Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-29 / 47-48. szám

Jakutszktól Csulmanig egészen megszerettük a Jak-40-es repülőgépet. Szibériai viszonylatban ez autóbusznak számít, csak sokkal gyorsabb, kényelmesebb, mint nálunk a busz. És persze, Léna, légikísérőnk is sokkal kedvesebb, figyelmesebb, mint a mi kalauznőink többsége. Hajnalban keltünk, másfél órás légiút után még jókor reggel érkeztünk meg. Igor Borogyin, az APN dél-jakutiai különtudósítója várt bennünket. Vérbeli újságíróként azonnal tudta, hogyan, mire irányítsa figyelmünket.

— Szibériai őslakos vagyok — széles gesztussal mintha az egész tajgát, valószínűtlenül kék eget, mindent elénk akart volna tárni, nézzük, csodáljuk, szeressük. — Nagyanyám egy ide száműzött lengyel család lánya volt. A nagypapa egy pohár aranyhomokért vette. — Mosolyog elképüedésünkön és tudja, hogy ennél jellegzetesebbel nemigen kezdhette volna a bemutatkozást. Közben reggelizni indul velünk, „csak ide a közeibe”. Mi már semmi másra nem tudunk figyelni, csak az elénk táruló látványra. Mintha kedvünkért lebbenne fel a kék ködfátyol, a tajgáról, elénk fut a fák rengetegjéből az út és körülleng az örök fagy birodalmának nyári, de reggel csípős hideg lehelete.

A távolsági sofőrök éjjel-nappalos éttermében válogattunk az önkiszolgáló étel-pultnál. Tej, kávé, kakaó, tea, tojás, sajtok, vaj, vagdalthús-félék, levesek, sültek, kompotok, sütemény és kitűnő kenyér. Kell is az itt étkezőknek. Hosszú utak vándorai, hatalmas teherautókkal hozzák az építőelemeket, gépeket, viszik a szenet, követ, fát — mindent, amit kell. Mert Szibériának ezzel a területével csak a repülőgép és a tajgában tört úton járó teherkocsik kötik össze az ország többi részét. De türelmetlenek vagyunk. Nem szemléljük sokáig a tágas ebédlőt, a mosdót, csak éppen tudomásul vesszük, hogy az emeleten hálószobák, fürdőszobák, valamint ruhaváltást-tisztítást biztosító szolgálat áll a pihenni, felfrissülni kívánó sofőrök rendelkezésére.

Nerjungriban, a Dél-Jakut bányaközpontban a pártbizottság másodtitkára, Pjotr Szemjonovics Fjodorov fogad. A bányaközpont főigazgatója, Jevgenyij Varsavszkij és főmérnöke, Alt Baranov részletesen megismertetnek a hatalmas ipari komplexum építésének jelentőségével. Szinte elborítanak a számok, adatok, elképesztenek az arányok, föllelkesítenek a távlatok.

Csak néhány belőlük: 1975. január 1-én még csak hétezren laktak itt.

Vlagyimir Növik a ВАМ egyik legjobb építőbrigádjának vezetője. Kollektívájában tizenhárom nemzetiség és nemzet képviselője dolgozik

Most, 1976 augusztusában már harminckétezer a lakosok száma, hatvan százalékban fiatalok, 1980-ig a nerjungri terület lakosainak száma eléri a százezret.

Följegyezzük a mondottakat, de már látni, menni akarunk, ismerkedni az emberekkel, a természettel, az élet- és munkakörülményekkel. A dübörgő gépek, porfelhőt kavaró teherkocsik között még oda kanyarodik velünk a Gazík az egyik felszíni kőszénfejtés mellé. A feketeszén zsírosán csillogó rétegei láttán az az érzése az embernek, hogy ha egy szál gyufát tartana a közelébe, lángra kapna az egész.

Végre! Benn járunk már a tajgában, szinte nem látjuk a fáktól az erdőt. Alacsony bokrok szegélyezik a széles, de a mi fogalmaink szerint ismeretlen utat, amelyről vastagon száll a por, szürkén beborítva a zuzmót, bokrokat, út menti fákat. Itt-Stt víztócsa a tonnák százait szállító teherkocsik vájta gödrök. Olyan zökkenők, hogy a terep szeszélyeihez alkalmazkodó kis zöld Gazíkban fejünk, oldalunk a kocsi falához koccan. De sebaj, legalább részben tapasztaljuk, mit jelenthet Szibériában élni és dolgozni.

H. MÉSZÁROS ERZSÉBET

Vaszilij Szkudarnov elvtárs, a ВАМ speciális épitő-szerelő szakaszának vezetője valamikor hazánk felszabadításáért harcolt

Köröskörül fák, ahol megállunk.

— Itt épül a város, Nerjungri — vezetnek még beljebb kísérőink. Fák között, fából. Pontosabban fa-cölöpökre, előregyártott fa-épületelemekből. Teljesen speciális megoldást igényel itt a kanalizáció, a vízvezetékhálózat létesítése. Tehát itt él majd a dél-jakut termelési komplexum százezer lakosa.

Most még lakókocsikban kapnak szállást a város építői. Vidám fejszecsattogás, villanyfűrész vijjogása. Beleillik a tájba az épülő város. Nem csoda, szinte úgy nő, növekedik az erdő közepén, mint a mesebeli fa, egyik napról a másikra. Fiatalok ácsolnak, szerelnek, hátukat barnára sütötte a nap, kenyérdarabkákat dobálnak a közeibe merészkedő mókusoknak. Mi meg lehajolunk, áfonyát szedegetünk.

— Még tévé-tornyot is kell építenünk. A színes adáshoz éppúgy, mint a fekete-fehérhez — csendülnek viszsza a fülembe a pártbizottságon hallottak. Az éghajlati viszonyok miatt nehéz itt kulturált életkörülményeket biztosítani, de kutatók, szakemberek, tervezők dolgoznak rajta, hogy sikerüljön.

Tovább, а ВАМ egyes szakaszainak építésére. Néha egy-egy megrakott teherkocsi elé vágunk, mert a porfelhő, amit felkavar, elfogja, előlünk a kilátást, jobb, ha mi megyünk elöl. Kisebb port verünk fel.

Lakókocsik a fák között, víztartályok. A kocsik mellett asszonyok mosnak lavórban, kötelet, drótot húznak ki, ruhát teregetnek.

És ettől kezdve arcok és benyomások torlódnak, alig lehet bennük utólag — a jegyzetfüzet alapján rendet teremteni: Fiatal mérnökök, köztük nők is. Az 591-es vasútszakasz építőszerelő részlegének főmérnöke a magas fokú munkafegyelemről beszél, a sajátos viszonyokról, amelyek között geológusoknak, tervezőknek, szerelőknek kell együttműködni.

Óvoda a tajgában. ötven gyerek csicsereg, játszik az udvarán, bámul ki a kerítésen, szólongatják, csodálják szüleiket, akik néhány lépésnyire tőlük fát vágnak, hegesztenek, szerelnek. Ljudmila Nufer igazgatónő néhány kisebbet magához ölel, amíg a játékokat, segédeszközöket mutatja. Itt nincs meghatározott alsó korhatár, részben a bölcsődét is helyettesíteniük kell — már amíg föl nem épül.

Szibériában jártam III.

Épül ax iskola