Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
О) 0>D 5*3 E »>•=-.• о OVO 1= ■* V ° a ° £■ í g;o O D>-— M О Q ох° о IS О 1Л fll Ф — •*; :3 -* О M -O Ki о о *>. 0 3? H -О Г” n >> ai ® -ж 15 í ^ ’-5 O c = --S 1 ü S тз2 Stí Э Ф 7* S I —J -M irt 13 A VISSZAADOTT ANYASÁG A hetedik nemzetközi szülész-nőgyógyász kongresszuson a világ többtucat országából mintegy négyezer szakember vett részt Moszkvában. A kongresszus napirendjén a nők rosszindulatú daganatainak kutatása és gyógyítása is szerepelt. A külföldi szakorvosok nagy csoportja ellátogatott a Moszkvai Kísérleti és Klinikai Onkológiai intézetbe, tájékozódott az intézetben folyó kutatómunkáról. Nagy érdeklődést váltott ki többek között a chorionepitheliómának, a magzatburok bolyháiból kiinduló rosszindulatú daganatnak a kutatása, amelyet Ludmilla Noviková professzornő irányít. A professzornő így nyilatkozott a betegségről és annak kezelési módjáról: A ctiorionepithelioma a legrosszabb indulatú méhdaganatok közé tartozik. Viszonylag ritkán fordul elő, de ilyenkor rendszerint a termékeny korban levő nőket támadja meg. Ez a diagnózis még nemrég halálos jellegű volt, csak egy-egy beteg menekült meg, akiken még segített a mütőkés. De nekik is le kellett mondani az anyaság örömeiről. A műtét csupán a betegség kezdeti szakaszában volt eredményes, ezt az időszakot viszont nem könnyű eltalálni. Keresni kezdték a betegséget kiváltó okokat is. Sok-sok próbálkozás után a megoldást a kemoterápia, vagyis a vegyi anyagokkal való kezelés hozta meg. Eleinte csak nagyon óvatosan adták a gyógyszereket, mintegy kiegészítették velük a fő gyógymódokat, a műtéti kisebb beavatkozásokat, sugárterápiát, de miután új, hatásos készítmények jelentek meg, a kemoterápia mindinkább előtérbe került. Bebizonyosodott, hogy a daganat igen érzékeny a különféle gyógyszerekre, egyebek között a szovjet tudósok által előállított antibiotikumokra. Így nemcsak a kismedencében, hanem a távolabbi szervekben levő áttéteket is gyógyítani lehet. Ebből kiindulva felül lehet vizsgálni a sebészi beavatkozás szerepét, és ma már csonkító műtét nélkül is sikerül visszaadni a nők egészségét. Ez egyben azt jelenti, hogy sok asszonyt ismét megajándékozhatunk az anyaság örömével. Első gyógyult betegeink gyermekei már iskolába járnak, s vannak, akik már a második gyermeküket is megszülték, akik teljesen egészségesek és ugyanúgy fejlődnek, akárcsak kortársaik. Mi továbbra is figyelemmel kísérjük a gyermekeket is és az anyákat is. Az intézet egyik rendelőjének asztalán az üveglap alatt sok-sok mosolygó gyermekkép látható. Azoknak a gyermekeknek a fényképei, akik esetleg meg sem születtek volna. Ök az intézet büszkeségei. 18 (A Szovjetunióból) Az Mit tudnak róla a laikusok, mit gondolnak róla az orvosok, mit találtak, kutatnak és ígérnek a tudósok? Í orvosok alighanem bárki másnál jobban ismerik az idő értékét. Tudományuk zászlaján ősidők óta ott ékeskedik a jelszó: ..A késlekedés veszélyes". S ez érthető, hiszen az orvos késlekedése a beteg életébe kerülhet. Minden alapunk megvan arra, hogy feltételezzük: igen sok orvos mindennapi életét ez a szabály motiválja. Csazov professzor, akit ezúttal felkerestem, valamint szívgyógyász kollégái nem órákkal és percekkel mérik az időt, hanem a dolgok mennyiségével. Es ez azért van így, mert számos más betegséget megelőzve, a szív- és érbetegségek foglalták el az első helyet az emberiséget pusztító betegségek listáján. Az ötvenes évek elején, amikor Csazov professzor orvosi diplomáját szerezte, a szív- és érbetegségek halálozási arányszáma világszerte katasztrofálisan emelkedett. Az orvosi egyetemek számos akkori végzőse határozta el, hogy életét az ezek ellen a fenyegető betegségek ellen vívott küzdelemnek szenteli. Nehéz idők voltak