Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
ORDÓDY KATALIN Sanyi fölmászott a volánhoz, és begyújtotta a motort. Ez a berregés volt kísérőzenéje utolsó öszszekapaszkodásuknak. Nem volt ez szabályos búcsúcsók, dehogy. Ügy fogták egymást, mint ahogy a vízbefúlók markolják meg, ami csak a kezük ügyébe kerül, hogy felszínen maradjanak. Egymás nélkül, lihegve. Gyenge lökést érzett, egyedül magallérját, kabátujját csókolták, szavak és könnyek radt a sötétedő kertben. A teherautó nehézkesen gördült ki a kapun, előtte mint kis kalauzhajó járt a piros kocsi, aztán csend lett körülötte. Kinyitotta a lakást, a rezsón a teflonban még ott volt a kolbászos rántotta maradéka, kenyérdarabka, villa . .. Ezt vitte volna el legszívesebben emlékül. A szobában a falak üresek. Ha előre tudta volna, hogy ő itt marad, a nagy kerámia keretes tükröt biztosan itt hagyta volna neki. Az autóban az úton lelkére kötötte, hogy amint anya túl lesz a veszélyen, akár vele, akár nélküle utánamenjen. Lediktált egy címet, ahol mindig meg tudják neki mondani, hogy hol van. — De ne késlekedj, Judit, nagyon kérlek, ne késlekedj, mert aztán késő lesz. Már most is csak keskeny rés van a határon, ahol még át lehet bújni, de ott sem akármikor, azt is előre meg kell szervezni. Talán legokosabb, legbiztonságosabb lenne a Cedokkal. Igen, igen — ez a gondolat tetszett neki. A bútorok egy hatalmas füles fotel kivételével megmaradtak, csak a füles fotel mellett álló nagy ernyős kerámia lámpa hiányzott. És az apró használati tárgyacskák mind. A heverőről hiányzott a tarka bocibőr. A kávészínű huzatot nem ismerte. Olyan furcsa volt így pőrén, olyan idegen. A gyönyörű kandallót nem vihette el Bálint. Vigasztalta, hogy ez mind Ilonáé lesz, láthatja ezután is néha. A zsalugátereket becsukta, a- lakást bezárta, és a pajtába ment. Ott aztán ki volt fosztva minden. A polcokon alig maradt valami, a zsákoknak, zacskóknak és minden munkaeszközének hűlt helye. Az egyik asztalka sarkán ott maradt a poros, piszkos hamutartó, benne néhány csikkel. Tartalmát a földre szórta és a csap alá vitte. Alaposan kikaparta, megmosta. Ez is az ő munkája volt. Hazavitte emlékbe. Másnap a kulcsokat postán elküldte Ilonának. Nem akart találkozni vele, nem akart senkivel beszélni. Reggel a főnökének bejelentette, hogy okvetlenül szüksége van két-három napos szabadságra. Anyja kórházban életveszélyben, ő olyan idegállapotban, hogy úgysem tudnák hasznát venni. Csak rá kellett néznie, azonnal készséges beleegyezését adta. Az arcáról olvasta le, milyen látványt nyújthat. Utolsó erejével vánszorgott a kramárei kórházba. Nyuszika aludt, sápadtan, mintha élet sem lenne benne. Judit tudni akarta, mit várhat. Vagy egy órába telt, míg beszélni tudott az orvossal. — Semmi biztosat nem mondhatok — nézett maga elé a padlóra és szerette volna felütni az állát, hogy szembenézzen vele. — De ha nem jön közbe semmi komplikáció, akkor valószínű a gyógyulás. Telefonáljon majd ide holnap reggel. Hazament, befeküdt az ágyába, és nem akart lelkelni soha-soha többé. Nem vette észre, mikor, hogyan aludt el, de hajnalban már felébredt. Istenem, nyuszika! — hasított belé. Él még? A kínok kínját állta ki, míg végre hét órakor fel merte venni a kagylót, hogy