Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-15 / 45-46. szám

Arofcftavai (rozsnyói) Munkásdalárda a Rozsnyói Dalos Egyletet vallja elődjének. Az 1864-ben megtartott első fellépéstől számítják az együttes fennállását. Feltehetőleg már az 1863-asr év végén kézről kézre járt a városban a felhívás, melyben a következő gondolatokat olvashatta az érdeklődő: „A dal és a költészet édestestvérek, elválva is szép mindkettő, de együtt alkotják az eszményi szépet. A nyelv zengzetes lesz költészetében, a költészet magasabb bűbájt nyer zenében, dalban.“

Száztizenkét éve zeng a dal a rozsnyói Tűztorony alatt. A Dalos Egylet együtt változott az idővel, a korral. Hol férfikórus volt, hol pedig vegyeskarként működött. A körülményektől és a karnagy elképzeléseitől függően. 1941-ig sorrendben Kalmár Imre, Maszny Pál, Lukács János, Rozsnyai János, Szkalos Emil és Román János követték egymást a karnagyi pulpitus előtt. A háború félbeszakította az együttes tevékenységét. 1950-ben alakították újjá a kórust, amikor a Munkásdalárda nevet vette fel. A felszabadulás utáni újjáalakulástól kezdve Varga Ferenc nyolc évig volt az együttes karnagya, öt Mikus Imre követte, aki kétéves megszakítástól eltekintve, több mint tizenöt évig vezényelte a Munkásdalárdát. Az említett két év alatt Máté László vezetése alatt ért el sikereket a kórus.

Azt tartják, hogy egy-egy karnagy-változás nem mindig tesz jót a kórusnak. Ebben az esetben a valóság mást mond. Kardosné Fafrák Éva két éve irányítja az együttest. Ez idő alatt a Munkásdalárda újra ezüstkoszorús kórus lett. A hagyomány tehát mn is él. A nagy és sok vihart megért öntevékeny

10

művészeti együttes munkája ma sincs hanyatlóban. Sajnos az eredményes munka mellett a nehézségeik is állandósultak. Az évfordulók elmúltak, s ezzel együtt a városi szerveknek csupán akkor jut eszükbe a Munkásdalárda, amikor egy-egy társadalmi eseményre hívják őket szerepelni. Egy CSEMADOK helyi szervezet nem rendelkezik olyan anyagiakkal, hogy abból a kórus fenntartását megfelelően tudná finanszírozni. Kerek évfordulók pedig csak tízévenként vannak. Miért írom le ezt? Mert az elismerést, a jutalmat csak akkor kapja meg a kórus.

Lelkesedésben ennek ellenére nincs hiány. Nem egy dalosuk több évtizede énekel a kórusban, de a fiatalok sem hiányoznak. Habár többen is lehetnének! Az egyik próba szünetében beszélgettem néhány kórustaggal:

Munka József:

— Tizennyolc éves koromtól vagyok tagja a kórusnak. Az eltelt ötvennégy év vidám és szomorú emlékeket is hagyott hátra. Nagyon tudtunk örülni a közös éneklésnek, egy-egy sikeres fellépésnek. Ez lehet csak a magyarázata annak, hogy a tagok rendszeres cserélődése ellenére is mindig megújulhatott kórusunk... Amikor én énekelni kezdtem, csak mint férfikar szerepeltünk. Röviddel azután alakultunk át vegyeskarrá. A felszabadulás utáni „feltámadás“ volt talán a legnehezebb. A háború megviselte az embereket. Hosszabb idő telt el az első fellépésig. Nehezen verődtünk össze, végül azonban az énekkar történetében a legmagasabb létszámot értük el. Több mint nyolcvanan daloltunk... Most kevesebben vagyunk, pedig közösen énekelni gyönyörű dolog. Türelmetlenül járok a próbákra,

a tanulni vágyó ember türelmetlenségével. Örömmel tudatosítom, hogy megtanultam a legnemzetközibb nyelvet, megtanultam megérteni a különböző népeket zenéjükön keresztül. E közös nyelv birtoklása a legnagyobb öröm számomra.

Fafrák István:

— 1932-ben lettem tagja a dalárdának. Több mint negyvennégy éve annak, hogy két ajánlóval felvettek maguk közé. Az ajánlók voltak a biztosítékai, hogy az új tag rendszeresen látogatja majd a próbákat. Ilyesmi ma is jó volna. Csak hót az emberek inkább megsértődnek és nem jönnek közénk. Pedig nagyszerű élmény egy-egy jól sikerült fellépés után a közönség tapsát hallgatni. Azokban a pillanatokban kamatostul térül vissza a felkészülésbe fektetett energia.

Birtok Gézáné:

— Az első fellépésünkről még mindig őrzöm a fényképeket. 1922-ben készült az első, amelyen már én is rajta vagyok. Sajnos később abba kellett hagynom. Férjhez mentem, jött a család és egyre keve-Nemzedékek énekelnek egymást segítve.

Ledvinszky Katalin: „Mái a nagyapám is tagja vol< a kórusnak.“

Vanyóné Kovács Mária: „Még kislány korombál él bennem a zene és a dal szeretete.*

Munka József: „A háború megviselte az embereket."

•o

IA

N

e

a-C-o

i—

m

•O

ы

<ü

N

M

<

ö

ő

u.

sebb idő jutott az éneklésre. A felszabadulás után már rendszeresen járhattam a próbákra. Hosszú ideig szólót is énekeltem... Hálásan gondolunk Román Tibor karnagyra, aki nagyon jó összekovácsolta a gárdát. Olyan egyéniség volt, amely a megnyerő külsőn túl nemes emberi tulajdonsággal is párosult... Az ötvennégy év alatt több karnagyot ismertem meg. Voltak közöttük nagyon jó szakemberek, akik szervezni nem tudtak... A jó karnagy több a művészeti vezetőnél, a jó karnagy részt vesz az emberek életében... A jelenlegi? Ügy érzem szíve van hozzá. Évike olyan, mint a saját gyerekünk.

Vanyóné Kovács Mária:

Még kislány koromból él bennem a zene és