Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-07-26 / 29-30. szám
Föltettem a szentendrei HÉV-re kis ^Wraskámat. aztán leugrottam a lépcsőn, hogy elbúcsúzzam a feleségemtől. Arra már nem jutott idő, hogy ellássam szokásos tanácsaimmal, mert a forgalmista már felemelte a zöld tárcsát. Így hát meg kellett elégednem néhány hitvesi csókkal és öleléssel, s még csak azt sem tudtam lelkére kötni, hogy amíg Dunabogáncson a méhészek üdülőjében megírom A herék hasznosságáról szóló tanulmányomat, addig ő vegye elő a naftalinzsákból a ruháimat, és hozza rendbe őket, valamint ingeimen is végezze el a javítási munkákat. A szerelvény hirtelen rándulás után elindult, gyorsan felhágtam a lépcsőre, és mivel szavakra már nem volt idő, igyekeztem integetésemmel kifejezni, hogy mennyire fontosnak tartom a ruháim és ingeim körüli tennivalókat. Feleségem megértőén mosolygott vissza, aztán elindult a sarki Közért felé, hogy vacsorát vásároljon a gyerekeknek Ezek után bementem a kocsiba, egy pillantást vetettem a csomagtartóra, ahol rendben ott fehéredett vászonhuzatában a kézitáskám. Leültem a csomag alatti helyre. Szemben velem egy kis köpcös ember könyökölt az ablak peremére, egyébként ő volt a rekeszben egyetlen útitársam. Körülbelül a Császárfürdő előtt csattogott el a zöld vicinális, amikor szomszédom kissé előrehajolt, egyik szemét behunyta, majd könnyed, társalgó hangon megszólalt. — Már megbocsásson, uram... De fogadni mernék, fogadni mernék, hogy a hölgy, akitől búcsúzkodott, nem volt a felesége ... Barátságtalanul néztem útitársamra. Hogy meri ez az ismeretlen alak azt gondolni a feleségemről, hogy nem a feleségem? Nyolc éve élünk a legkorrektebb házastársi viszonyok között, Ilonka valóságos dísze az otthonomnak, négy gyermek anyja. De különben is, mi köze hozzá! Nem is válaszoltam neki. Az idegen azonban nem tágított. Némi hallgatás után folytatta tolakodó fecsegését. — Az én szemem ilyesmiben nem csal — hunyorított —, figyeltem, ahogy búcsúzkodtak. A hölgy teljesen odavolt. Épp hogy el nem olvadt a szerelemtől. S ha meg nem sértem, maga is úgy nézett rá. ahogy az ember nem szokott a feleségére nézni — Hanem kire néz úgy az ember? — szólaltam meg élesen, mintegy feleségem feleségi mivoltát védelmezve. — Kire, kire? — csóválta meg a fejét a tolakodó — én mondjam meg kegyednek? Ejnye már, hát a nőcskéjére. kérem szeretettel, a kis nőcskére kérem, a titkos kis ideálra, hogy finoman fejezzem ki magamat... No. ebből elegem volt. Hátradűltem az ülésen, alvást tetettem, gondoltam, így megszabadulok tőle. Tévedtem. Néhány pillanat múlva a térdemet kocogtatva újra megszólalt. Nemcsak hogy nem a feleségefolytatta zavartalanul —, hanem ráadásul új szerzemény is а-kicsike. Ne is tagadja, szakikám, mostanában csípte fel. gedtem tőlük. Valamikor én is nagy szoknyavadász voltam, akárcsak uraságod. Persze, ma már kihíztam a szerelemből, ilyen finom kis nőcskére nem számíthatok. Meg kell elégednem olyannal, amilyen jut. Amit az ilyen nőcsábászok. mint a kartárs. meghagynak a magamfajta özvegy kisiparosnak. * — Maga azt hiszi, hogy én nőcsábász vagyok? — kérdeztem megdöbbenve. — Hogy azt hiszem-e? Hát mit higgyek, kérem? A kartársért döglenek a nők. Ha nem veszi tolakodásnak. azt is megmondom, annyi nője volt már életében, hogy ha nekem annyi forintom lenne, nem fájna a fejem. Hát igen Szereti az ilyen kis barnákat, de azért a szőkét se veti meg. Kedveli a nádszál derekúakat. GYÁRFÁS MIKLÓS: fNDKÍVÜLI :arvak ' — No, de ez már ... — kezdtem a fickó végleges legorombításába, de nem jutottam semmire, mert tovább ömlött belőle a szó. — Kár a beszédért, kérem ... Amikor megcsókolták egymást, már mondtam magamban, Jóska, ez egy most kezdődő viszony. Bocsánat, Elekes vagyok örvendek. Ez egy most kezdődő viszony. Ide hallottam a csattanásokat, kérem. Friss, idei csókok, édesek, mint az új kukoricaszem. Az ölelésről már nem is beszélek, kérem. Hát ölel úgy az ember egy nőt, akit már régen ismer, ölel úgy, ahogy az elvtárs? Olyan törekvőén, kérem, és akkora buzgalommal... — Hallja ... — Nem mindenkinek sikerül kifogni ilyen formás kis nőcskét, az biztos. Micsoda szemek! Magam is kimeleviszont értékelni tudja a telt csípőket is. Ne is tessék szólni, önnek az orrára van írva, hogy nőkben szakember. — Nagyot téved, uram, ha azt hiszi, hogy én afféle Don Juan vagyok. Szó sincs róla. Egy egyszerű családapa ül itt önnel szemben, ez az igazság — világosítottam fel tévedéséről a magam becsületes módján. — Óóó! — fújtatott a gúnyolódástól a kör alakú útitárs — családapa? Egyszerű családapa? Hát, uram, ez a legjobb vicc, amit az idén hallottam, ön akar nekem ilyesmit bemesélni, nekem, a tanárnak? Ha én nős ember lennék, nem hagynám a feleségemet öt percre a kartárssal! Ha lányom lenne, elutaznék abból a városból is, ahol kegyed lakik. Lehet, hogy nem hiszik el nekem, különösen azok nem, akik személyesen ismernek, de ekkor egy új érzés vett rajtam erőt. Már nem is haragudtam erre az Elekesre. Szégyen ide, szégyen oda, kellemes, új lelkiállapotba kerültem, nem röstellem kimondani: néminemű büszkeség töltött el, hogy engem, Kaposi Bálintot, a józan életű méhészt az életben egyszer valaki nőhódítónak nézett. Mindegy, hogy hóbortos locsogó az illető, ez nem változtat a tényeken Különben miért lenne hóbortos? Egészen rendes ember ez az Elekes, Istenem, kicsit sokat beszél, de hát mutassanak nekem valakit, akár a legjobb méhészek között, akinek nincs valami hibája. Mit tagadjam, kezdett tetszeni nekem ez a dolog, s miközben Dunabogáncson, távol a falutól, fönt a hegyekben tanulmányom Korszerű nászrepülés című fejezetén dolgoztam, állandóan az a kép lebegett a szemem előtt, amikor Elekes Józsi lent a falu közepén megmutatta a házát, és kijelentette, hogy miután az üdülőkben ilyesmi tilos, bármikor leruccanhatok hozzá azzal a kis nővel, aki a HÉV- nél búcsúzkodott tőlem, mert nála nem tudhat meg semmit a feleségem. Munka közben sokszor leptek meg szokatlan és érdekes érzelmek, nem tudtam szabadulni bizonyos látomásoktól, például attól, hogy alkonyaikor besurranok egy kis nővel az én Elekes barátom házának kapuján. No, ne magyarázzák félre a szavaimat, a kis nő természetesen a feleségem volt összes látomásaimban. Nem akarom részletezni azokat az új lelki hatásokat, amelyekkel megismerkedtem. Elég az hozzá, hogy a tanulmányírást félbeszakítottam, és hazautaztam. Nem nehéz kitalálni, mi volt a célom ezzel az utazással. Meghívtam a feleségemet Dunabogáncsra, egy kis hétvégi pihenésre. Mondtam, hogy szállást már szereztem is, dicsértem Dunabogáncs szépségeit, továbbá pedig a magam szerény eszközeivel a kettesben töltött nap kellemességeit. Persze, azt nem mondtam meg a feleségemnek, hogy Dunabogáncsban 6 egyáltalán nem számít feleségnek, hiszen éppen ez volt az egészben az érdekes. Lehet, hogy vannak méhészek, akik ezért erkölcstelennek tartanak, de azoknak megmondhatom: elhatároztam, mielőtt el-Meleg volt a szoba és