érdeklődjön. — Semmi baj — nyugtatta meg a nővér. — Az éjszakát jól töltötte, hőemelkedése sincs, délután rövid időre meglátogathatja. Letette a kagylót, nagy sóhaj szakadt fel belőle. Most a legfontosabb volt a világon, hogy ő meggyógyuljon. Bálint iránt akkor csodálatosképpen érzéketlen volt. Eltolta őt magától, mint egy nagyon fontos ügyet, amelynek a lebonyolítására majd később kerül sor. Délután bement a kórházba, es mikor anya rámosolygott, elfogta a boldogság. Egész szívből vissza 'udott rá mosolyogni, és teljesen határozottan érezte, hogy visszaakarja őt. Másnap reggel bement az intézetbe és jelentette, hogy több pihenésre nincs szüksége. A főnök meg volt lepve és örült. A munkatársai már értesültek, milyen gondban van és számtalan jelét adták együttérzésüknek. Soha semmiféle különösebb barátságot nem érzett irántuk. Voltak, együtt dolgoztak, de ezen túl nem jelentettek egyénileg a számára semmit. Tökéletesen beérte Bálinttal, Ilonával. A munkatársai most egyszeriben kiugrottak a róluk alkotott egysíkú képből, plasztikusakká váltak. Külört-külön látta őket. Nyuszika állapota napról napra javult. Egy nap aztán hazahozta őt. November vége volt, vásárolt egy cserép cikláment és kilenc gyönyörűszép halványsárga szegfűt. Az előszobában kibontották anyát a kabátjából, Juliskával bolondoztak, összefonták a kezüket, és kényszerítették szegény tiltakozó anyát, hogy üljön rá. két karjával öielje át a vállukat. Ügy vitték be, hiába morgolódott, hogy le fogtok ejteni. Kicsit azért neki is tetszett az egész. Mikor kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, Juliska előállt a ciklámenes cseréppel, és peckesen maga elé tartva, az ő ..szavalós" éles hangján előadta: — Én még kicsiny. vagyok, sokat nem mondhatok, csak mi szívem mélyén: hogy sokáig éljél! Nyuszi orra alá tolta az illattalan cikláment, hogy szagolja meg, aztán lecsapta a cserepet az ablakpárkányra és kiment, hogy teát főzzön a visszaérkezettnek. Anya nevetett és jókedvű volt. és Judit akkor látta, hogy milyen szép még mindig. Mindössze negyvenhét éves volt. — Olyan boldog vagyok, nyuszikám, hogy újra itt vagy — nevetett rá, és térdre vetette magát előtte. Átölelte, fejét az ölébe hajtotta, akkor azonban már eleredt szeméből a záporeső. — Nyuszikám. Bálint elment — nyögte a könynvektől fuldokolva. III. Este volt, a stüszi kalapokra szemerkélt az eső. de Hertha meg Walter oda se neki. hősiesen álltak a peronon, nem akartak előbb elindulni, mint ahogy nekilódul a gyors. Judit alatt megmozdultak a kerekek, és megindult az állomás is. visszafelé futott minden, egyre gyorsabban. A lámpák, neonok és szemaforok fényei színes, villogó .csíkokat húztak maguk után, aztán az is elmaradt, csak a sötétbe burkolt ismeretlen táj. s a vidékre nehezedő szürke felhők vették körül. Idefelé jövet Hertha az ő fülkéjükbe szállt be. Utazótáskáját a csomagtartóba tette. Kalapját is feldobta rá. Hanyagul lehetett feltéve, mert alighogy elindultak, Milan fejére esett, s gyönyörűen megült rajta, csak éppen fordított fekvésben. Ellenállhatatlanul kedves jelenet volt. Mindannviukból kitört a nevetés, az új útitársnő mentegetőzött, s az egész fülke — hat utas —, akik eddig állig begombolkozva ültek újságjukba merülten. vagy kinézve az