Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-11-15 / 45-46. szám
К étrét görnyedve, bár éveinek és fájdalmainak terhe alatt, lélekben, szellemiekben azonban frissen, hét-nyolc évtized mélyéről felmerített emlékek bőséges áradásával, beszédének költői fordulataival, ősrégi veretű szavaival, stílusának ihletettségével és lenyűgöző erejével a népmeséit bölcs anyókájának emlékét hagyta bennem a Balogh nad Iplom-i (ipolybalogi) Franciska néni. Meséink, balladáink, hagyományaink átörökítőinek sorából való ő is, akinek szájából keresetlenül peregnek a szavak és mondatok, s ős-ösztönös költőiségük szelíden olvad a tájnyelv dallamába. Aki egy kicsit is ismeri az Ipoly vidék gyönyörű nyelvezetét, lágyan ejtett ly-hangjait, a beszéd dallamos lejtését, az megérti, hogy milyen nehéz mindezt írásban visszaadni. Mindazonáltal megkísérlem, hogy a lehető leghívebben adjam vissza magnófelvételeimről a vidékre legjellemzőbb adalékokat: „... libákot is őrzöttem. Három falykám vót, három gazdaságé. Reggel, mikor főkeltek, otthon megétették egy kicsinyt a libákot, oszt mentünk az Ipóhoz velek. Ott fürdöttek a libák, oszt kiűtek a pástra, mink meg aggyig pihenhettünk. Hoztak ennyi, még vizet is hoztak le, mert az ipói víz nem vót jó innya. Estefelé, mikor a nap lenyúgodott akkor má dalótunk a libáknak, hogy: csutkám, papajkám, egyetek, lakjatok jó, oszt megyünk haza. Mindenfélit dalótunk nekik, de hát má ugye el is felejtem. Oszten mikor látták, hogy jó tartottuk, hazakísírtettük a libákot, akkor kedveztek, vagy kenyérkét, vagy ha valami sütéssek vót, abbó adtak. Akkor oszten, mikor őszön a libókér megfizettek, édesanyám vett nekünk ruhát, meg nyakravaló fejér kendőt, meg szallagot a hajunkba, három ágat. Szétvették a hajat, beleburkóták oszt avval fonták össze. Brekocsnak neveztük. Szépen fölöltöztetett édesanyánk, még cipőnk is vót, örűt nekünk édesanyánk, kikísértett az útra, oszten aki mellátott, mondta: hót, a Tőszegi Ilona utasítja a lányait, selembe tolyta ki őköt Úgy menytünk a templomba. Csak úgy repűtünk, mint a madarak. A páston? Ustort fonótunk, ... meg hommit fonnyi össze. Sokszer kíjót is láttunk. Aki vótak erős gyerekek, odagyöttek oszt botokval összeverték, összetörték. Ez aszongya csörgés kíjó, ez aszongya emillyen kíjó. Nem vótak nagyok, csak ollyan másfél rőfösek. Halakat is fogtunk. Levettük magunkró a szakácskánkat, oszt ahol a hal úszott, odacsaptuk rá és kivittük a partra. Meg oszt utóbb má szatyinkával is memmerítették a nagy vizeket. Oszt akkor csak úgy süttük meg otthon tojáson, vagy paprikáson, mikor hugy A baromfit is úgy. A tyúkot elő megfőzték, szétdarabóták, oszt akkor a tojást elkeverték egy kévés lisztvei, abba a húst belecsaptuk és forró zsírba kisüttök. Lehetett azt marhahúsbó, tyúkhúsbó. A libahúst azt fódarabótuk, egy jó nagy serpenyőbe raktuk, hogy ne legyen egymás tetejibe. Az szép pirosra megsüt. Szép darabokba vót, a bonca kettőbe is. Ugye má őszön szoktuk a libákot hizlalnyi, akkor hideg vót, a kövérjeit kisütöttük, aki má bőrös vót, a mellit is, meg a boncait. A hátát, ódalbordáit, nyakát, zúzáját meg levesnek főztük meg. Ahol kevés vót a család, főtették a pallósra, még kétszer is főztek levet. Petrezsélyt meg sárgarépát, sáfrány is tettünk bele egy kicsint. Jó lé vót nagyon. Disznókat is hizlaltunk, azt födógoztuk, füstre tettük. Abárolt szalonnát is, de csak egy keveset, hogy egy hétyig legyen. Sajtot is csinálátunk, azt abbó a nagy vastag pucorbó. Pucornak hitük a disznó