Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
oldalán közlekednek, balról előzik a lassabban haladókat. A forgalmasabb helyeken nem csoportosulnak, a keskeny járdán nem mennek hárman, négyen egymás mellett. Visszatetszést kelt az utcán táskarádiót hallgató járókelő. A tapintathoz tartozik. hogy nem élhetünk vele vissza, nem „vétkezhetünk“ abban a tudatban, hogy tapintatból mások megbocsátanak nekünk. Mások tapintatával visszaélni — tapintatlanság. Főleg feladataik teljesítése közben sokan követnek -el hibát, s közben a társadalom emberségére, tapintatára hivatkoznak. A szocialista társadalom tekintettel van az egyén nehézségeire, problémáira. De ez a figyelmesség csak akkor maradhat tartós, ha az emberek fegyelmezések és szankciók nélkül, természetes igyekezettel, becsületesen, lelkiismeretesen, erejüknek és képességeiknek megfelelően végzik munkájukat. A társadalomhoz való viszonyában mérhető lesz az ember modora is, mert ha ő emberséges bánásmódot kap a társadalomtól, neki is nyújtani kell valamit. Minden ember gyermekkorában kezdi elsajátítani a viselkedés bizonyos normáit is. Azt, hogy milyen normarendszert sajátít el, környezetének „viselkedés-légköre“, a családban uralkodó szokásrendszer és az egyén természete. személyisége, jelleme határozza meg. Amint a társadalmi termelés milyensége és a társadalomban az emberek egymáshoz való viszonya fejlődik, úgy változik a viselkedési normák színvonala, tartalma is. Minél nagyobb érték a társadalomban az ember, annál magasabb a megkövetelt viselkedési norma szintje is. Szocialista társadalmunk emberhez méltó körülményeket biztosít tagjai számára, de a sikeres fejlődéshez meg is követeli a tudatos jó modor egyre magasabb színvonalát. Reméljük, hogy a témát elemző cikkeink hasznos útmutatásként szolgálnak majd sok olvasó számára. megforgatja két ujja közt a könyvet, rettenetes undorral kinyitotta ... istenem ... Igen, éppen a rozmárnál nyitotta ki. és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye meg. Lelöki az asztalra. — Régi kiadás — és szakadt. hiányzik. A világ elsötétül előttem. — Ezt használják a Markába ... — mondom vad daccal, elszorult torokkal. — Tudom. — És tárgyal tovább. Levegő vagyok. Tétován percekig állok. Embertelen keserűség ül .mellemen. — Harmincért odaadom — szólok végre halkan. Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc múlva felel, mikor már nem is számítottam rá. Negyven fillér — mondja, de nem fordul felém. Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran, gyorsan fejest a helyzetbe — utánam az özönvíz. Hirtelen előkapom a vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell. Ezért mennyit ad? összesen l korona és 60 fillért fizetnek ki a kasszánál — oh, a Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből, nem is volt időm meggondolni. És most mi lesz? Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben. Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy koronát léniára, és visszaveszem. Holnap elmegyek címet írni. falat hordani. Holnap beállók hajósinasnak. Holnap visszaveszem a Stilisztikámat. Terád rád sem néz, nem kellesz már senkinek — mondta lenézően. Mit mesél az öreg szán Pisti о szánkózástól kipirulton lutott be az udvarba. Maga után húzta vadonatúj szánkóját, amit most kapott szüleitől a jó tanulásért. Egyenesen a lészerbe vitte, nehogy átáztassa éjszaka a hó. Annyira vigyázott rá. A lészerben a régi szerszámok között, ott volt egy nagy, otromba, kézzel faragott kőrisszán. Az új szánkó büszkén kihúzta magát. Látod, te ócskaság, hogy szeret engem a kisgazdám? elmesélem — lelelte az öreg szán. — Azért vagyok ilyen nagy, ütött-kopott-otromba, mert engem még a kisgazdám nagyapja faragott ki égy jó erős kőrisiából, s hosszú éveken át mencsak vidám szánkózásra használtak, de fát is szállítottam a hegyoldalról, mert bizony kevés volt akkoriban a tüzelő, és csak úgy lassanként gyűjtötték össze. Egyszer is, hatalmas tél után, már olvadozni kezdett a hó, a kisgazdámnak nem esett baja. Megijedt kissé a nagy zuhanástól, de azóta még jobban szeretett, s úgy vigyázott rám, hogy a mai napig is hálásan gondolok rá. — Valamikor engem is szeretett a gazdám, — felelte komolyan a szán. Akkor, amikor megmentettem az életét. De már megöregedtem, s terád is ez vár, azért ne légy büszke, — figyelmeztette az új szánkót. — Meséld el, hogy történt — szólt bele a beszélgetésbe egy hiányos fogú gereblye. — Ügy szeretném hallani én is — szólalt meg egy lyukas kosár. — Igen, mondd el, olyan kiváncsiak vagyunk, és ne haragudj rám, az előbb csúnyán viselkedtem — mondta csöndesen az új szánkó. Ha annyira akarjátok, és fogytán volt gazdáméknál a fa. Pisti apukája, olyan tízéves torma fiúcska volt, s kihúzott a hegyoldalba. Ahogy már jócskán megrakott fával, hogy-hogy nem, elindult föntről, gurulva egy hatalmas szikladarab, és bizony ha én nem állom útját, úgy elsöpri kisgazdámat, mint egy kavicsot. Engemet maga alá borított, a iózse széthullott, de — Próbáljuk édesapám — kiáltotta Pisti, s már mentek is lel a dombra, leereszkedtek néhányszor a jó öreg szánon, és aztán visszahúzták a fészerbe, hogy tovább álmodja álmát, s meséljen a fiataloknak az elmúlt telek emlékeiről. A szerszámok megköszönték a mesét, nyugovóra tértek, s ezentúl büszkén néztek az öreg szánra. Másnap apukának szabadja volt. Ahogy a fészerben rakosgatott, meglátta az öreg szánt. — Pisti, próbáljuk ki, fut-e még az öreg szán — hívta kisfiát. FARKAS RÓZSA REJTVÉNYÜNK: Szereti, mint... — fejezzétek be ezt a szólást (a kép segítségével). Leveleiteket a következő címre várjuk: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Prazská 5. Gvermekeknek. /q. A 41—42. számunkban közölt nyerteseket kérjük, küldjék be pontos címüket, hogy a jutalmakat postán elküldhessük! A 45—46. számunkban közölt képhez legjobb mesét Írtak: Csurilla Júlia, Kosice, Hajnovics Szilvia, Stúrovo (Párkány), Pázmány Péter, Komárno (Komárom). gye 21
