Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-09-29 / 39-40. szám
RAB ZSUZSA ÄRGYAK# nyugdíjban Nyugalomba küldtem régi írógépemet. Húsz évig szolgált becsülettel. Nem volt pedig könynyű szolgálata. Utöttem-vertem, hajszoltam, ő csak szaladt. Visszafordult a barázdák végén, kezdte az újat. Egyszer meg is bélyegzett: elnyomott mellette az álom, ívelő betűsorára billent le a fejem. Pár óra múlva, amikor felébredtem, ott láttam homlokomon mesterségem címerét. Szolgálna még, a szakértő szerint, sokáig. De engem elcsábított a hosszú magánhangzók varázslata. Hogy nem kell többé kézzel felékeznem a hosszú í-t, ú-t, ű-t, hogy az új masina halkabb, könnyebb, elegánsabb. A nyugdíjas pedig, ereje teljében, ott feketéink a sarokban. Talán eladom, de inkább elajándékozom, hogy a családban maradjon. Sajnálnám közönyös idegen kezére adni. Húsz esztendő munkájának örömét-baját őrzi csukott dobozában. Főleg örömét, hiszen a már elkészült munkákat kopogtattam le rajta. De leveleket is. Boldog és keserű leveleket. Verseket. Különböző kérdőívek rubrikáit segített kitölteni. Feladóvevényeket. Hány szalagot nyűtt el? Hányszor írtam le rajta, elkészült munkák alá a nevemet. Vajon attól kopott-e el a nagy R felső hajlata? Elfutó időm két évtizede morzsolódott el rajta, olyan pontosan érzem ezt, hogy szinte össze tudnám szedegetni, morzsánkint. De vajon csak ez őrzi néma tanúként életem egy szakaszát? Tárgyak jutnak eszembe, régiek és tegnapiak, értékesek és filléresek, de mind-mind kedvesek valamikor. Egy ideje nem számolom az éveket, akkor eszmélek csak rá, milyen idő-tömeg hömpölyög mögöttem, amikor valami régi holmim eszembe jut. Főleg olyan tárgyak, amelyek okvetlenül megvannak valahol. Egy kerek kis tükör például. Évekig hordtam a táskámban. Tíz éve egy hajóról beleejtettem a tengerbe. A korlátra dőlve elővettem, belenéztem és grimaszt vágtam bele. Valaki véletlenül meglökött, a tükör repült. Egy pillanatra még visszavillant bicegve sülylyedő tükre. Tíz éve hever az Adria egy meghatározhatatlan pontján, mélyen a fövenybe fúródva, halak úszkálnak fölötte és tíz évvel fiatalabb arcom, grimaszom fölött, amelyet a tükör örökre magával rántott a mélybe. Padlások titokzatos temetői! Szívdobogva megyek fel néha hazai padlásunkra. Régi karácsonyi örömök élik ott tovább tőlünk már független életüket. Horpadt fejű babák, örökre elesett ólomkatonák, kitépett farkú falovak, némán sikongó trombiták emlékeznek tündöklésükre és bukásukra. Rajtuk kezünk nyoma, szemünk öröme, a hadijelentések valamelyik pillanata, napjai, hetei életünknek. A tárgyak őrzik, másutt alig maradt nyomuk. De ezekből a megható roncsokból össze lehetne illeszteni gyerekkorunk egész világát. Mintha éreznénk is ezt, sokat írunk, beszélünk mostanában régi tárgyakról. Igaz, nem kallódókról, elhajítottakról, hanem a meglevő dédelgetettekről. És valahai hétköznapjaink kellékei! A barna félcipő, amelyiknek mindig reggel, az iskolába hívó félnyolcas harangszó utolsó kondulásakor szakadt el a zsinórja. Az alig-arasznyi korcsolya, amelyen hatéves koromban bukdácsoltam a jégen, az első vallomást, hétéves lovagom fenyegető vallomását hallgatva: „Ha nem szeretsz, mellbelövöm magam!“ Valahol megvan, egy korcsolya nem pereghet szét teljes egészében rozsdává. A csatornarácsba pottyant üveggolyó is őrzi valahol bezárt tarka spiráljainak vidám csodáját. Patkányok torpannak meg előtte, bűzös szennyvíz kotyogja körül, a golyó gyereklábak-döngölte őszi iskolaudvar emlékét őrzi, és tompán ragyog, magának, a föld kérge alatt. Megvan valahol az elveszett fehér elefántos JOZEF KOI в FEHÉR NYULAh В- Mindenhez von jogunk — mondta az erdész idesen. — Megbocsátani is. • Szívesen megnézném azt az aktatáskát mondtam egy kis idő múlva, készen rá, hogy a detektív szerepért feláldozzam a hazamenetelt. — Én az itt jelenlevőktől elhatárolom magalt — jelentette ki a tanfelügyelő eltökélten. Nem megyek magukkal sehová, hanem egyesen hazaballagok. — Maga az egyike a gyanúsítottaknak indtam mosolyogva. Mi akar ez lenni, fenyegetés? Ö az, ő az — mondta a tanítónő.- Várjon — kiáltottam ró —, egyelőre még cs semmi bizonyítékunk.