Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-07-26 / 29-30. szám
hagyjuk Elekes házát, leleplezem magam, és nyíltan megmondom, hogy a kis nő a feleségem. Egyszóval elutaztunk Dunabogáncsra. A szívem hangosan dobogott, amikor megrántottam a kis fehér ház kapufélfáján a drótfogantyút, és a kolomp elkezdett zörömbölni. A feleségem meg ott állott mellettem, és a kezemet fogta. Elekes úr mint egy derűs gömb állott az udvaron, nem győzött örvendezni, és nagyokat hunyorított, mivel elhoztam magammal azt a bizonyos kis nőt a HÉV-állomásról. Rántottét készítettünk uzsonnára, gyümölcsöt szedtünk a kertből. A gyümölcsszedés is váratlan örömökkel szolgált Soha nem felejtem el... Ilonka ott állt az almafa alatt a létra harmadik fokán, és adogatta le a szép, kerek almákat, énbennem pedig szemtelen (és négy gyerek után megmagyarázhatatlan) vágyak cikáztak. Olyan vágyak, amelyeket kifejezetten nőcsábászok éreznek, és nem tisztességes férjek- Előbb egy kicsit megijedtem magamtól, gondolva, végül is csakugyan kiderül rólam, hogy született nócsábász vagyok, s mind ez ideig álnokul, képmutató módon jártam a szelíd méhész jelmezében. De nem engedtem elhatalmasodni magamon a lelkiismeret okvetetlenkedéseit. És ha csakugyan én vagyok a világ legnagyobb nőbolondja? Hát aztán? Hamarosan annyira vállaltam ezt a nőcsábító jampecséget, hogy feleségemet magamban már csak mint jó kis tyúkot emlegettem. Este Elekes úr visszavonult a padlásra, egy-két kacsintás közepette közölve, hogy ő megszokta a korai lefekvést. Mi kint maradtunk a kertben, kettesben a nyár végi csillagokkal, az illatozó gyümölcsfákkal, holdfénnyel, tücsökmuzsikával, kint maradtunk az öreg kerti pádon, és egymásra néztünk. Amikor a feleségem szemében megláttam azokat a szolid és kissé fáradt fényeket, amelyeket úgy megszoktam, elhatároztam, nem alakoskodom tovább, megmondom neki, hogy 6 ebben a házban nem feleség, hanem csak amolyan kis izé ... Megmondom őszintén, egy kicsit megijedtem, amikor suttogva elkezdtem neki mesélni donjuanságom történetét, meg azt, hogy ő most itt milyen erkölcstelen minőségben van, mert ismerve Ilonka szigorú és puritán természetét, attól féltem, halálosan megsértődik. Legnagyobb meglepetésemre elragadtatva fogadta beismerésemet. Nyolcévi házasságunk alatt nem láttam még őt ilyen jókedvűnek. Elbeszélésem végén pedig valami nála eddig teljesen ismeretlen huncut nevetéssel azt mondta, hogy jópoia vagyok. Soha ilyen meglepetés nem ért még. Életemben először mondták nekem, hogy jópofa. A feleségem eddig tisztességtudónak, megbízhatónak nevezett, a legforróbb jelzője pedig az volt, hogy körültekintő férj vagyok. És most ezen a csodálatos estén teljesen váratlanul jópofa lettem, mint egy jampec, istenem, mint egy közönséges szépfiú. így ültünk egy darabig, most mór ennek a megváltozott helyzetnek csendjében, én mint szoknyavadász, ő pedig mint... de hiszen most már tudják, hogy micsoda. — Én nem is gondoltam, hogy te ilyen kedves is tudsz lenni — szólalt meg egyszerre a nagy csendben a feleségem. — Nem gondoltad? — kérdeztem egy kissé megremegve, és éreztem, hogy megsértődött' bennem a méhész. De nem sokat törődtem ezzel a sérelemmel, vesszen a méhész, éljen a hódító. És heves udvarlásba kezdtem. Alig vártam már, hogy egyedül maradjunk — szóltam szenvedélyesen —, tudod, hogy te vagy a legkívánatosabb nő a világon ... — Ó — hallottam feleségem halk kacagását —, csakugyan úgy beszélsz, mint egy csábító... — most újból feltrillázott belőle a nevetés — te gonosz, te, biztosan ezt mondod minden nőnek. — Nem igaz! — kiáltotta belőlem a méhész, de azonnal folytatta a hódító — és ha mondtam eddig, ezentúl csak te hallhatod. Nem tagadom, volt már elég nő az életemben .. izé ... milyenek is? Ja, igen ... Szőke, barna, nádszálkarcsú, telt csípőjű — soroltam fel az Elekes által megállapított nőtípusokat, majd folytattam de olyan egy sem volt, mint te ... — Beszélj, beszélj... úgy szeretem a hangodat