ezek a szívgyógyászok számára. Tudjuk, hogy a szív- és érbetegségeket nem ismerjük eléggé, leküzdésük útjait még nem sikerült felfedezni, és szinte járványszerű előfordulásuk okát sem tisztázták. A munka, az új ismeretek több, e témával foglalkozó cikkbe és könyvbe, és megdöbbentő számadatokat találtam. Egy 1966-ban megjelent könyvben azt olvastam, hogy a szívizominfarktus az 50—60 év közötti férfiak körében a leggyakoribb. Egy alig három esztendővel ezelőtt megjelent munkában viszont már azt találtam, hogy ez a betegség rendszerint a 40. és 60. életév között támad. Csakugyan ennyire rohamosan „fiatalodik" a szívinfarktus? Professzor elvtárs jól ismeri a kardiológia szomorú statisztikáját, amely bennünket, laikusokat rendkívüli módon aggaszt. Kiszámították már, hogy minden ötödik vagy — esetleg — tizedik férfi feltétlenül infarktust kap. Vajon elkerülhetetlen ez? Mi most a helyzet? — A helyzet igen bonyolult. A szívinfarktus valóban „fiatalodik“, méghozzá elég gyorsan. Klinikámon és számos más gyógyintézetben nemcsak szívinfarktuson átesett harmincévesekkel találkozunk — azelőtt ez is nagy ritkaságnak számított —. hanem 25—27 éves betegekkel is. Az a rendkívüli gyorsaság, amellyel az infarktus és más szív-érbetegségek „pozícióelőnyre“ tesznek szert, orvostudományiból állami, sőt mondhatni, világméretű problémává változtatta az ellenük vívott harcot. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint az utóbbi Á szívinfarktus szerzése töltötte ki Jevgenyij Csazov életét is. Tanítványa, majd legközelebbi' munkatársa lett Alekszandr Mjasznyikov akadémikusnak, a kiváló szívgyógyásznak. Alig telt el három év az egyetem elvégzése után, s a fiatal orvos megvédte kandidátusi disszertációját, majd ezt követően, nem egészen hét év múlva, az orvostudományok doktora lett. A most 44 éves tudós több mint 160 tudományos dolgozat szerzője. Nem könnyű felsorolni soksok kitüntető elfoglaltságát és rangját sem: egyebek között a Szovjet Orvostudományi Akadéhúa szív- és érbetegségekkel foglalkozó tudományos tanácsának elnöke, a Szovjet Kardiológiai Társaság vezetője, az Amerikai Kardiológiai Társaság és a Svéd Orvostudományi Egyesület tiszteletbeli tagja Egyidejűleg tudományos munkát is végez, az egyetem szívinfarktus-részlegét irányítja, amely az ő tanítómesterének nevét viseli. A szívizominfarktus gyógyítása terén végzett kutatásaiért Csazov professzort a Szovjetunió Államidíjával tüntették ki. Amikor felkerestem ezekről a kutatásairól, a szívinfarktus világméretű problémájáról és az ellene vívott harc kilátásairól kérdeztem. Beszélgetésünkre készülve beleolvasgattam években 60 százalékkal emelkedett azoknak a 35— 44 éves korú férfiaknak a száma, akik ischemias (a vérellátás zavara miatt helyi vérszegénységgel járó) szívbetegség következtében haltak meg. Ezek az adatok, úgy vélem, még a nagyon nyugodt emberek között is riadalmat kelthetnek. Bennünket, orvosokat ugyanakkor a betegség leküzdésére mozgósítanak. Van egy köznapi igazság: ahhoz, hogy legyőzhessük. ismernünk kell az ellenséget. Véletlen sikerre, aligha számíthatunk. 15—20 évvel ezelőtt még aligalig ismertük a szívinfarktust, következésképpen nem is nagyon tudtunk küzdeni ellene. A kardiológusok ekkortájt kezdték mélyrehatóbban tanulmányozni a szívinfarktus mibenlétét és gyógyításának új módszereit. Ez a munka óriási erőfeszítéseket igényelt a tudomány, a technika és az állami egészségügyi szervezés terén, és most már kézzelfogható eredményeket ad. — Nincs itt valami ellentmondás, professzor elvtárs? Ha kézzel foghatóak az eredmények, mivel magyarázható az, hogy továbbra is növekszik a megbetegedések és halálesetek száma? Még az orvostudománytól nagyon távol álló emberek is szinte a saját bőrükön érzik, hogy az orvostudomány
