Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
Judit a jelenet miatt mérgesen elvonult a fülkéjébe, becsukta maga mögött az ajtót, és vetkőzni kezdett. Mennyivel könnyebb már a táskám, dobta fel poggyászát a felső ágyra. A könyveim ott maradtak abban a bázeli lakásban, Bálint könyvespolcán. Az én könyvespolcomon a foghíjak Bálintot fogják jelenteni, ő lesz az üres helyeken, amíg majd fel nem töltődnek új könyvekkel. Igen, az üres helyeket az élet betölti, ez törvényszerű. Az ő polcai is betöltődnek, s ha kinn marad, az ő helyét, is betöltötték volna az intézetben. Rendben visszajön, s káderlapján nem esik semmi folt. De azt a foltot érezte magán, bár tudta, hogy rajta és Ilonán kívül senki sem fog tudni róla. Ezt a foltot majd lemossák róla a hétköznapok, a munka, s talán egy év múlva majd megbocsátón tud magára visszanézni: mindenkinek joga van az életben egyszer őrültséget elkövetni. De mikor elkövetjük, nem mindig látjuk őrültségnek. Q is utólag állapította meg, de még nem későn. A dolgok néha nagyon bonyolultak ... Tulajdonképpen mi lett volna, ha ott marad? Nézzük csak tárgyilagosan a dolgokat. Együtt maradt volna Bálinttal, aki után annyira vágyott. A ház Bázeltől tizenkét kilométernyire, sokkalta előkelőbb, mint a csalogányvölgvi volt. Nem lett volna más dolga, mint ezt az otthont édes otthonná varázsolni Bálint számára. Nem. az őrültség nem ebbeh rejlik. Ilona hangja milyen tompa volt az indulattól: ..Kutató vagy, megbecsülnek. Mi több, megbíznak benned, összeegyeztethetőnek tartod azt a tisztességeddel, amit tenni készülsz?“ De legyünk őszinték. Ezek olyan relatív fogalmak . . . Mikor Bálintot megpillantotta, sikoltva a karjaiba vetette volna magát, de csak ólmos tagokkal lépett hozzá közelebb, hogy kezet adjon, s a nyelve is nehezen forgott az elfogódottságtól, s akkor meg sem fordult a fejében ilyesmi. Este hatkor végre magára csukhatta hotelszobájának ajtaját. Levágta magát az ágyra, hogy mindent töviről-hegyire átgondoljon. Idegeiben ott remegett a félelem, hogy mi lesz, ha nem sikerül őt megtalálnia. Ha meg sem kapta az értesítését, hogy jön. De eljött, és az elmúlt egymástól távol töltött éveket kitörlik az emlékezetükből. Évről évre átírta kis naptári címjegyzékébe az utolsó nap kapott címet. Ott mindig tudni fogják, hogy hol van. Lezuhanyozott, telefonon taxit rendelt, rendbeszedte magát, és a várakozó sofőrnek bemondta a címet. Az szó nélkül elindult. Ekkor egy kissé megnyugodott. Ha nem mondta, hogy lehetetlen, ilyen cím nem létezik, akkor még van remény, akkor rátalálhat Bálintra, Az utcák kopottabbak lettek, a kirakatok sokkal ritkábbak, s nem olyan pompásak, mint ahonnét elindultak. A peremvárosban jártak. Egyszerre a sofőr lassítani kezdett, és figyelte a házszámokat, aztán hirtelen megállt. Itt vagyunk. Körülnézett. Valóban. Hochzoll 10. De hiszen ez egy hotel. Szürke, álmos kisvárosi szálloda, olyan, mint egy fáradt, rosszkedvű asszony, akinek sem kedve, sem ereje már, hogy szépítőszerekkel kicsinosítsa magát, fiatalabb külsőt hazudjon. Idegesen kotorászott a zsebében pénz után, borravalót is adott a bizonytalanság rossz érzésével, mert nem tudta, sokat adott-e vagy keveset. A kocsi mindjárt elszelelt, s ő belépett a kapun. A hall füsttől, időtől sötétre pácolódott csillárja tompa fényt vetett az elnyűtt szőnyegre, az elmaradhatatlan ülőgarnitúrára s egy árva pálma poros leveleire. A helyiségben egyetlen „hivatalos személy“ tartózkodott, a portás. Megindult feléje. — Kérem, Petrás