- Érzem, hogy 6 az — mondta a tanítónő. A feje búbjáig benne van. Ismerem én az embereket. Úgy ismerem én oz embereket, akár a tenyerem. Egy húron pendül Pompelinivel. Tönkre akartak tenni. — ön azt állítja, hogy az aktatáskát aznap ta el a cipésztől — mondtam.- Igen, igen — remegett meg a tanítónő gja. — Egész héten a javítóban volt.- Biztos abban, hogy az ön táskája volt?- Természetesen.- Nem fordulhatott elő, hogy о cipész esetleg erélte?- Régi oktatáska, valamikor még én hordtam lába. Olyat ma már nem gyártanak. — Ismerem azt a táskát — szólalt meg a tanfelügyelő. — Egy időben Málika kisasszony mákfejet járt felvásárolni vele. És kitűnő eredményt ért el. — Csakugyan belenézett, amikor a cipész visszaadta? — Előttem nyitotta ki, és dobta bele a régi fogantyút. Végtelenül becsületes ember, azt is visszaadja mindig, amit más eldobna. — Nem mozgott benne semmi . . . fehér .. . ? Nem. — Nem volt nehezebb vagy vaskosabb, mint előtte? 18 — Összehajtva vittem a hónom alatt. Lehetetlen, hogy a régi fogantyún kívül valami más is lett volna benne. — És a fogantyú — kapaszkodtam ádázul ebbe az egyetlen szálba. — A fogantyú aztán is benne maradt? — Ez ostoba részletkérdés — mondta a tanfelügyelő. — Nem gondolja, hogy sokkal egyszerűbb volna az egész esetet a képzelgés jellegzetes megnyilvánulásának tekinteni... — Kérem, ne avatkozzék bele — mondtam. Magára is sor kerül. — Mindenkire sor kerül — szólalt meg az erdész, és ismét közelebb lépett. Biztosan odatalálunk. És nincs is olyan túl messze, szegény állat. Hót akkor, megyünk? — Hogy is volt tehát azzal a fogantyúval? — ismételtem meg a kérdést. — Mármint a régi fogantyúval, amikor másnap az osztályban a táskát felforditotta? — Azt... azt nem tudom ... Teljesen megfeledkeztem róla. — De ha a nyúl kiesett belőle, ki kellett esnie a fogantyúnak is, nem? — Nem . . . nem esett ki a csők a ... házinyúl ... a folyosón is. — Nem ették meg esetleg a nyulak? — avatkozott ismét a beszélgetésbe a tanfelügyelő. — Az lehetetlen — mondtam. — Először is, a házinyulak nem élnek bőrfogantyúkkal, másodszor pedig a táskában sohasem nyulak voltak, ■hanem csak nyúl. — Ez azonban ellentmond a Pompelini feledékenységéről vallott elméletének — nézett rám ellenségesen a tanfelügyelő. — Ezek szerint nem ő felejtette benne oz élő kellékeket, amelyek egymás után hullottak ki az itt jelenlévő kartársnő aktatáskájából, hanem az egyes számú házinyúl, a kettes számú hózinyúl, a hármas számú házinyúl és ki tudja, mennyi volt még belőlük, egyszóval az a sereg aprójószóg csak úgy a semmiből lett. — Akkor hát oz a házinyúl-szám nem az egyetlen volt! — Nem bizony. Igaza van. Mutatott néhány kártyotrükköt, aztán néhányat szalagokkal, aztán lenyelt egy villanykörtét, aztán érméket kapkodott a levegőből, aztán tojatott a pedellussal egy tojást... — Én haza akarok menni — mondta a tanítónő. — Kísérjen el — lépett hirtelen a tanfelügyelőhöz. — Nincs ennek értelme. Játssza itt a nyomozót, de mire jó ez? — Látni akarom az aktatáskáját — mondtam kimérten. — Soha — rezzent össze. — Azt soha meg nem látja. Bezártam a szertárba, és soha többé nem teszem be oda a lábam. A világ minden kincséért sem. Igaza van — mondta a tanfelügyelő megváltozott hangon. — Minek kínoznánk tovább? Jöjjön. Ránéztem a tanítónőre, de lesütötte a szemét, és még szorosabban a tanfelügyelőhöz bújt. Aztán a tanfelügyelő átölelte a derekát, és lassan, megfontoltan, mintha egy szakadék peremén lépdelnének. elhagyták a helyiséget. — Maga még nem jön? — szólított meg oz erdész, és a szeme nagyot villant. — Az előadás már véget ért. — Igen — mondtam. — Az előadás már véget ért. Jöjjön — mondta az erdész. Remélem, még elérem az autóbuszt monatam. — Hogyne — mondta. — Még biztosan eléri. — Nem haragszik meg, ha most nem megyek el magával a szarvasáért? — úgyse bírnánk ketten fölemelni. — Igaza van. Bizonyára nem bírnánk.- Én tudom, hogy mire vagyok képes.- Az a jó, ha az ember tudja, hogy mire képes. — Nem mindig. Néha bizony elég komisz dolog. — A megálló az iskola előtt van? — kérdeztem. Ott. oz iskola előtt — felelte. Nem akartam senkit sem megbántani mondtam. — Ha valakit mégis megsértettem volna, sojnólom. Nyomozó még sohasem voltam. — Nekem aztán mindegy — mondta az erdész. Nekem már édesmindegy. — Ahá — mondtam. — Értem.
