Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-11-29 / 47-48. szám
f 7 Л /N dolgozó nőként is példás, eredményes munkát ШШ V jJ V J végeznek. Ш)ШШ£Ж Itt о _a> > _o ^1 о f 1Л •o Z Q< > _ÍJ , v О ő .S De már azt is megnézhetjük, hol kap helyet bölcsőde, iskola. Erre van a legnagyobb szükség. Mert szerelmek szövődnek. Tiszták, mint a nyári ég, amelyet a nehéz körülmények között élő emberek között nyíltan kell vállalnia annak, aki nem akarja elveszíteni a többiek megbecsülését. És a természet törvénye szerint születnek a gyerekek is. — Ésszerű ez, amíg nem épül fel a város, ilyen viszonyok között egész családdal ide költözni, gyermekekkel itt élni? Erről faggatom a főmérnököt, az igazgatónőt. Vitalij Szuhodolov brigádvezetőt, Zsukova Valentyina Jakovlevnát a tábori konyha szakácsát. E kemény munkát végző kemény férfiak életének a harmóniáját, melegségét e rideg éghajlatú területen a család, a feleség biztosíthatja. Akik először egyedül jönnek ide, rövid időre, azok később családjukat is elhozzák. És а ВАМ építésének vezetői éppúgy, mint az ipari komplexum illetékesei támogatják azokat, akik családjukkal együtt akarnak itt dolgozni, élni, ha csak egy-két évig is. Van itt mindenki számára munka. Tanítónő, hivatalnok, laboráns, egészségügyi nővér — mindenkire szükség van. A család, a feleség csak szelídítse kedvessé, táplálja jósággal, a „kemény férfiak földjét” ... Zina Petenova, ez a mosolygós, Donyecból jött harmincéves fiatalasszony — az egyik részleg lakótelepének vezető-helyettese — hív meg lakókocsijába, hogy lássam, milyen otthont teremtett az itteni körülmények között. Az előszobában virágok, a konyha kicsi, de kedves. Fürdőfülke, lakószoba, háló. A szőnyegek beborítják a padlót, falat. Vigyázni kell télen a melegre. Az ötven-hatvan fok hideget nem könnyű kirekeszteni. Három éve jöttek ide. Könyvszekrény, lámpák, ízléses térítők, meleg takarók. A gyerekek az előszobában játszanak, ezen a részlegen még nincs óvoda, napközi. Szeptemberre felépül. Addig minden délben — ahol kisebbek a gyerekek napközben is — haza kell szaladni megnézni őket. Átmeneti nehézségek, de a mamák megbirkóznak vele. Olyan természetes, amit mond, ahogyan mondja. Az is hihető, hogy egy hónap alatt elkészül az óvoda. — Ha azt akarjuk, hogy legyen valami, a két kezünkkel kell felépíteni. Utakat, házakat, iskolákat, mindent. — Ha nem mondanák, akkor is elhinnénk, tudnánk. Hiszen mindennap lemérhető a töltés, a lerakott sínek, talpfák hosszán az emberi igyekezet, akarat. Nerjungri, Berkakit, Zalatinka, Nagornij, Tinda. És közben utak, gödrök, földhányások, gyors vizű folyó. A Gazík előtt szinte egyik sem akadály. Megállunk a folyócska közepén, ahol kis kavicsszigetecskét folynak körül a hullámok. Kiszállunk. Sofőrünk gyorsan végez a kocsi-mosással, a mi lábunknak is jót tesz a víz, mehetünk! Tűz a nap, torkunkat kaparja a por, hátunk fáj a szokatlan utazástól. Megállunk egy két méter magas földbe vert cső mellett. A víz széles sugárban zuhog belőle. A fagyos rétegek alól, több mint kétszáz méter mélységből tör fel. Selymes, ízes, és most érzem, hogy milyen a jéghideg! A „Kuzbasz” szakaszon V. P. Szkudarnov elvtárs fogad. Kitörő örömmel, mint régi ismerősöket, hozzátartozókat. Végigvezet a birodalmán, majd emlékezni kezd, hogyan vett részt Prága felszabadításában, hogyan sebesült meg a Garam menti harcokban Kicsindnél. Azóta is járt már nálunk. A Kuzbaszon dolgozott, megkérték, hogy most itt, ezen a legfontosabb építkezésen segítsen. Vállalta. Pedig már néha jó lenne megpihenni, együtt lenni az unokákkal, gyerekekkel. Igaz, itt is vannak „gyerekei”, a ВАМ építői fiatalok. És micsoda fiatalok! Talán akadnak, akik a jó kereset reményében jönnek csak ide (négy-ötszáz rubel a havi kereset: 1 rubel 10 Kés), de a nagy „kaland”, az építés monumentalitása, romantikája mindenkit magával ragad. Annyi a fiatal jelentkező, hogy csak a legjobbakat választják ki, engedik ide. Mert ember legyen a talpán, aki itt helytáll. De aki fél évet vagy többet ledolgozik a tajgában, az jellemben, emberi tartásban megedződve tér haza! Már aki egyáltalán haza akar innen térni — mosolyog elégedetten Borogyin kollégánk. —.Mért aki egyszer-megszereti a mi földünket, hozzászokik a hatalmas arányokhoz, megszereti a folyóinkat, a rénszarvasok csordáit, a vadászatot rókára, nagyvadra, az nem vágyódik el innen. Ha elmegy tőlünk, akkor meg mindig visszavágyik. De erről ne írjatok, aki nem járt itt, úgysem hiszi el! Orosz vodka, cseh sör, magyar bor, grúz ásványvíz, ukrajnai lisztből sütött kenyér, grúz szőlő a deszkákból rögtönzött asztalon. A lakókocsik mellett ülünk, székeknek kinevezett ládákon. Lábunk alatt zörög az avar, hátunkhoz alattomos hideg kúszik. Ä kocsik felől gitár pengése, énekszó hallatszik. — Itt nincsenek medvék? — kérdezi prágai kollégánk. — Vannak, de kissé távolabb, főleg ilyenkor nyáron. Télen közélebb merészkednek. Csönd van, mélységes, tele a föld neszeivel, az emberek álmaival. Jó lenne tizennyolc évesnek lenni és Tamara Szenyina brigádjában dolgozni, legalább egy évig. Vagy inkább Vlagyimir Novikéban: az 6 brigádjában úgyis tizenhárom nemzet és nemzetiség képviselői épitik a vasutat. Lehet, hogy hihetetlen, mégis odaszáll gondolatom mindennap, mióta hazatértem. A fákat már biztosan belepte a dér, vastag kesztyűkben, meleg kabátokban serénykednek az építők.-És október 29-én bizonyára boldogan köszöntötték a Jakutia határára érkező BAM-ot. Mert az ifjú építők azt vállalták, így köszöntik a Komszomol születésnapját! 9