Károly úrral beszélhetnék? — s mutatta a leírt címet is, hogy semmi félreértés ne eshessék. Csodálkozott, mikor sajnálkozó fejcsóválás helyett, hogy ilyen urat itt nem ismernek, sosem hallottak róla, biztos tévedés van a dologban, a portás sűrű fekete szemöldökét felvonva élénken ismételte. — Ah, der Herr Petrasch! Akkor legyen egy kis türelemmel, hölgyem, a Petrasch úr csak tíztől lesz szolgálatban. — Az órájára nézett. — Hét óra tizennyolc perc. Svájci óra, pontos óra — nevetett kedélyeskedve. — Talán tessék leülni itt a hallban és megvárni, vagy bemenni a kávéházba, kitűnő süteményeink és italaink vannak. Megnyúlt arccal, tanácstalanul nézett szét. A portás azonban kedves ember volt, segíteni akart, látta, hogy a nőcskének nincs ínyére a várakozás. — Nem állhatnék esetleg én a szolgálatára? Miről lenne szó? Hát ez nem kezdődik valami biztatóan. De megpróbálja. — Egy Török Bálint nevű urat keresek, és Pelrás úr úgy tudom, útba igazíthat. — Hm. Sajnos ilyen nevű urat nem ismerek, még kevésbé tudom, hogy hol keresse. — Gondolkodott kicsit. — Talán majd a telefonkönyv. О ... P ... — szaladt az ujja az oldalakon. — Та, Та, Та . .. Те . .. То... No itt. Tö . .. Török Bálint. Itt van, kérem! — mutatott diadalmasan a névre. Elszédült. Hát megvan! Hogy ez meg sem fordult a fejében. Az Esplanade-ból is felhívhatta volna! — Nagyon, nagyon köszönöm — hálálkodott, és még mielőtt arra gondolt volna, mi a legközelebbi teendő, az a drága, kövér, bajuszos ember már tudta. Felhívhatom talán a számot? Jó emberismerő volt, leolvasta a nő arcáról, hogy mit sem óhajt inkább, közben már tárcsázott. Hallotta, amint valahol, Bálint lakásán kétszer kicseng a telefon. A kezét a szívére kellett szorítania. Aztán a portás mosolyogva átnyújtotta neki a kagylót: — Tessék. — Bálint! Ott Török Bálint? — kérdezte magyarul. Judit! Hol vagy? Itt, a Petrás úr hoteljében. — Te! Én máris rohanok! Várj meg ott. Micsoda szerencse, éppen vendégeim vannak, hát itthon találtál. Juditkám, már megyek. A kattanást hallotta, s még egy ideig üdvözölt képpel tartotta a kagylót a fülénél, és hallgatta a semmit, a süketséget, amelyben mégis ott rezgett még Bálint hangja. — Köszönöm — kötelességtudóan és örömmel csúsztatta a pénzt a portás markába, azzal a biztos jó érzéssel, hogy jóval többet adott, mint hasonló közönséges esetben szokás. — Megvárhatom itt a hallban azt az urat, aki értem fog jönni, ugye? — kérdezte kedvesen, de már visszanyerte természetes méltóságát. Az érzékeny fülű portás azonnal felfogta a különbséget, tudta, hogy az ijádt, eltévedt kislány, íme ismét hölgy. A megfelelő tónusban válaszolt. Tessék parancsolni. Rámosolygott, nem mint egy ijedt kislány és nem mint egy dáma, hanem ahogy egy boldog ember mosolyog. A várakozás izgalmas öröme töltötte be. Nem is siettette volna az időt, hiszen olyan végtelenül kellemes a várakozás, mikor tudja, hogy Bálint nemsokára megérkezik. Aztán ott volt. Megállt az ajtóban, körülhordozta tekintetét, s máris felfedezte őt, sietett feléje. Ö is felállt, és talán két lépést tett, a kezét nyújtotta, de még Bálint kezének szorítását sem volt ereje viszonozni Fogyasztottál valamit? Nemet intett. Gyere. Beültek a csontszínű Volkswagenbe. Akkor kezdett végre megindulni ereiben a vér, s vitte szét minden részecskéjébe azt a nyugodt boldogságot, aminek alapja a kézzelfogható valóság. Mégis azt mondta: Hihetetlen ez az egész. Bálint jobb karjával átölelte a vállát, gyöngéden magához vonta. Éppen erre gondoltam én