Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-07-26 / 29-30. szám
az okot is felhozza. De arra nem gondol a riporter, hogy a boldog, a kiegyensúlyozott családi életet élő embereknek nincs szükségük a nyilvánosságra, a barátok, munkatársak „közvéleményére” — ezért nem is tudnak róluk szinte? Az is igaz. hogy aki jól él, megértésben, hűségben és szeretetben — főleg ha férfi — szinte nevetség tárgyává válna, ha ezzel dicsekedne. Mert nem „divat” hűnek lenni, a feleséget a legkülönbnek tartani, szeretni — évek múltával is. Nem eléggé „férfi” az a férfi a haveriközvélemény előtt, akinek a szeme-szíve számára legkedvesebb a felesége, nem sóhajtozik, ha egy „jó kis csaj”-t lát. Ezért — saját házasságom példájával érvelve, de legközelebbi, falumbeli ismerőseim életét is ismerve azt állítom, hogy több az egymáshoz hű házaspár. mint gondolná a riporter, csak nem dicsekszik vele senki. Egyrészt mert így élni — ezt tartják természetesnek, helyesnek, másrészt pedig azért, amint említettem, nem akar a gúny céltáblájává válni senki. Egészséges érzelmű, józan és becsületes emberek számára felháborító olvasni, hogy ilyen életek vannak. Sokáig mentünk el mellettük szó nélkül. Jó, hogy fölvetették ezt a témát, mert társadalmunk emberének a családjában is őszintén, becsületesen kell élnie — ahogyan a munkahelyén dolgozik ! I. Béla MARADI FELFOGÁSUK VAN... Nem értem, miért huzakodnak elő ezzel a témával. A család célja a gyermekekről való gondoskodás, felnevelésük. Ezen túl mindenkinek joga van érzelmi életre is. Mi lenne a N gyermekekkel, ha mindenkitől aki megcsalja a feleségét, elválna az asszony? Vagy ha szerelemre lobban valaki iránt egy férfi vagy egy nő, rögtön kérné a házassága felbontását, tekintet nélkül a gyerekekre? A lényeg az, hogy a házaspár teremtse meg a család anyagi feltételeit, szokásait. Olyanokat, amelyekben a gyerekek egészségesen fejlődhetnek. Ha közben érzelmileg szükségét érzi egy kapcsolatnak, ám tegye — de tapintatosan, hogy a gyermekeknek és házastársának ne okozzon vele fájdalmat. Nevetséges a huszadik század végén ilyen erőszakosan konstruált „problémákkal” előhozakodni. Eddig is voltak érzelmileg igényesebbek, akiknek szükségük volt a sokrétű kapcsolatokra, kötődésekre — és voltak igénytelenebbek is, akiknek minden jó volt úgy, ahogyan egyszer elképzelték. Az örömre mindenkinek joga van és szerintem mindenki szerezzen magának — és másnak annyi örömet, amennyit csak tud! Z. Ilona, főiskolás Családi B0UX3GSAG > о о о ь, g VONAL ALATT A Signal című lolyóirat egyik számában olvasom: „... a vád, hogy 1969—1975-ben mint építésvezető különböző építőanyagokat tulajdonított el, a bírósági szakértő megállapitáso szerint 206 888 korona értékben. Ezt jogtalanul, a vállalat teherautójával a saját házához szállitatta ..." A vád tárgyilagos, tényekkel és megmásíthatatlan bizonyítékokkal alátámasztva. . . . elkövette ... bűnös ■ ■ . elitélik. Nincs helye az érzelgésnek, sajnálkozásnak. Naponta olvashatunk a sajtóban a lentiekhez hasonló esetekről. Eltulajdonított. . . Milyen jogon? Miért? Nincs talán hazánk minden polgára számára biztosítva a becsületes munka és az általa szerzett javakból a megélhetés?.. . A statisztikai adatok, a különböző leimérések, tanulmányok, mind lakosságunk magas életszínvonaláról és ennek állandó növekedéséről tanúskodnak. Mivel magyarázható tehát ez a visszaélés a beosztással? Mert visszaélésről van szó akkor is, ha csak egy csavarhúzót, néhány darab szöget viszünk haza a gyárból, egy kéve gabonát, vagy egy vödör burgonyát a szövetkezet földjéről. Társadalmunk az emberi becsületre épül. Mindenkinek becsületesen, legjobb tudása szerint kell hozzájárulnia a „közös vagyon" gyarapításához, annak megvédéséhez. A hiba talán abban van, hogy о „közös vagyon" fogalma még nem hatolt be sokak tudatának a mélyébe. Még mindig él bennünk a „magán", a személyi tulajdon imádata. Ez vezet a lentiekhez hasonló tettek elkövetéséhez is. Kicsiségekkel kezdődik, egy csavarral, egy szöggel, vagy egy vödör burgonyával, és harácsolássá, az egyre nagyobb méretű jogtalan eltulajdonítássá fajul. Az említett esetben a vállalat teherautójának sofőrje segítőtárs volt a szállításnál, és ki tudja hány szaktárs tudott még róla?!. . . De nem szólt senki. Sajnos, embertársaink a legtöbb esetben nem tesznek egy lépést sem, hogy megakadályozzák a közösnek, mindnyájunk tulajdonának megcsonkítását. Közömbösen, hamis barátként, vagy gyáván nézik a becstelenség elkövetőit. És nem gondolnak arra, hogy annyival lesz gazdagabb anyagilag társadalmunk, ahányszor meg tudjuk akadályozni közös vagyonunk dézsmálását, és annyival lesz gazdagabb erkölcsileg, ahány embertársunkat meg tudunk állítani a lejtőn. <Я&4. 15
