Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-29 / 47-48. szám

iránti közöny, a rosszra való haj­lam, a könnyű gyönyörök, orgiák, a szeszes ital kedvelése jellemzi.“ De eszébe jutott-e valaha bárki­nek, hogy megrajzolja a „született kliens" jellemképét? Vajon a bor­délylátogatóban nem fedezhetők fel ugyanezek a vonások? De hát kit érdekel a kliens? Egyébként ma már nagyon jól tudjuk, hogy mit is keres a kliens a nyilvánosházban: nem annyira a szexet, mint inkább szexuális uralmat, az objektummá degradált nőt. A prostituált nem­csak testét adja el, hanem a méltó­ságát. A női sors a prostitúcióban találja meg szélsőséges kifejezését, a férfiasság kultusza itt növekszik rémületessé — megnyilvánul mind­az, amit a hétköznapi életben elrejt a jó modor és a képmutatás: az erőszak elve a férfi és a nő viszo­nyában, amely az egymás testének megbecsülésén alapuló gyönyört az „úr és rabszolganő" tipusú szexua­litássá változtatja, és így beleviszi a játékba a szadizmus és a mazo­­chizmus elemét. A prostitúciót kodifikáló tilalmak és jogszabályok rendszere kizárólag a klienst védelmezi, szemet hunyva afölött, hogy mekkora anyagi hasz­not húznak a prostitúció intézmé­nyéből más személyek: a kerítők, a „védelmezők", különféle alvilági elemek és megvesztegetettek, ható­sági személyek. Mintha a jogsza­bályok egyetlen célja az lenne, hogy szüntelenül megalázza a kéj­nőket. A patriarchátus idején még ma­gától értetődőbbnek fogták fel a megosztást: egyfelől vannak nők, akiknek hivatása a családi tűzhely őrzése és a gyermekek nevelése, másfelől olyanok, akikre az érzéki gyönyörök tartoznak, például a gö­rög hetérák vagy a japán gésák. Csak össze ne keveredjen a két szerep! Mert akkor véget ér az ura­lommal egybekötött szeretkezés, és megkezdődik egy másik veszélyes kaland: az egyenlőség. Az ókori Görögországban a pros­tituált mesterséget egyáltalán nem vetették meg. Thaisz Ptolemaiosz felesége lett. Aszpázia pedig Perik­lészé. A mély valóságérzékke! ren­delkező görögök az Olimposzt egy­formán szabad és a szex iránt egy­formán érdeklődő istenekkel és istennőkkel népesítették be. Más úton haladt a kereszténység. Eltávolította a keresztény mennyből az ókori anyaistennőt, minden élet forrását, és helyére a tisztán férfi Szentháromságot állította. Nőgyű­löletének betetőzéséül Évára hárí­totta a felelősséget az eredendő bűnért és az ember bukásáért, majd a nőt a testtel, a testet pedig a gonosszal azonosította. Az egy­házatyák és a keresztény filozófusok nőgyűlölö kijelentéseiből egész kö­tetet lehetne összeállítani. BENEITE CROULT (Franciaország) „A BETTER LIFE FOR ALL!" „Jobb életet mindenkinek!" A belfasti nők menete Betty Williams, harminchárom éves háziasszony Andersonstownból (így hívják Belfastban a katolikus get­tót), két gyermek édesanyja, egy angol protestáns felesége, két hó­nappal ezelőtt néhány barátnőjével együtt felhívást intézett az ír asszo­nyokhoz, felvetve az első békeme­net javaslatát. Egészen ösztönösen cselekedett — azért, mert tele volt kétségbeeséssel és felháborodással, s egyáltalán nem volt biztos abban, hogy felhívása az észak-írországi anyákhoz, katolikusokhoz és pro­testánsokhoz, visszhangra talál. Hir­telen elhatározását egy közeli ba­ráti család három gyermekének halála indokolta, akik úgy vesztet­nék el életüket, hogy állítólagos ter­roristák üldözése közben a brit ka­tonák lelőtték az üldözőbe vett gép­kocsi sofőrjét és a kocsi a halott vezetővel fölfutott a járdára . . . Ekkor döntötte el, hogy valamit ten­nie kell. A menetekben és a tüntetésekkor a nőket nemcsak jámbor óhaj ve­zette. Kétségek közepette vonultak fel nem utolsósorban azért, mert a szervező asszonyok látszólagosan kihangsúlyozták akcióik „apolitikus“ jellegét, hogy a jelszavakat bibliai citátumokkal és imádságokkal he­lyettesítették, s a beszédeket istenes karének kísérte. Mert közben rob­banásszerűen felszínre kerültek az ellenséges érzületek s a gyűlölet hullámai és fenyegetően magasba lendültek az öklök, lan Paisley, az extrémista jobboldali protestáns lelkész folyóiratában, a Protestant Telegraphban az asszonyokat „fari­zeusoknak" és mozgalmukat „a ka­tolikus egyház összeesküvésének" nevezte. Az IRA, a „baloldali" extré­misták csoportja viszont a nőket „a brit háborús gépezettel történő kollaborálással" gyanúsította. És mindkét szembenálló tábor ifjúsága bosszúval fenyegetődzött. Mindennek ellenére a Betty Wil­liams és barátnői által föllázitott asszonyok tömege