hallani... Ezt se mondta még soha. Rendszerint éppen azt szokta mondani, hogy ne beszéljek annyit, mert idegesíti a hangom. Hát én beszéltem, s állíthatom, nem minden költészet nélkül. Nem akarok dicsekedni, de kebleit a fa duzzadt almáihoz hasonlítottam, válla ívelését úgyszintén és térdei gömbölyűségét nemkülönben. Még néhány hasonlati vonatkozásban használtam az almát, de hogy mivel kapcsolatban, arra már nem emlékszem. Szólottám az ajkáról is, s rendkívül leleményesen elkerültem, hogy ajkai édességét szimplán mézzel hasonlítsam össze, ügyes fondorlattal almaízűnek neveztem. ö pedig egyre közelebb került hozzám. Előbb a válla simult a vállaltihoz, aztán a haja könnyű lebbenését éreztem a nyakamon. — Te vagy az én legnagyobb szerelmem ... Hódításaim királynője — adtam a kalandort, átkaroltam, mire ő gyöngéden, megadón i'elém kínálta az ajkát. Most fölé hajoltam, hogy új donjuani lényem teljes kapacitásával birtokba vegyem őt, de ekkor visszarettentem. Elvégre, akárhogy vesszük is, a feleségem alapjában véve most meg akart csalni engem. Igaz, hogy velem akar megcsalni, gondoltam, de ha véletlenül nem lennék azonos magammal, akkor most, hogy úgy mondjam, a legszokványosabban csalna meg. Töprengésemből feleségem suttogása ébresztett föl. ■ Csókolj meg — lehelte —, imádlak Imádlak... Ezt sem mondta még eddig. Leggyöngédebb pillanataiban legföljebb ha úgy nyilatkozott, hogy odaadással nyújtotta az ajkát Mit tegyek? — kérdeztem magamtól, miközben kínzó- féltékenység fogott el. Elcsábítsam? Bevallom, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, forró tekintetének, ajkai izzásának és , És lehet, hogy ezért sokan erkölcstelennek neveznek majd, én mégis bevallom, hogy megcsókoltam a feleségemet. Mintha a nyár minden íze rám tapadt volna, olyan volt ez a csók. Egy soha nem ízlelt, különös kis nőt tartottam a karjaim között. Ö, micsoda asszony! Miközben felszarvazott, belém szeretett. — Akkor is hozok eiooo egy kis su/ioi meg kekszet — mondta az asszony. — Mondom, hogy nem kell — lelelt férfi. Mary nyugtalanul fészkelődön a székben, nagy szemét le nem vette a férfi arcáról. — De hát mindenképpen kell vacsoráznod I Igazán semmiből sem áll, hidd el, szívesen megcsinálom! Ehetünk báránysültet. Disznóhús is van. Mondd meg, mihez lenne gusztusod. Csak be kell nyúlnom a hűtőszekrénybe I — Hagyd a fenébe! — mondta a férfi. — De édesem, muszáj enned valamit! Én mindenesetre elkészítem a vacsorát, és ha akarod, eszel, ha nem, otthagyod. Felállt, letette kézimunkáját, a lámpa mellé. — Ölj le — mondta a férfi. — Egy percre ülj le, légy szives. Mary csak most ijedt meg. — Na, ülj már le — mondta az ura. Az asszony lassan visszaereszkedett a székbe, s nagy, rémült szemével egyre figyelte az urát. A férfi megint felhajtotta a whiskyjét, és összeráncolt homlokkal tanulmányozta a pohár fenekét. — Ide hallgass. Valamit akarok neked mondani. — Mit, apuci? Baj van? A férfi tökéletesen mozdulatlan volt. Fejét lehajtotta, a mellette álló lámpa lénye homlokát világította csak meg, álla, szája árnyékban volt. Mary észrevette, hogy a bal szeme sarkaban meg-megrándul egy apró izom. — Hát azt hiszem, ez meglehetősen érzékenyen fog téged érinteni — kezdte. — Nagyon sokat törtem a lejemet, de úgy gondolom, legjobb, ha mindjárt megmondom. Remélem, meg fogsz érteni. És megmondta. Nem tartott soká, négyöt percig talán, és Mary egész idő alatt meg sem mukkant, bódult borzalommal hallgatta, ahogy az ura minden kimondott szóval egyre távolodik tőle. — Hát ez volna — mondta a férfi. — Tudom, nem a legjobbkor jön ez neked, de hát egyszerűen nincs más megoldás. Pénzt, persze, majd adok, és gondoskodom rólad. Hanem aztán ne legyen semmiféle fakszni. Az én állásomban vigyázni kell az ilyesmivel. Mary először ösztönszerüen egy szót sem hitt el az egészből, mintha nem is hallott volna semmit. Talán az ura meg se szólalt, gondolta, talán csak ő képzelődik. Lehet, hogy ha most mindjárt feláll, és