bélit. No áztat erősen ki köllöt mosnyi, hogy ne szagíjon. Arra ráment ám még ötven rocska víz is. Mer azé csak tisztán köllött vele bánnyi. Az abárlébe kukoricakását szoktunk tennyi, de má most utollyára rajzkásábó csinátuk. Bógyikásábó. De eleibe még fiatal vótam, aggyig csak kukoricakásábó. A zsír meg hómi borsot, paprikát beletettük, a vért is, azt jó eldörzsöltük a kásával. A kocsonyát? A füstőthúsbó. A lábakbó, meg osztangat farka is vót neki, jó darabka húst is tettünk bele, azt úgy igazítottuk, hogy minden tányérba jusson. Forraltuk reggeltől majdnem estelyig. Annak meg köllött öregennyi, úgy, hogy azt megfordítottuk, az ki nem esett belölle. Egyszer a táncon a muzsikusoknak hoztak kocsonyát hajnalba. A muzsikus megfogta, oszt a küszöbtő gurította, de nem ment ki belölle. Jó kocsonya vót. Aki kiesett, ammá nem vót jó. No, aszondta, behugyozott a kocsonyátok. Kenyérkét is sötétünk szépet, jó magossat. Sütnyivalót hagyatunk, avval este kovászt tettünk. Jó elvertük langyos vízvei azt a sütnyivalót, teknyőbe tettük, tiszta abroszval betakartuk, oszt vót ollyan keresztfa, aztat rátettük, hogy bele ne kellyen az abrosz. Este megtettük a kovászt, oszten reggel, mikor keltem, má három órákkor, nekifogtam dagasztanyi. Azt ollyan öregebbre köllött, kézvei. A szakajtóba tiszta fehér kenyérruhát tengettem, beleszakajtottam a kenyérkét, az ott kelt. Akkor elmentem tüzet gyójtanyi a kemencébe. Elószer szalmát tettem, osztángat ágat, vagy pazdert, mert kendert is termeltünk, vót pazder, a kendernek az a rossz vesszője. Fával is merraktam a tüzet, s mikor az leégett, szétüttem az egész kemencébe. Amikor az jó lehamvadott, amikor lehetett látnyi, hogy az erőssége elmegy a tűznek, akkor ollyan vas szívonó vót, csináva, avval kihúztam a tüzet a kemence szájához. Az első kenyérkére keresztett vettünk, meg azt köllött mondanyi, hogy: Isten segíj! Vagy: hála Istennek! Krumplit. Lássa aztat elfelejtettem. Tettünk. Megfőztük, megpucótuk, oszt nyomdosóval, kumpímyomóval megtörtük, a kovászba belekevertük. A kenyérke tésztájából elszakajtottunk, elnyójtottuk, annak lángosle■ il TÜZH£L Y£N MIKOLA ANIKÓ 18 BALESET Egyszerű, szürke délután volt, amikor a baleset történt. Az ablak piszkos üvegén keresztül néztem, hogy rohannak a mentőautók egymás után, éles szirénájukkal kés módján hasítva a csöndet, híg sarat fröcskölve az utca szélére. A járókelők borzadva néztek utánuk, mikor eltűntek az utcasarkon. Maguk után csak döbbenetét és félelmet hagytak. Megváltozott az emberek arckifejezése. Csak a rendőr volt nyugodt. Már vagy fél órája állt a kereszteződésben. Ha jól emlékszem — még a mentőautók vonulása előtt — ez tűnt fel először. Nem szokott ott állni, most azonban ott volt. Miután a kocsik eltűntek, akkor is maradt, higgadt mozdulatait még sokáig nézhettem. Csak később, úgy öt óra felé hallottam az esetről. Akkor már teljes volt a sötétség az utcában. Az emberek a buszokra vártak. Üjságosbódénak támaszkodva, a vendéglőajtón kiömlő gőzben, a gesztenyefák alatt, a park vaskorlátjának dőlve. Itt már mindenki a balesetről beszélt: egy autóbuszról, amibe kamion rohant. Az áldozatok között emlegettek egy fiatalasszonyt a közeli faluból — mikor felszálltam a buszra önkéntelenül is rá gondoltam. Elképzeltem egy vidám asszonykát, akit a férje vár. Elképzeltem egy kicsi, borzas, örökké maszatos srácot... és még sok meghatározatlan dolgot, amit egy ismeretlen emberről elképzelhetünk. Majd arra gondoltam, hogy milyen szörnyű véletlen,
