Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-09-08 / 35-36. szám
— Bemondó? — kérdezte о nő tegnap, á tüdőszűrő kisoblakánál. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a moszatos pecsét. — Rádió? — kérdezte még egyszer, nyájasan. Nem — felelte Juló. Vasút? — kérdezte a nő újra. Nem — felelte megint. Bemondó ... — ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. — De hol? — s hirtelen kihajolt a kisablakon. A KÖZÉRT-nél — mondta ő. Fűszer és csemege. Mit mond be ott? A pénztárnál. A gépbe. Az árakat. — Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak! Vitte a kartonokat összecsippentve, ujjai közt. Mór az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe. Vállát előre engedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szójába vette, a gép kattant. — Tovább — mondta az orvos, s mór kint is volt a váróban, öltözhetett. — Beütő... — szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. — Harminckettő hatvan ... Azt kellett volna mondani... A tüdőszűrésen. A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két ujja fázósan vonaglott, öszszeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzetet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát. — Tovább — mondta, s eltolta a kosarat. — Mit akarsz? — kérdezte Julótól. Hogy a tüdőszűrésen ... Négy hatvan ... öt tíz... — Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel? Ez finomított. . . negyven fillérrel több... A bemondó nem jó. Ügy néznek oz emberre, mint a hülyére .. . — Tovább. Frissebben ... Fázott a rézkarikás. Pedig ült, derékig pokrócban. Juló irigyelte. Derékig pokrócban! Ölve! Ő meg ócska pulóvereket vehet a köpeny aló, mint egy káposztáshordó, olyan a csomóra bogozott abroncsövvel о derekán. És állni. Nyolc óra hosszat, a súlyt váltogatva, bal lábon, aztán jobb lábon, azután mindkettőn. A tanfolyamra elmennék ... Minőségi vaj, kérem, és ez zsúrkenyér. Nem büfé. Kérd magad — mondta a rézkorikás, s egy szakadt húszast visszaadott. Tovább... Juló eleinte szerette ezt a munkát. Tetszett neki, ahogy csattog a kasszagép. Egyszer — három hétig — helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek. Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak. — Holnap felszerelik a szélfüggönyt... Mibe kerül egy zacskó ceyloni? — Tanuld meg.-.. Ki van írva. Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni. Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár. Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye. — Hórukk... — mondta az anyának, aztán megsajnálta, segített. Az anyóka begombolkozott, és hoszszasan böngészte о cédulát. — Tovább — hessegette a rézkarikás. Az anyó egyeztette a tételeket. Újra összeadta, a gép utón. — A fene tudja — mondta aztán ellenségesen. — Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem ... Juló sóhajtott. A rézkarikós dühösen taszított egyet a kosáron. — A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább. — S még azt mondják, nincsenek boszorkányok — nevetett a fiatalember. — Kezicsókolom . . . egy üveg borocska .. . Hogy tetszik lenni? — Huszonhét kilencven ... A fiatalember fizetett. Az ojtónól megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt. — Mit ütöttél? — kérdezte a rézkarikás. Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójóra hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép Nyolc... Tudtommal hat — mondta a hölgy halkan. — A lónak négy lába van, mégis megbotlik — mosolygott a pénztárosnő —, elnézést, asszonyom ... Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében több színű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban. — Mennyi ez a bor? — kérdezte Jutótól. Huszonhét kilencven A sor megállt. Érdeklődő csend lett. — Olvassa el... Mennyi? — Huszonhét kilencven ... — rebegte Juló. Még egyszer. .. Huszonhét ki.. . Hát ez olvasni sem tud — mondta a vezető a rézkarikásnak. — Itt álljak a háta mögött? Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát. — Huszonkilenc hetven — kiáltotta. Huszonkilenc hetven ... Kilenc és hét. összecseréltem. — Jegyzem — mondta о férfi, előtolta tollán a pirosat, fényes papírszeletre JÓKAI ANNA megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, onynyit sem soha ... — Az asszony kotorászott a buggyos plasztiktáskában. Sötétbarna, halszólkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkót, borzas pomponnal. Tovább, kedves! — mondta a rézkarikós, és hintóztotott egyet a fülbevalóján. De az még visszaszólt: — ... A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számbo: hómi, hámi, anyuka . . . — És ezt kénytelen oz ember végighallgatni — mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában. — Kétszázötvennyolc... — énekelte Juló, s maga is csodálkozott. — És még ez a demizson, húszliteres Hotszáz plusz betét. . . Hogy tét|Q vezette: — Mínusz egy forint nyolcvan. A múlt hónopban száztizenkét