ablakon, most közvetlen és kedélyes hangon diskurálni kezdtek. Ha a stüszi kalap akkor nem esik Milan fejére, a kimért öregúrról máig is azt képzeli, hogy magasabb rangú állami hivatalnok, nem pedig egy brüsszeli német cirkuszba igyekvő illuzionista, aki holnap a mellette ülő jóval fiatalabb partnernőjét a levegőbe varázsolja. A fiatalember, aki folyamatosan kinézett az ablakon, s akit főiskolásnak vagy sportolónak nézett, egy aviani hotel pincére volt. Az újonnan felszállt hölgy pedig, amint kiderült, ugyanabból a célból utazik Svájcba mint ők. Róluk Hertha azt gondolta, hogy Olaszországba tartó turista házaspár, de mihelyt kiderült, hogy rokon szakmában dolgoznak, főleg ekörül forgott a társalgás. гг Az ipari és az alkalmazott gyógyszerek közötti összefüggésről beszéltek. — Mivel kórházban dolgozom, állandóan értekezem az orvosokkal — mondta Hertha. — Ahányíéle beteg szervezet, egy-egv gyógyszernek annyiféle változata lenne ideális. Kiküszöbölni a mellékhatásokat. De hát ez egyelőre elérhetetlen álom. — Szép szakma a maguké — szólalt meg a fiatal pincér, — csakhát. .. éppen ott maradtak még alul. ahol a legnagyobb segítségre lenne szükség. Hányán, de hányán várják mindennap, köztük a nevelőapám is, hogy szétrepül a hír a világon: feltalálták a rák elleni biztos gyógymódot. — A világ már csak világ marad — bölcselkedett az illuzionista — a halandó ember pedig halandó. Ezek után fölöslegesnek tartották tovább folytatni a szakmai társalgást. Az osztrák kolléganő főleg annak örült, hogy csehszlovákiaiakkal találkozott. Már régóta szeretett volna ellátogatni a szomszéd államba, de teljesen idegenül nem akart kóborolni, s ez visszatartotta. így persze egészen más lesz, útbaigazítást adhatnak neki, lesz hová fordulnia ha valami érdekli. Még az úton meg kellett ígérnie, hogy visszafelé okvetlenül benéz hozzájuk legalább egy napra. Nagyszerű, hogy így összeismerkedtek, hiszen könynyen lehet, hogy a kongresszuson elkerülték volna egymást. Megígérte Herthának, hogy „ha csak módjában lesz", nála tölt egy napot útban hazafelé. Dobogó szívvel gondolt rá, hogy ugyan, lesz-e az életben még ..hazafelé". A vonatkerekek csattogtak, a külső világból nem látott semmit, de tudta, hogy az expressz kelet felé tart, és minden perccel közelebb viszi hazájához. A krízisen túl van, és Bálint néhány hét múlva talán megint abba a messzeségbe kerül, ahová az utolsó néhány év közéjük ülepedett rétegei tolták. A hálókocsiban egyedül volt, ez jólesett. A hálókocsikalauztól megkérdezte, vár-e még utast. Az megsaccolta őt. aztán diplomatikusan azt mondta: — Azt sose lehet tudni, Bécsig még lesznek felszállók. De ha azért kérdi, mert egyedül akar maradni, esetleg találhatnék rá módot, hogy másutt helyezzem el az utast, még ha ide is szólna a jegye ... — és várakozóan nézett. Ilyen tekintetek ellen védtelen volt. Jól tudta, hogy az éles szemű haszonlesők könnyen felismerik benne a baleket, de mindig újra és újra bedőlt. Máris vette elő a pénztárcáját, pedig szerette volna ezért a mozdulatért a karját levágni, és megmaradt aprópénze közül kihalászott három egyfrankost. A kalauz nézte tenyerén az idegen pénzt, mintha latolgatta volna, elfogadja-e, aztán becsúsztatta a zsebébe, hanyagul szalutált és eltűnt.
