Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-09-29 / 39-40. szám

radír is, majdnem új volt még, csak az egyik sarka gömbölyödött le. Tapadós bársony tapintású volt, és nagy, alig lehetett beszorítani a tolltartóba. Megvan, ha csak a világégésben szét nem olvadt. Dehát annak tüzében nem radírok égtek el.

És a ruhák! Milyen szeméttelepen rothadt, milyen rongyoszsákok mélyén enyészik némely örökemlékezetű ruhadarabunk? A matrózgalléros elsővizsga-ruha, a halványkék habos első-báli, a fehérpöttyös piros, elsüllyedt nyár lobogó fáklyája? Hol foszladozik a háborús mürostos télikabát, vékony védőhéjunk az óvóhely hidegében?

És a háborúból gyűrötten-győztesen kikászálódott, jó ideig Egyetlen Ruha, az el nem égett, romok alá sem került, élelmiszerre sem cserélt alkalmi — minden alkalomra az egyetlen ruha?

Jól emlékszem arra a végtelen szabadságérzésre, amivel ez a ruha megajándékozott. Levette rólam jó időre az öltözködés vesződséges terhét. Másikat szerezni úgyis lehetetlen volt, hát el is vetettem gondját. Nyárra lefejtettem az ujját, télre vissza varrtam. Ültem benne alkalmi teherautó tetején, vonatlépcsőn, árokszélen, egyetemre jártam benne és randevúra, és eszembe se jutott, megfelel-e. Meg kellett felelnie.

Micsoda szabadság volt az! Igaz, kényszerű. De a folyton változó divat rabsága is az.

A „fogyasztás“ egyre gyorsuló tempója juttatta most eszembe az egészet. Az a tény, hogy fogyasztói társadalom lettünk, azt hiszem, nem a tárgyak bálványozásából ered, hanem inkább egyre kevesebb becsületéből. Tudom, jobb módunkból fakad és örülni kell neki, hogy nem száll már apáról fiúra egy-egy jó meleg télikabát, sőt már bútor sem igen, hacsak nem antik, hogy a nagymama öreg horgolt kendőjét is csak a divat ráncigálja elő, ha ugyan megvan, valami régi fiókból.

Sajnálom mégis a sebesen változó divat szeszélyes kezével elhajított tárgyakat, fáj a szívem értük, mint az idő előtt nyugdíjba küldött emberekért.

— Itt él mór tíz éve — mondta az erdész. — Mindenki azt hitte, hogy megmarad magnak, hogy haláláig vénkisasszony marad.

— Aztán jött maga.

— Én csak segíteni jártam be hozzá a szertárba. Nem történt közöttünk semmi. Hát történhetett volna valami is azok között a megdohosodott dögök és a spirituszos üvegek között?

— Ügy láttam, egy kissé felizgult szegényke — mondtam. — Az a Pompelini-eset. Aztán meg azok a versikék.

Dehogyis. Akarta.

Gondolja?

Akarta, hogy ő eljöhessen.

Olyan komoly vele a dolog?

— Már soha többé nem ereszt be a szertárba. Ott rejtette el a bűvös táskát. Fél tőle. De ez sem igaz. Félni akar tőle. Félni akar a fehér házinyulaktól, amelyek talán nem is léteznek. Félni akar, mert tudja azt, amit a tanfelügyelő nem tud: azt, hogy csupán a félelem hozhatja kettőjüket közel egymáshoz. És már itt is az eredmény, már tőrbe ejtette, most már csak meg kell fogni. Látott már farkast, amelyik egyik lábával hurokba lépett? Még nyújtózkodhat, még fel-felvonithat, még haraphat is, de mit ér vele? Mondja mit?

Nem tudom — mondtam. — Semmit.

— És mindez a házinyulak miatt. 0 istenem, közönséges fehér házinyulak miatt.

