Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-09-08 / 35-36. szám
.. — monéni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. — Nem látták a gyereket? Kiflivel? ... Sóskiflivel? ... — Ez nem gyermekmegőrző — mondta a pénztárosnő. — Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama ... A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét. Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak. — így van a vevő becsapva — mondta egy bajuszos bácsi —, pritty, pratty, prutty, mehet... — Lassabban Nem kapkodunk. Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét. — Ne tessék százassal fizetni — mondta a rézkarikás ridegen. — Se apróval, se százassal?! — Tízes. Húszas. — A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. — Van ott normális pénz is. . — oktatta a vezető. — Nem irigylem a férjét. rogta a bácsi. Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen vissza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett. — A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze — mondta. — Ne tessék velünk szórakozni! — Miért? — kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. — Örülne maga annak. Ha én magát... — Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot. Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen. Fogd be a szád! — vakkantott a rézkarikás. — Nem az a dolgod, hogy beszélj! Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat. Még négy óra estig, — Huszonkettő húsz ... Három Hat... És a tévé? Ma este mit ad? — Aprót kérek ... Szerelmi románc Francia film. Szerelmi románc? Folyik a tej Julának viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe. A sor dagadt, hullámzott, tűrt. A kosarak. Kenyér, vaj, sajt. Kenyér, vaj, zsír, szalámi. Liszt, só, citrom, csont. Rum, gin, kávé, narancs,* gesztenyekrém. Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka. Tovább. Azt mondod, Szerelmi románc? — Kétórás film. Egész, estét betöltő. Szuper... Arrább tessék pakolászni... Repríz ... — Miről szól? Ki játssza? — Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy... Ez ki van fejtve benne, mélyen ... A szakadtat tessék a bankba! — Unalmas, nem? Harmincegy hetven Gyönyörű! Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok... Tovább. De ez élmény. Nyolcra hazaérek — gondolta Juló. — Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora utón elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó. — S amellett fordulatos — mondta a rézkarikás —, olyanok történnek benne ... — Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán. Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó. Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygött a huzat. — Szerelmi románc... — kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. — Ma este Tudod? A kosórszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet. — üüm — nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé. — 0! — mondta. Juló engedelmeskedett. kiemelte a zsebéből az újságot. A lány továbbcsoszogott, egyensúlyozta a kosártornyot, mint a zsonglőrök, de nem tapsolt senki. Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni. Zongoraverseny huszonkét áráig. Utána sporthírek. „A kiadott műsortól eltérően — Ö, hogy rohadnának meg! — kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. — A zongorahangversenyükkel... ezen a napon ... — Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben. Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett. Micsoda tragédia — mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között. neve is olyan gyalázatos, és mindjárt nyúlkálni kezd a mi kedves kartársnőnk izéjébe — Az aktatáskájába — mondta a tanítónő, és újra erőt vett rajta a sírás. Az én szerencsétlen aktatáskámban. — Ki adott neki rá jogot — kiáltott fel a tanfelügyelő olyan hevesen, hogy a terem falán megmozdultak a képek. — Ki adott rá jogot, hogy idegen aktatáskákból nyulakat... illetve házinyulakat ráncigáljon elő ... No, mit szól hozzá. Elvégre nem élünk a kapitalizmusban, ahol az ember embernek . . . izéje. — Értem, értem — néztem kérlelőn a tanfelügyelőre. — De nem tudom, hogy miben segíthetnék maguknak. — Tegnap egész nap esett — mondta az erdész. — Patakokban ömlött a víz. A tizenkettes szarvasbika csaknem belefulladt. Egész testében reszketett szegény, úgy reszketett, akár a nyárfalevél. Eh, de jól járt, hogy csak ólom volt az egész. Ha úgy tényleg megtörténne, uramisten. Ha csakugyan ott, azon a kis tisztáson, azon a csapáson, amelyet csak én ismerek, ha egyszer igazán ott állana, szemét behunyva az eső elől, és a szőréről a lucskot rázva. Az embert még álmában is sajnálat fogja el. A tanítónő kinyitotta a kézitáskáját, és egy kis gyűrött cédulát nyomott a kezembe. — Nézze — suttogta. Vonalas papíron kerek gyerekes írással ez állt: Málika tancsi táskában Nyulat cipel párjával. — Olvassa — mondta a tanítónő megadással, mintha arra kérne: Ossön ide a nádpálcával! Már olvastam. Az a Málika én vagyok — mondta a tanítónő. — Igen, kérem, így hívják, mi is mindnyájan Málikónak hívjuk, kérem, csak így. — Ezek csupán trükkök — mondtam —, ezek a bűvészek. Nem szabad komolyan venni őket. Tréfálkoznak, játszadoznak, ennyi az egész. Egy kis ügyesség, semmi más. Egy pillanatra elterelik a figyelmét és máris előhúznak valamit a kabátujjból. — Kilépek a bokorból — mondta az erdész. — Lábujjhegyen lopakodom feléje, ő meg egyre távolodik tőlem. Utána kiáltok, hívogatom — de hiába. Mintha homok peregne az ujjaim közül. Az egyik pillanatban a tenyerem még tele van forró homokszemekkel, ám a következőben már nincs sehol, már nincs sehol semmi, jó reggelt, hát ezt is megértük, egy éjszaka ismét mögöttünk van, kialudta magát, mór azt hittem, hogy ez az éjszaka sosem ér véget, utazott a Tejúton? Engem nem engedtek a Tejútra, mert nálam volt a sörétes puskám, embereket sörétes puskával nem engednek a Tejútra, képzelje csak, ilyen disznóságot, igen, jó reggelt. — Nyilvánvaló — mondta a tanfelügyelő. — Nyilvánvaló, hogy ezek csak trükkök. Minden be van bizonyítva tudományosan. Minden összefügg mindennel. Nincs igazam? Bólintottam. — Éppen azért az is világos — tette hozzá a tanfelügyelő —, hogy ha Málika kisasszony, mármint az itt jelenlévő kar társnő, a rábízott gyerekeket helyes szel lemben neveli, aligha tételezhetjük fel hogy azok a gyerekecskék elhinnék azt amit az ifjúságnak ez a népművészet ihletettségű szüleménye állít, s amellyel természetesen, gúnyolódó jellege miatt pedagógiai szempontból sem érthetünk egyet. Lehetetlenné akartak tenni — tört ki a tanítónő. — Szándékosan hívták meg ide azt a Pompelinit, hogy megkeserítse az életemet. Mind egy húron pendülnek. Tudom jól. Ezért nem is hagyom annyiban a dolgot. így visszaélni egy szerencsétlen magános nő érzelmeivel. És méghozzá ilyen utálatos módon. — Ez hazugság — sziszegte a tanfelügyelő és a homlokán kidagadtak az erek. — Sohasem ígértem neki semmit. Eszem ágában sem volt. Elvtárs, maga ezt elhiszi? Maga hitelt ad a zavaros locsogásának? — Én nem tudok semmit — mondtam. — Engem hagyjanak ki ebből a játékból. Lassan mennem is kell az autóbuszra, ha netalántán ismét szükségük lenne rám ... — Azt már nem — állt elém a tanfelügyelő. — Ezt én nem hagyom annyiban. Az egész falu tudja, hogy ez a zöld madárijesztő járt a kartársnő után az izébe, a szertárba. Meglepetten néztem az erdészre, de az csak zavartan mosolygott, és így szólt: — Megkérdezték tőlem, minek nekem az a sörétes puska, én meg azt feleltem rá, nem tudom, az ember mindig hord magánál valamit, aminek a jelentőségét fel sem fogja, így például gyermekláncfüvet, vagy négylevelű lóherét, és ha le találná nekünk lőni itt valamelyik csillagot, mondták, még nem járt le a szavatossági határidő, ezért nem kockáztathatunk, ki fizetné aztán meg, meg kell értenie, nekünk is van családunk, nekünk is vannak apró-cseprő gondjaink. (folytatjuk) 23
