves férj nem bírja az üzemi konyhát. A vacsorafőzésnek csak fél ötkor, ötkor láthat neki, mert délután négy körül zsúfoltak a boltok és a bevásárlás lassan megy. Az ifjú férje ezt a rendet még a családi házból hozta. Csak kapásból sorolok föl néhány olyan tényt, amely ezt a korszerűtlen családi munkamegosztást konzerválja. Gondoljünk csak arra, hogy az iskolában már a betűvetés elsajátításakor tudatták velünk: a mama főz, a mama mos; de a papa — olvas. Vagy gondoljunk egy mai témájú filmre, színdarabra: a feleség főz, bevásárol, mos, vasal vagy éppen takarít, hazajön a férj, beül a karosszékbe, rágyújt és előveszi az újságot vagy bekapcsolja a tévét... Tudjuk, hogy ez leegyszerűsített kép, de szándékosan egyszerűsítettünk. Nem mindenütt van ez így, sok az egyéni változat, a nők megterhelésének esetleg túlterhelésének foka más és más. És ott, ahol olyan a valóság, amilyennek lefestettük, ott is a házastársak különbözőképpen értékelik a kialakult helyzetet. Higgyék el, van olyan is, hogy sem a túlterhelt feleséget, sem a házi munkák alól felszabadított férjet nem zavarja a nyilvánvaló egyenlőtlenség. A feleség békésen a belső egyet nem értés legkisebb jele nélkül végzi a két vagy három műszakot. A munkahelyén (lehet hogy fáradtan) végzi mindennapos munkáját. Hazaérve elvégzi háziasszonyi teendőit, sőt, utána felszabadultan tesz eleget házastársi kötelességeinek is. Ha ez az állapot sem a feleségnek, sem a férjnek nem okoz gondot, a család harmóniája zavartalan, ne is zavarjuk. A házasságban a legfontosabb elv az, hogy a partnereknek összehangolt vagy legalább hasonló elképzelésük legyen. Attól függetlenül, hogy a házastársaknak különböző a megterhelésük az otthoni munkamegosztásban, még jó légkör, megértés uralkodhat. Ha a férjnek az az elvárása, hogy minden házi munkát a feleség végezzen, és ezt a feleség úgy tudja vállalni, hogy ebből sem külső, sem belső konfliktusa nem származik, boldogan fognak élni. Vagy fordítva: ha a feleség elégedett a férj munkahelyi sikereivel, jó keresetével, nem kíván tőle ugyan-14 JU olyan jó teljesítményt a háztartási munkában, a férjet sem zavarja felesége túlterhelése, ismét csak boldogan fognak élni. A házasság kezdetén a partnerek föltételezik egymásról, hogy a másik szerepelvárásai az övével azonosak. Azonban megzavarja őket, ha a partner nem tartja be a normákat az elwáfrás szerint. Mit jelent ez? Például a férj elvárása az, hogy a feleség ne járjon dolgozni, ne tanuljon tovább, ne vállaljon többletmunkát a társadalmi szervezetekben, hanem feladatának a háztartást, esetleg a gyermeknevelést tartsa. A feleség viszont úgy érzi, ha otthon ülne és nem mehetne dolgozni, megölné az unalom, esetleg anyagilag kiszolgáltatottnak érezné magát; ha nem tanulna tovább a későbbiekben nem lehetne egyenrangú partnere férjének és ha nem járhatna el alkalmanként (kedves olvasó, ne vegye rossz néven) a nőszervezet összejöveteleire, kimondottan ingerült lenne. Itt nyilvánvaló, hogy a partnerek kölcsönös elvárásai szöges ellentétben állnak egymással. Ha a házasság kezdeti szakaszában találkozunk Ilyen nézeteltérésekkel, ilyen elképzelésbeli különbségekkel, az még nem tragikus. Mindkét fél hajlékonyabb, könnyebben magáévá teszi a másik elvárásait. Ha erre képtelenek, akkor nyilvánvaló, hogy felelőtlenül választották egymást élettársul. Ne legyünk alakoskodók, s mondjuk meg nyíltan, ebben az esetben a legésszerűbb megoldás a válás. A házastársak közti munkamegosztással kezdtük, s lám egész a válásig jutottunk. Ez arról tanúskodik, hogy a családi munkamegosztásnak kulcsszerepe van a házasságban. Fokmérője is lehet a házastársak között uralkodó viszonynak. Abból indultunk ki, hogy a nők általában többet vállalnak a házi munkákból, mint a férfiak, s oda kellene jutnunk, hogy a férfiakat felszólítsuk a nyilvánvaló egyenlőtlenség megszüntetésére. Ez lenne a gondolatmenet logikus