Leballagtam az iskolához. Az autóbusz még nem volt a megállón, és az éjjeli szellő himbálta hatalmas lámpa hosszú fénysóvokat vetett az elnyúló iskolaépületre. Egy ilyen villanásnál úgy rémlett, hogy a szélső ablakból, ahol kétségtelenül az iskolai szertár volt, nyúlfejek áttekinthetetlen sokasága vicsorog rám. De bárhogy igyekeztem is az ablakot szemügyre venni, a következő pillanatban már ismét fekete folttá vált, és beleolvadt az éjszakába. Valahol a falu végén felberregett az autóbusz és búgása egyre tisztábban hallatszott.

Az SZNT elnöksége 1976. augusztus 29-én Nemzeti Díjjal tüntette ki Jozef Kot írót.

Dr. LUDMILA PAJDUSAKOVA

ч

т

а

М

az igazsághoz

Van élet más égitesteken ?

összegezzük mégegyszer, hogy milyen körülmények között keletkezhet élet a világűrben: az égitestnek nem lehet erős, saját forrásból eredő kisugárzása és felületét szilárd kéregnek kell fednie. Ebben a tekintetben nem jöhetnek számításba a csillagok, viszont a bolygók és a kisebb szilárd égitestek (holdak, aszteroidok igen). Az égitesten víznek kell lennie, ami viszont feltételezi, hogy atmoszférája is van. Bizonyos összetételű légkörrel csak bizonyos tömegű égitestek rendelkezhetnek, olyanok, amelyek hozzávetőlegesen hasonlítanak Földünkhöz. A légkör egyébként a keletkezett életet megvédi a pusztító rövidhullámú kozmikus sugárzástól is. Mindenesetre az élet keletkezésének szempontjából semmi esetre sem vehetők számításba a túlságosan kis tömegű, tehát a Földünknél jóval könnyebb égitestek. Ezek lehetnek holdak, üstökösök, aszteroidok és meteroidok. Ezenkívül a meleget és a hőt kisugárzó központi csillagnak nem szabad Napunknál sokkalta forróbbnak, sem sokkalta kihűltebbnek lennie, kisugárzásának mennyiségileg és minőségileg csaknem teljesen egyenletesnek kell lennie, tehát nem lehet változó csillag. Az élet keletkezéséhez a bolygóról nem hiányozhatnak a mágneses erőterek, forognia kell a saját tengelye körül s a központi csillag körüli keringési pályája nem lehet túlságosan elliptikus, hanem inkább megközelítőleg kör alakú. S természetesen ez a bolygó nem eshet sem túl közel, sem túl távol a napjától. Amint látjuk, egyformán sok feltétel szükséges, tehát a legtöbb állócsillag és bolygórendszere nem jöhet számításba, sem rajtuk, sem a közelükben nem lehet élet.

S most először saját bolygórendszerünkön vizsgáljuk meg az élet keletkezésének lehetőségét :

A Nap, amint Földünk példázza, rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek a környékén lehetővé teszik az élet keletkezését. E tulajdonságok két legfontosabbika a Nap felületének megfelelő hőmérséklete, a mintegy 6000 C° és kisugárzásának egyenletes, megállapodott volta. Ha ezek a feltételek nagyobb mértékben megváltoznának, a Földön kialakult élet veszélybe kerülne.

A Naphoz legközelebb eső planétán, a Merkúron nem feltételezhető élet keletkezése: alig-alig van némi légköre, felülete sivár és szikkadt s felületi hőmérséklete nagymértékben ingadozik.