tiszta, a függönyt összehúzták, égett a két asztali lámpa — mellette az egyik, a másik szemben, az üres széknél. Mögötte, a tálalón, két hosszú pohár, szóda, whisky. A hűtővödörben friss jég. Mary Maloney hazavárta az urát. Föl-fölnézett az órára, nem aggodalmasan, csak éppen eljátszott a kellemes gondolattal, hogy minden egyes eltelt perc közelebb hozza a férjét. Csöndes mosolygás áradt az asszonyból, minden mozdulatából. Furcsán-csöndesen hajlott feje a kézimunkája fölé. Áttetszőén lénylett a bőre — hatodik hónapban járt —, szája puha, szeme ettől az új, békés tekintettől mintha még nagyobb lenne és még feketébb. Mikor az órán már csak tiz perc híja volt az ötnek, Mary hegyezni kezdte fülét, s еду-két pillanat múlva, pontosan, mint mindig, meghallotta a csikorgó fékezést a kavicsos ösvényen; becsapódott a kocsi ajtaja, lépések haladtak el az ablak előtt, kulcs csikordult a zárban. Mary letette a kézimunkát, felállt, s az ura elé ment, hogy csókkal üdvözölje: — Szervusz, apuci! — Szervusz. Mary elvette az ura kabátját, felakasztotta. Aztán a tálalóhoz lépett, italt keROALD DAHL ÁLDOZATI vert, jó erőset a férfinak, egészen gyengét magának; aztán megint ott varrogatott a karosszékben, a férfi a másikban ült, szemközt, két kézzel markolta a hosszú poharat, s rázogatta, hogy a jégkockák csörömpölve koccantak az üveghez. Mary úgy érezte mindig, ez a nap fénypontja. Tudta, hogy az ura nemigen szólal meg, mig az első poharat ki nem itta, ő meg beérte azzal, hogy csöndben ül, s élvezi az ura társaságát a magányos, hosszú órák után. Kéjesen lubickolt a férje puszta jelenlétében, s akár a strandoló a nap herét, úgy érezte a férfi meleg kisugárzását, valahányszor kettesben voltak. Szerette, ahogy kényelmesen elereszti magát ültében, szerette, ahogy belép az ajtón, szerette közeledő, hosszú lépteit. Szerette távoli, fürkész tekintetét ótellenben az asztal túloldalán, szája mókás hajlatát, s szerette mindeneklölött, hogy egy szóval sem említi a fáradtságát, megvárja, mig a whisky valamennyit feloldt belőle. Fáradt vagy, apuci? — Igen — felelte. — Fáradt, — De alig mondta ki, szokatlan dolog következett. Felemelte poharát, és egy hajtásra kiitta, pedig télig volt még, legalább léiig. Mary nem nézett rá, de tudta, mit csinál, mert hallotta a visszahulló jégkockák koppanását, mikor a férfi letette az üres poharat. Az nem szólt egy pillanatig, ültében elörehajolt, aztán felállt, lassan a tálalóhoz ment, és megint töltött magának. — Hagyd, majd én! — kiáltott az aszszony, és felugrott. — Maradj csak — mondta a férfi. Amikor visszaült az asztalhoz, Mary észrevette, hogy az ital színe, akár a sötét borostyán — annyi benne a whisky. — Hozzam a papucsodat, apucikám? — Nem kell. Mary csak nézte, ahogy belekortyol a mélysárga italba, s látta, hogy olajoson gyűrűzik az erős keverék. — Igazán aljasság, hogy egy rangidős rendőrt kint hagytak posztolni egész nap az utcán — mondta az asszony. A férfi nem felelt, hát Mary megint kézimunkája fölé hajolt; de akárhányszor az ura ajkához emelte az italt, Mary mindig hallotta, amíg a jég a pohár falához koccan. — Mondd, apuci — szólalt meg ismét az asszony —, ennél egy kis sajtot? Csütörtök van, nem főztem vacsorát. Nem kell. — Ha nem akarsz elmenni vacsorázni — folytatta Mary —, az se baj. Van elég hús meg egyéb is a hűtőszekrényben; ha akarod, akár fel sem kell állnod az asztaltól. Ránézett, várta a választ, egy mosolyt, biccentést — de a férfi nem szólt, nem mozdult.