hétről hétre nö­vekedett. Emberemlékezet óta első ízben nevezhetők valóban tömeges, nek a katolikusok és a protestán­sok közös béketüntetései Eszak- Irországban. A szakszervezetek, amelyek az év elején indítottak kampányt „A better life for all" — — Jobb életet mindenkinekl — jel­szóval, amely ugyancsak az egy­ségre épült —, legmesszebbmenően támogatták a nők mozgalmát, éppen úgy, mint a kommunista párt. Ebben a kampányban, amely több mint negyedmillió észak­­írországi dolgozót ölelt föl — pro­testánsokat és katolikusokat egy­aránt — a szervezők, tömeges alá­írásokkal alátámasztva, a kővetke­zőket követelték: • Az élethez való jogot erőszak alkalmazása, rombolás és a meg. különböztetéstől való rettegés nél­kül, > az általánosan biztosított jogot a munkához, # a szabad egyesülés és a poli­tikai eszközökkel folytatott harc jogát a nem zakos változtatá­sokért, # az egészségügyi követelmé­nyeknek megfelelő lakásokra való jogot, 9 mindenki számára az egyen­lőség elve alapján a rendes műve­lődéshez való jogot, 9 a nép jólétének és életszínvo­nalának (különös tekintettel az öre­gekre, az ifjúságra, betegekre, munkanélküliekre, szociális károsul­takra) védelmét szolgáló szociális intézkedésekre való jogot. Ezek a követelmények felölelik mindazokat az alapvető problémá­kat, amelyek évtizedek óta gyötrik nemcsak a politikailag, szociálisan és vallási szempontból is diszkrimi­­nált katolikus kisebbséget, hanem ugyanolyan súllyal nehezednek a protestáns dolgozók túlnyomó több­ségére is. Nemcsak a polgárjogo­kért harcoló mozgalom baloldali és haladó körei, hanem a reálisan gondolkodó protestáns politikusok is — akik egyébként amellett köte­lezték el magukat, hogy Észak- Irország az Egyesült Királyság kö­telékében maradjon — ezeknek a követelményeknek a megvalósításá­ban látják az egyetlen lehetőségét annak, hogy lépésről lépésre fel lehessen számolni a terror és az ellenterror rettenetes bűvös körét, amely már több mint hét esztendeje tart. Dehát azok, akiken a változás, a jobbra fordulás múlik, egy szál­­maszálat sem tesznek keresztbe. Merlyn Rees, Észak-lrország mi­nisztere a londoni kormányban, csökönyösen ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy a provizórikus IRA terroristáit a brit katonaság újabb megerősítésével szorítsa visz­­sza. Viszont a terroristák állandó, éjjel-nappal szünet nélküli üldözé­se, amelynek többnyire mindig ár­tatlan emberek esnek áldozatul, az IRA extrémistáít úgyszintén mindig újabb és újabb ellenterrorista ak­ciókra, támadásokra ingerli. És ilyenformán aligha kerülhet sor a katolikus lakosság feltételezett együttműködésére, nemcsak azért, mert a katolikusok félnek az IRA bosszújától az „árulókkal" szemben, hanem elsősorban azért, mert mind a mai napig éppen az IRA jelenti az egyetlen védelmet a gettókba szorított kisebbségek tízezrei szá­mára a protestáns terroristák jobb­oldali extrémista bandái (UDA) gyilkos garázdálkodásával szem­ben. Ugyanaznap, amikor több tízezer nő tüntetett Londonderryben a bé­kéért, az UDA terroristái egy kato­likusok által látogatott vendéglő megtámadásánál próbálták ki leg­újabb fegyverüket, az új tűzszóró­­kat. És ezután hivatalos nyilatkozat­ban közölték, hogy ezt a bestiális fegyvert ezután az utcai harcokba is bevetik. A lakosság legszélesebb rétegeinek, mondhatnák úgy is, hogy a közvéleménynek, megújult ösztönös követelése, miszerint vég­re valahára tiltsák be az UDA szer­vezetét és aktivistáit tartóztassák le, — Londonban ismét csak süket fü­lekre talált. „A következő három-négy év fo­lyamán a brit kormány nem szándé­kozik új, kezdeményező lépéseket tenni Észak-frország ügyében" — jelentette ki nemrég Brian Faulkner, a protestánsok volt vezére, aki szo­ros kapcsolatban áll Rees-szel és kabinetjével. Jellemző Rees, az észak-írországi ügyekkel megbízott miniszter megjegyzése, amelyet a nők megmozdulására tett: „Az an­­dersonstowni nők átvették a veze­tést ... Ha sikerül megszerezniük a lakosság teljes mértékű együttmű­ködését, akkor esetleg lehetséges legyőzniük a terroristákat.“ A terror okairól, az észak-írorszá­gi katolikusok százezreinek elvisel­hetetlen politikai és szociális hely­zetéről azonban a miniszter ezúttal sem ejtett egyetlen szót sem. De Betty Williamson és a több ezernyi nő harcának csak akkor lesz értel­me, ha a valós okokat felszámolják. Az imádság és az istenes karének — nem segít. Észak-lrországnak po­litikai akcióra van szüksége. láng

Next

/
Thumbnails
Contents