csinálja a dolgát, mintha mit sem hallott volna, akkor majd idővel felébred, és rájön, hogy nem történt semmi. — Megyek vacsorát főzni — nyögte ki végül, és most már a férfi sem tartóztatta. Mary végigment a szobán, de lába alatt nem érezte a padlót. Egyáltalán semmit sem érzett — talán enyhe émelygést csak, kis hányingert. Gépiesen mozgott — le a lépcsőn a pincébe, a villanykapcsoló, a mélyhűtőszekrény, a hűtőben vaktában megragadja az első holmit, ami a keze ügyébe került. Kivette, megnézte. Papírba volt burkolva, kicsomagolta hát, és megint megnézte. Báránycomb. ló, hát akkor bárányt vacsoráznak. Felvitte, két kézzel lógta a csont végét, s ahogy végigment a nappalin, meglátta a férjét, háttal neki, az ablaknál, és Mary megállt. — Az ég szerelmére — mondta a férfi, mert hallotta az asszony lépteit, de meg sem fordult. — Nekem ne csinálj vacsorát. Elmegyek. Ebben a pillanatban Mary Maloney egyszerűen odalépett mögéje, gondolkodás nélkül meglóbálta a vaskos, fagyott báránycombot, és teljes erejéből fejbe vágta vele az urát. Akár vasbunkóval is tejbe verhette volna. Hátralépett, várt, és csak az volt a furcsa, hogy az ura vagy négy-öt másodpercig még ott állt, alig imbolygóit. Aztán lezuhant a szőnyegre. A zuhanás, a zaj, a felborult kisasztal magához térítette az asszonyt. Lassan tért észhez, fázott és csodálkozott és egy kicsit még ott állt, és hunyorogva nézte az urát, és most is két kézzel markolta azt a lehetetlen darab húst. Hát jó, mondta magában. Szóval megöltem. (folytatjuk) KULTURÁLIS ШЕ1ШЕШШЕ1ЕЗ ÉVFORDULÓK 120 éve, július 26-án született George Bemard Shaw ír származású angol drámaíró. Kezdetben színházi és zenekritikusként tevékenykedett. Elsősorban kora művészetének újszerű törekvéseit védelmezte. Londonban megismerkedett Marx tanításaival. Bár nézeteiben sohasem jutott el a marxizmusig, élete végéig szocialistának vallotta magát. 1879 és 1883 között több regényt is írt. (Éretlenek, Művészszerelem). Társadalombíráló színműveinek sorát Szerelmi házasság c darabja nyitotta meg. Gyilkos szatírójú műveiben a viktoriánus korszak konvencióit, erkölcstelen képmutatását leplezi le. (Warrenné mestersége, 1898, Sosem lehet tudni, 1899). Jelentős műve a Pygmalion, melyben a polgári társadalom kibékíthetetlen ellentéteiről ír. Az I. világháború után írt színművei közül legjelentősebb a Szent Johanna. A harmincas évek elején a Szovjetunióban is járt. Ott szerzett benyomásait, élményeit több publicisztikai írásában is megörökítette. A színház tökéletes ismeretére épített drámái, elevenbe szúró szellemessége, realista kritikai társadalomrajza a XX. század drámairodalmának egyik legkimagaslóbb alakjává avatták. 1901. július 28-án született Vándor Sándor karmester, zeneszerző, a forradalmi munkásénekkari mozgalom fejlesztője. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte. A hitlerizmus uralomra jutása után visszajött Magyarországra. 1936- ban a KMP megbízásából megalakította a Vándor-kórust, melynek tagságát munkásfiatalok alkották. Következetesen népszerűsítette Bartók és Kodály műveit. A nyilasok 1944-ben elhurcolták. Sopronbánfalván 1945. január 15- én mártírhalált halt. OLVASÓNAPLÓ Tóth Elemér: Sárga mint a nap. A halál az élet része — ez jellemzi egy mondatban a kötet írásait. Megengedtem magamnak a lenti okoskodást, mivel a kötet írásaiban valaki vagy valami mindig meghal: az öregember, a szerelem, a hűség, a katona, a kisfiú, a beteg férfi, az öregaszszony. Mindezek ellenére a novellákban optimizmus rejtőzik, az a fajta optimizmus, amelyet Tóth Elemér verseiben már megismerhettünk. A kötet erénye, hogy a novellák nem túlírottak. Az író néhány tőmondattal drámai helyzetet, légkört tud teremteni, s ebből eredően az írások a könynyedség látszatát keltik. Csak a látszatát, mivel Tóth Elemér témái nem könnyedek, puszta sóhajjal nem elintézhető témák. Élethelyzetek, melyek nyomán önmagunknak kell önmagunkról véleményt mondani. Dusza István 23