forinttal kapott igy kevesebbet. A kilencszóztízből. Vigyázz — mondta a pénztárosnő. • Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess. Apuka mór öreg. És süket is. Ha szél hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek. A lába fázott legjobban. A combja. Olyan estére a bőre, mint a perzselt libáé. Tele apró fekete pöttyökkel. Kettőkor a legnehezebb. Ilyenkor fájdul meg a háta. Nem a válla, nem a keze; a háta. Minden beütésnél szúr egyet. — Eredj orvoshoz. Ez sem természetes. Tovább. — Ezt a gyerekeknek viszem... a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még szik elvinni? — kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra. — Nem vagyok egyedül — mondta a hölgy olvatag, hálás címlapmosollyal. Nincs egyedül — gondolta Juló. Persze. Ez a szép nő. A pénztár túloldalán középkorú aszszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll. — Ilyen mellényt — mondta Juló — én is köthetnék. Karcsúsít. . . Zacskót nem tudok adni. — Nem pászol a te alakodra . . . Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább. Csak el ne fogyjon a tekercs — gondolta Juló. — Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg. Lalika .. . Lalika ... — kiáltotta egy JOZEF KOT nyulak Az előadás a szokásos módon folyt le. A felvetett téma minden részletét megvizsgáltam, nem feledkezve meg arról sem, hogy fejtegetésemet a jól bevált Loch Ness-i szörnnyel illusztráljam, sőt a nem létezett lőcsei fehér osszonyt is megemlítettem, aztán tekintetemmel merőn végigpásztáztam a művelődési otthon feldíszített barátságos kis termét, a jövő igézetében pompázó transzparenseket, az összecsukható székek félig üres sorait, zsebkendőmmel megtörölgettem a homlokom és kortyintottam az odakészített ásványvízből. Rövid, tiszteletteljes tenyércsattogás hangzott fel, amely azonban aligha nevezhető tapsnak, de így is ünnepélyesen hajlongtam, és kényszeredett mosollyal leültem az összejövetelen elnöklő tanfelügyelő mellé. — És most engedjék meg — mondta a tanfelügyelő hatalmas robajjal hátralökve a székét — engedjék meg nekem, hogy az itt jelenlevő előadónak szívből megköszönjem a babonák elleni harc e lebilincselően szemléletes bemutatását, és kérem az itt jelenlévő hallgatóságot, hogy tegyék fel esetleges kérdéseiket, mondják el véleményüket. Ezzel a vitát megnyitom. A teremben megindult a suttogás, aztán csend lett, az álmukból felvert öregek, akik melegedni jártak ide, egymást méregették tekintetükkel, hátul vagy ketten felálltak a székükről, és tüntetőén elhagyták a helyiséget. A közeli toronyban elütötte a nyolcat. — Mivel az itt jelenlévő előadóhoz nincsenek kérdéseik — mondta a tanfelügyelő —, köszönöm a részvételüket, haza mehetnek. A teremben négyen maradtunk: rajtam és a tanfelügyelőn kívül egy zöld 22 erdész egyenruhás férfi meg a tanítónő. — Lenyűgöző volt — mondta a tanítónő. — Akár reggelig is elhallgatnám. — Igen — mondta a tanfelügyelő. — Három nappal ezelőtt Pompelini mester járt itt, de a kettőt össze sem lehet hasonlítani. — Ne is emlegesse — szipogott a tanítónő. — Kérem, ne is emlegesse. Hallani sem akarom azt a nevet. Nem érti, hogy soha többé hallani sem akarom azt a nevet? Az erdész kezével sűrű, gondozott szakállót simogatva csendesen így szólt: — Minden embernek van' egy álma. Nagy álma. Egy tizenkettes szarvasbikóról ábrándozik, és aztán jön a reggel. A közönséges csúf reggel, amikor a levegő tele van köddel és hideggel, és ébredésünk egyedüli indoka a remény, hogy az álom ismét visszatér. — Pompelini mester autogramot adott nekem — mondta a tanfelügyelő. Kis naptárt húzott elő a zsebéből. — Van itt több olyan izé, autogram is — mondta. — Két költő, egy tanító a járásból és Pompelini mester. A tanítónő ismét a könnyeit törölgette. — Ki az a maguk PŐtnpelini mestere? kérdeztem. — A dolgozók megérdemlik az igényes szórakozást — mondta a tanfelügyelő, és kissé elpirult. — Hát miért sajnálnánk tőlük, nem igaz? — Hogyne — mondtam. — Természetesen. — Csendesen — mondta az erdész, de figyelmeztetése senkire se vonatkozott — mert különben elijeszted. Hegyezi a fülét, állandóan hallgatózik. Talán még a fű növését is hallja. — Az egy közönséges szélhámos — jött meg végre о tanítónő hangja. Én a hasonló mutatványokat betiltanám. Egy élő házinyulat húzott ki az aktatáskámból. Csak belenyúlt, ahogy ott szorongattam a térdemen, és a nyúl máris ott vergődött a kezében. Ilyen szégyent. — Ez igaz — mondta a tanfelügyelő, és hozzám fordult. — Ezt be kellene tennie az újságba. Hát illik ez, mondja? — Igen, illetve dehogyis, nem illik dadogtam zavartan. — Akkor magyarázza meg nekem, elvtársam — mondta a tanfelügyelő —, hogyan került a mi kartórsnőnk aktatáskájába a nyúl. — Hózinyúl — igazította ki a tanítónő. — Igen, kérem, házinyúl. íme az aláiiáso — hadonászott az elnök az orrom előtt a kis naptárral. —- Pompelini mester. Tudj’ isten honnan, csak jön, még a