A Vénusz nagyon hasonlít a Földhöz, ami nagyságát és tömegét illeti, viszont eltérő a rotációja. Régebben úgy tekintettek rá, mint a jövő Földjére. Ezzel szemben a kisebb Marsot, ritka légkörével, olyan bolygónak tartották, amelyen az élet ideje már lejárt. A múlt század végén a Mars felületén látható csatornákban a marslakók fejlett technikájának bizonyítékát látták, és néhány évvel ezelőtt pedig a Mars holdjairól feltételezték, hogy mesterséges konstrukciók. Ez is, az is nagy tévedés volt. Az idők múltával a vita, hogy van-e élet a Vénuszon és a Marson, vagy nincs, nem ült el, hanem ellene is mellette is egyforma hévvel zajlott. Ma már a kérdést nyilván teljes bizonyossággal el lehet dönteni: a „bírák“, az e bolygók felületére eljuttatott kísérleti szondák végső választ adnak. Csak még egy kicsit várni kell, többek között az amerikai Viking-szonda munkájának illetve a Földre továbbított laboratóriumi vizsgálatainak feldolgozására. A Viking a vörös planéta felületén kutatja az élet nyomait.

A Földnél nagyobb tömegű Jupiternek sűrű légköre főleg hidrogént, metánt, ammóniákat és hasonló mérges gázokat tartalmaz. Az ilyen alacsony öszszetételű hőmérsékletű légkörben nemigen csírázhat ki az élet. A Jupiter felületéről jóformán semmit sem tudunk. S mégis: néhány tudós nem zárja ki az élet valamely kezdetleges formájának létezését e bolygó bizonyos térségeiben. A Szaturnusz és a többi planéták ebből a szempontból nem jöhetnek számításba, már csak rendkívül alacsony hőmérsékletük miatt sem (mínusz 150 C° alatt), s atmoszférájuk vegyi összetétele is hasonló a Jupiteréhez.

Természetesen, ha bolygórendszerünkben esetleg az életnek még a nyomát sem fedezzük majd fel, ez nem jelenti azt, hogy más napok bolygórendszereiben se lehessen élet.

Ezt nagyon szabatosan és szépen leszögezte Alfrén svéd csillagász: „A mi Napánkhoz hasonló minden egyes állócsillag harmadik bolygóján otthon éreznénk magunkat!“ Ha számításba vesszük az élet keletkezéséhez szükséges valamennyi előfeltételt, és ha kizárunk minden olyan égitestet, ahol ezek nincsenek meg, W. Cameron szerint csak a mi tejútrendszerünkben még

akkor is hozzávetőlegesen kétmillió civilizációt feltételezhetünk. És ezek csak a civilizációk! Olyan bolygó azonban, amelyen az élet valamilyen formában már megjelent, valószínűleg még ennél is több létezik. Von Hoerner viszont a civilizációkat illetően már sokkal szigorúbb és borúlátóbb : az ő számításai szerint Galaxisunkban körülbelül csak százezer civilizáció feltételezhető. És ha meggondoljuk, hogy ma már több millió, a mi „csillagvárosunkhoz“ hasonlatos tejútrendszert ismerünk, az értelmes lényektől lakott bolygók száma lényegesen megnövekszik.

A Kozmosz lakott világait a filozófia is feltételezi. Bolygórendszerünk s benne Földünk a világűrben nem számít különleges jelenségnek, hasonló égitestek tehát töméntelen számban lelhetők, s köztük természetesen életet hordozó, lakott bolygók is. S ha azt vesszük, hogy minden vízcsepp, minden porszem egy külön „lakott“ világ, akkor miért lennének a világűr nagy égitestei kivétel nélkül élettelen holt tárgyak?

Jóllehet, a repülő csészealjakról, s bennük az idegen világok követeiről szóló történetek csupán mende-mondák, a tudósok meg vannak arról győződve, hogy egyszer valóban sikerül érintkezésbe lépnünk más civilizációkkal, hiszen már ma sem ülünk ölbe tett kézzel, hanem megpróbálunk „üzenni“. Az a nap, amelyen egy másik bolygón bármilyen formában az élettel fogunk találkozni, a fegyverkezés teljes és végérvényes beszüntetésének napja után, az emberiség történelmének legnagyobb napja lesz. Mert az ember ekkor minden kétséget kizáróan meg fog győződni arról, hogy a világűrben nincs egyedül — és hogy a Kozmosz egységes.

19