is. Hihetetlen. Bálint biztosan vezetett fél kézzel is. Már kinn jártak a városon kívül, a táj vidékies képet mutatott, parasztudvarok, villácskák, házikók húzódtak meg az út mentén, a zöld réteken, mintha valaki hanyagul oda szórta volna őket. Tetszett neki, ahogy találkozásuk lezajlott, hogy nem váltottak csókot sem ott a hotelben, sem az autóban nem estek egymásnak. Bálint ki tudja választani mindig a legmegfelelőbb pillanatot. — Új kocsid van, új öltönyöd — minden ismeretlen körülötted. — De én a régi vagyok — Bálint nem hagyta ki a kínálkozó alkalmat, hogy ezt a tényt leszögezze. — És te? — kérdésének azzal adott nyomatékeit, hogy kissé erősebben megszorította a vállát, és az országúira szegezve tekintetét, várt a feleletre. — Itt lennék-e most, ha nem így lenne? — kérdezett vissza. — Egy koffer minden hozományom. (folytatjuk) KULTURÁLIS ШШИ01ШЕ" A közelmúltbon zajlott le Nitrán (Nyitrón) a Kerületi Színházban Palotai Boris, a népszerű magyarországi írónő „Szigorú szerelmesek" c. háromfelvonásos színpadi művének ősbemutatója. A mai témájú darab sikerében nem kis része volt Ladislav Obuch «kitűnő fordítása mellett Ondrej Rajmiak rendezőnek, -akinek irányításával a szereplők színvonalas előadást produkáltak. A nagyon időszerű és az írónőre jellemző fordulatossággal megírt darabot, a bratisíavai Malá scéna (Kis színpad) kamaraszínház is felvette idei műsortervébe és valószínűleg ez lesz áprilisi, évadzáró bemutatója. Úgy tervezik, hogy a gottwaldovi, valamint egy prágai kamaraszínház is elő fogja adni Palotai Boris színművét. ml A komárnói (komáromi) Duna menti Múzeum aktív képzőművészet-propagáló tevékenysége keretében megrendezte Ladislav Cemicky nemzeti művész műveinek (kiállítását. Cemicky munkássága, olaj- és főleg leheletfinom akvarel festményei magas színvonalon reprezentálják a mai szlovák képzőművészetet. Bár a kiállítás nem öleli fel a művész egész életművét, jó keresztmetszetét adja lírai kézjegyét viselő gondolatgazdag, elkötelezett oeuvre-jének. A kiállítás, amelyet a komáromiak a nitrai Kerületi Galériával együttműködve szerveztek és amely fölött a bofi (bolyi) efsz vállalt védnökséget, 1976 február végéig tart. о KÖZLEMÉNY A CSEMADOK Központi Bizottsága 1974. novemberében a „30 év szabad hazában" címmel meghirdetett vetélkedővel párhuzamosan pályázatot hirdetett irodalmi színpadi bemutatókra is. A pályázatra 12 csoport nevezett be, amelyek műsorát helyben, illetve a járási fesztiválokon, majd a Jókai-napákon tekintette meg az értékelő bizottság. A bemutatott műsorok közül a 3 legjobbnak ítélt csoport műsora került a döntőbe. A CSEMADOK KB a döntőt 1975. november 29-én Récán (Rétén, galántai járás) rendezte, amelyet az alábbi összetételű bizottság értékelt: Elnök: Kulcsár Tibor. Tagok: Ozsvald Árpád és Szilvássy József. A döntőn a (következő helyezési sorrend alakult ki: I. díj — 3000,- Kcs és oklevél: FÓKUSZ Irodalmi Színpad — Dunajs'ká Streda (Dunaszerdahely) Rendező: J. Trúchly Ga briella II. díj - 2000.- Kcs és oklevél: PELIKÁN Irodalmi Színpad — Lucenec (Losonc) Rendező: Kurie Ilona III. díj — 1000,— Kcs és oklevél: CSILLAG Irodalmi Színpad — Moldova nad Bodvou (Szepsl) Rendező: Répás Teréz A CSEMADOK Központi Bizottsága a pályázatot komoly eredményként értékeli az irodalmi színpadi mozgalom szempontjából és bízik abban, hogy az újabb pályázat, amelyet a Fábry Zoltán országos irodalmi vetélkedővel párhuzamosan hirdetett meg, legalább ilyen eredménynyel zárul. A CSEMADOK Központi Bizottsága 23
