Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-09-08 / 35-36. szám
JÚLIUS 2-AN, egy péntek délelőtt, a prágai Óváros téren a híres Orloj előtt mozdulni sem lehetett a nagy tömegben. Amikor a jegyespár megérkezett a városházára, a téren tapsvihar hullámzott ót: nem akárki köt ma házasságot! A menyasszony: Olga Blechová; arcának halványságát a hosszú fehér ruha még inkább kihangsúlyozta. A vőlegény: Waldemar Matuska, az ismert és nagyon közkedvelt cseh táncdalénekes; fekete nadrágban, világoskék ingben, sötétkék csokornyakkendővel, fehér zakóban. A két tanú Ivan Kvasnicka mérnök és dr. Frantisek Hrabal a Pragokoncert igazgatója. A szokásos formalitások után maga Prága város polgármestere, dr. Zdenék Zuska adta össze a nem mindennapi párt. Az alig hallható boldogító igen Olga szájából várható volt, de hogy Waldemar igenje is csak a hallhatóság határán mozgott, ez meglepett. A gyűrűk kicserélése, az első házastársi csók, gratulációk és persze a fotósok inváziója következett. Az ifjú házasokat kint ismét a lelkes tömeg fogadta. Bizonyára sokakat érdekel, mit is szól az egészhez maga az „ifjú" házas. „Mindig azt hajtogattam, hogy komoly ismeretséghez még túl fiatal vagyok. De ne értsenek félre, házasságkötésemmel nem akarom az ellenkezőjét bizonyítani, azt, hogy talán megöregedtem volna. Ezzel a komoly lépéssel talán egyfajta „nagykorúságot" akarok elérni. Különben is azt tartják, hogy egy férfinek, mihelyt megnősül, „megjön az esze”. Talán azt akarja ezzel mondani Waldemar Matuska, hogy ezekután valóban cserél eddigi „csavargó" életmódjával, otthon ül majd papucsban a Tv előtt, és <WfrNcS'^_)B)A végignézi saját műsorait? „Nem, ezt semmiképpen sem, habár úgy gondolom, a papucsnak is megvan a maga fontos szerepe, különösen akkor, ha az ember a nap huszonkét óráján keresztül cipőben volt. Olga pedig tudja, kihez ment férjhez, ezért talán még inkább csodálom őt.” Vajon milyen lesz Walda ezután? Dalait mennyire befolyásolja majd házassága? Megváltoznak-e tartalmukban, hiszen gyakran énekelte, hogy nem veti meg a lányokat. „Ma én nősültem, nem pedig a szövegírók, akik dalaim szövegét írjók. S miért ne szeressem továbbra is a lányokat, persze csak dalaimban? De most komolyan: úgy nősülök, mint akárki más, és ennek semmi köze a dalaimhoz, senki sem hagyja abba korábbi foglalkozását, csak azért, mert megnősült... Remélem, hogy továbbra is és még nagyon soká sok kellemes percet szerzünk egymásnak: a közönségem és én." —MS— alatt VONAL ALATT EMBERSÉG ÉS LELKIISMERET ■ 20 A falu eléggé elhanyagolt, düledező portája előtt megállított a kíváncsiság. Két mezítlábas asszony tanakodott a vedlett falusi ház bejárati ajtaja előtt, erősen látszott rajtuk, hogy bemennének, de valami meggátolja őket ebben. Az egyik asszonynál kis lábas volt, meg asztalkendő, a másik egy bögrét tartott a kezében. „Nem merünk bemenni“ — mondta az, amelyik a lábast fogta. „Tegnap az ángyom volt itt, aztán mikor hazament, az udvaron kellett neki levetkőzni, hogy ne vigye be a házba a bolhákat.“ „Mondtam ugye, hogy előbb mégis bolhaporért kellett volna menni“ szólt a másik asszony is félig hozzám, félig meg a társához intézve a szavakat. „De a bolt csak fél óra múlva nyit, ez meg itt, hallod, hogy szomjas." A bögrés asszony azután mégis elszánta magát, egyik kezével szorosan összefogta térde fölött a szoknyáját és belépett. A másiktól meg közben megtudtam, mi történt. Egy idős, nyolcvanhat éves asszony lakik odabent, már hetek óta fekvő beteg, valószínűleg az utolsó napjait éli. Rokonai nincsenek a faluban, a fia a háborúban maradt, a férjét húszegynéhány éve temette el. Testvére sem él már, annak családja pedig ismeretlen helyre költözött. Az ismerősök, szomszédok eleinte gyakran benéztek hozzá, enni-innivalót hoztak neki, elvitték az ágyneműjét kimosni. Rothadó szalmazsákját eltüzelték az udvaron, újat hoztak helyette. Az utóbbi napokban azonban már alig mer hozzá belépni valaki, mert a néni két öreg macskájától annyira elszaporodtak a bolhák, hogy százszámra ugrálnak a földes talajon és az ágyba is befészkelték magukat. A házban nincs villany, nincs meleg víz, a félig bedőlt kútból pedig életveszélyes vizet szerezni. Nincs tüzelő, semmi sincs, csak piszok, zsíros korom, legyek, elmosatlan edények, férgek és bolhák, két beteg macska, meg egy végelgyengülésében haldokló öregasszony, aki számára már valóban megváltás volna a halál, de még mindig késlekedik. Tudják ők jól, több asszony összefogására volna itt szükség, kivinni a nénit ágyastól az udvarra, megfüröszteni, mindent fertőtleníteni, a két nyomorult macskát elemészteni, vizet forrósítani, az ágyneműjét meg legjobb volna eltüzelni, kimosni már nem lehet. De mikor? Mindenkinek megvan a maga dolga, elég a háztartás, a baromfi, a kapálás, meg aztán más baj is van: az a pár asszony aki eleinte eljárt ide segíteni, a ház tájékára se jón többet, mert az egészből annyi anyagi és erkölcsi hasznuk volt csak, hogy a falu szájára vette őket, hogy ellopják a néni nyugdíját, meg az eldugott pénzét keresik. És ezt olyanok híresztelték, akik egy pohát vizet se hoztak még az öregasszonynak. Most már csak ők ketten maradtak, de rájuk is biztosan ugyanez vár. Teljesen tanácstalanok, már igazán nem tudják, mit tegyenek. A hnb-én? Már hogyne lettek volna. A Vöröskeresztnek is jelentették a dolgot, de csak a vállukat vonogatták, hogy ez nem az ő dolguk. De hát akkor kié? Azóta sem hagy nyugodni a dolog. Kinek a gondja az elhagyatott, magatehetetlen öregek gondozása? Idézhetnék megnyugtató példákat olyan faluközösségekből, vagy városnegyedekből, ahol a Vöröskereszt nem sajnálja a fáradságot, hogy végigjárja körzetét, felmérje, kik azok a nyugdíjasok, akik segítségre szorulnak, akiknek jól jön egy kis könnyen elintézhető külön segély, akiknek rendszeres ápolásra, fürdőbeutalóra, vagy orvosi segítségre van szüksége. Név szerint ismeri a rászorulókat és nem várja meg, amíg odáig fajulnak a dolgok, hogy a legelszántabb szomszédok se merjék többé átlépni a küszöböt. Mert aki ilyen tisztséget vállal, az nem tekintheti névlegesnek a feladatát. Ne iktatószámokkal, aktákkal dolgozzék az, akire emberi sorsok bízattak, akiknek megfáradt, betegségektől meggyötört idős emberek halálváró napjait kell elviselhetővé tenni. Ehhez nem kell más, csak emberség és lelkiismeret. Mikola Anikó