befejezése. Hogy mi mégis mást ajánlunk, az abból ered, hogy az emberek közti viszony, az emberi gondolkodás nem mindig követi a logika törvényeit. Gondoljunk csak az érzésekre! Az érzelmileg túlfűtött kapcsolatokra! (Hol van ott a logika?!) A családi munkamegosztásban a legfőbb törvény az, hogy maradéktalanul teljesítsük a másik fél elvárásait. Ha csak a logikára hivatkoznánk, semmire sem jutnánk. Itt a házastársak mindegyikének csak egy szavazati joga van, s a legegyszerűbb számtan szerint is két ellentétes értékű vélemény összege nullát ad. Ha sikerül a második fél világába behatolnunk, beleélnünk magunkat, nagy a valószínűsége, hogy mindkét fél számára elfogadható magatartási formát sikerül kialakítanunk. A. NAGY LÁSZLÓ pszichológus ж _ akinek nem kellett volna meghalnia, kétéves kislány 1 volt. Saját édesanyja gyilkölta meg, előre megfontolt szándékkal, megcsúfolva erkölcsöt, emberséget, anyai érzést. Még az ösztönt is, amellyel az állat is védi magatehetetlen kicsinyét. És tettét nem lakatlan szigeten vagy valamilyen félreeső helyen, hanem panelházban, modern lakásában, anyóstól, apóstól, szomszédoktól körülvéve — egyszóval emberek között, a szemük láttára, fülük hallatára hajtotta végre. Jaroslava Botková a csehországi Domailice mellől került a házassága révén Dél-Szlovákiába. Férjével és a férje szüleivel Obidon (Ebeden) telepedtek le. Az állami gazdaságban kaptak munkát, mint állatgondozók és háromszobás lakást a majorság egyik panelházában. A kislánytól (a házasságkötés előtt fogant) már akkor meg akart szabadulni, amikor megszületett. Még a szülészeten intézkedett egymaga, hogy helyezzék el csecsemőotthonban. Azzal érvelt, még túl fiatal ahhoz, hogy ennyire le legyen kötve és a munkája miatt sem tudna róla rendesen gondoskodni, mert szülési segélyre nem jogosult, mivel terhessége alatt nem járt a tanácsadóba. Férje azonban ebbe nem egyezett bele. Csakhamar ismét másállapotba került, de még mielőtt a második gyermek megszületett volna, férjének tavaly februártól a börtönbüntetését kellett kitöltenie. Amikor a kisfiú megszületett, vele nem sok gondja volt, mert egyhónapos korában csecsemőotthonban helyezték el. A kislány viszont maradt. És akkor határozta el, hogy tőle is megszabadul. EGY ÉVVEL EZELŐTT TÖRTÉNT A Stúrovói (párkányi) orvosi rendelő szolgálatos nővérének vallomásából : „... december 9-én este hat óra körül egy fiatal nő jött a rendelőbe s közölte, hogy a gyermeke nagyon beteg, kinn van a kocsiban. Amikor megkérdeztem, hogy mi baja, azt válaszolta, hogy nem tudja, nagyon lázas volt, nagyon megfázott, talán tüdőgyulladása van... Húsz éve vagyok ápolónő, így az első pillantásra meg tudtam állapítani, hogy a gyermek már nem él, tehát vagy útközben vagy még otthon halt meg. Ezt meg is mondtam, erre az anya azt a felvilágosítást adta, hogy a gyermek nem akart enni.. Amikor a szolgálatos orvos megérkezett, megerősítette a nővér véleményét. S mivel az esetet rendkívül gyanúsnak találta, megtette a megfelelő intézkedéseket. Az orvos gyanúját a holttest állapota keltette -fel. A bírósági gyermekorvos-szakértő jelentéséből: „A kétéves gyermek átlagos súlya 12,7 kilogramm, az áldozat súlya 4 kilogrammal volt kevesebb. Bőre teljesen összezsugorodott, testén szennyi és élósdik okozta sebhelyek. A halál oka táplálék- és folyadékhiány, valamint a higiéniai gondozás teljes hiánya, minek következtében a szív és az érrendszer felmondta a szolgálatot. Az áldozatnak az éhség és a szomjúság miatt zsenge kora ellenére gyötrő kínokat kellett elszenvednie, s ezért a vádlott tette emberkínzásnak minősítendő.” Ez a huszonkét éves nő a múlt év augusztusától rendszeres következetességgel kezdte megvalósítani szándékát. Mind gyakrabban maradozott ki otthonról és ment szórakozni a legtöbbször a párkányi Duna-szállóba. Ilyenkor a gyermeket étlenszomjan bezárta a lakásba. Szórakozásairól hazatérve sem látta el,
