Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
INTERJÚ — ön az interjúiban néha határozottan sértő hangot üt meg. Mi az oka annak, Tiogy mégis hajlandók interjút adni önnek? r~ Sohasem vagyok sertő. Ha kell. jelzem: ..Most egy brutális kérdést vetek fel.“ Ezt a mondatot nem mindig írom be az interjúba, mert monoton dolog lenne ismételten elolvasni. A kérdések azért brutálisak, mert az igazság keresése valamiféle sebészi munka. A sebészi beavatkozás viszont fájdalmat okoz. — Azt mondják, hogy ön agreszszív és harcias, időnként könnyezve, kiabálva és sikítozva jeleneteket rendez. — Hogy én sírok? Azokra a nagy fehér valamikre gondol, amelyek az ORIANA FALLACIVAL Ott volt, amikor bombázták Vietnamot és megsebesült az ágyútűzben Mexikóban. Merészen megkérdezte Thieu tábornokot, miért korrupt a rendszere, és elérte Henry Kissinger amerikai külügyminiszternél, hogy önleleplező kijelentéseket tegyen. A 45 éves Oriana Fallaciról van szó, a világjáró újságírónőről, aki híressé vált a kérdések lényegére tapintó interjúival. Alacsony élénk asszony: nadrágot és kopott barna kordbársony kabátkát viselt, amikor a közelmúltban Athénból Rómába érkezett, ledobta a földre poggyászait, gyorsan számos beszélgetést bonyolított le telefonon (többször kettőt egyszerre), aztán a Time munkatársához, Jordan Bonfantehoz fordult, és egy igazi Fallaci-stílusú interjút adott neki. — Milyen jogai és kvalifikációi vannak ahhoz, hogy ilyen élesen bíráljon politikai vezetőket? — A jogot az adja, hogy történész vagyok. Az újságíró abban a pillanatban, amikor az éppen történik, átéli, kezével tapintja, szemével látja és fülével hallja a történelmet. — Gyakori vád ön ellen, hogy nem egészen a valóságnak megfelelő módon idézi interjúalanyainak szavait. — Nevetséges. Miután mindig megvannak a hangszalagjaim, nem állíthatja bármelyik interjúalanyom sem, hogy nem mondta azt, amit pedig valójában mondott. emberek szeméből gördülnek ki? Nem, nálam ilyen nincs. — De az igaz, hogy kiabál és sikoltozik. ugye? — Ó, igen. kiabálok és sikoltozom, de nem sírok. — Melyik volt a legsikeresebb interjúja? — Amit Bobby Kennedyvel készítettem, mert egész egyszerűen nem lehet meginterjúvolni valakit, aki sohasem néz a szemünkbe. Több. mint egy órán keresztül csak a cipőjére meredt. Minden egyes kérdésnél elvörösödött. De volt még egy interjú, amely ennél is rosszabb volt: az, amelyet Kissingerrel készítettem. Ez talán mégis túlzás, nem? — Az anyámra esküszöm, mindig is mondtam. Képtelen voltam megérteni, hogy miért szerettek bele az amerikaiak abba az interjúba. Pedig az az interjú rossz volt, mert Kissinger nagyon hideg ember és hűvösen is viselkedett. Már az is megzavart, ahogyan fogadott. Megérkezett és a szobába lépésekor nagyon udvariasan ezt mondotta: ...Jó reggelt, Miss Fallaci!“ Aztán bejött, elkezdte olvasni az újságot, mintha ott se lennék. Ezt utáltam, elbátortalanított. — Volt-e olyan államférfi, aki nem volt hajlandó beszélgetni önnel? 14 Tito, majd Csou En-laj, mégpedig nem azért, mert nem akart látni engem, hanem mert a kínaiaktól sohasem kaptam vízumot. Ami pedig Francót illeti, vele én nem voltam hajlandó találkozni. Amikor meghívtak, hogy interjúvoljam meg. ezeket mondottam: „Nem vagyok hajlandó kezet fogni Francóval." Akivel nagyon szerettem volna találkozni, az Ford elnök. Elég ostobák hogy nem járulnak hozzá. Ö- szintén szólva, hibát követnek el. Nincsenek rossz szándékaim, de emögött is Kissinger keresendő. — Ki volt a legnehezebb interjúalanya? — 1972-ben Hailé Szelasszié. Szenilis, arrogáns és unintelligens volt. S ráadásul még le is nézte a nőket. Ezt mivel mutatta ki? — Amikor a világ legjelentősebb személyiségeit keresem fel, mindig nadrágban megyek. Ezúttal azonban tájékoztattak, hogy nem találkozhatom őfelségével, a császárral, ha nadrágot viselek. Erre először ezt mondtam: „Kérem, közöljék őfelségével, hogy vagy meztelenül, vagy nadrágban megyek.“ — Milyen technikát alakított ki az interjúkészítésnél? — Minden interjú önmagam portréja. Furcsa módon keverednek az interjúkban az én gondolataim, a temperamentumom a türelmem, mindazok a tényezők, amelyek meghatározzák a kérdéseket. Úgynevezett baloldali vagyok. Nem ismerem pontosan ezeknek a szavaknak tartalmát, hogy baloldali, de kétségtelen, hogy nagyon sokat törődöm a szabadság problémáival. — Milyen jelentőséget tulajdonít az objektivitásnak? — Semmifélét. Mi az objektivitás? Utálom ezt a szót, én mindig a be-r csületes és a korrekt kifejezéseket használom. — Miért provokálja haragra és érzelmi kitörésekre azokat, akikkel beszél? Fellini könyörtelen kis boszorkánynak nevezte önt. — Én pedig piszkos hazudozónak neveztem őt. Provokálom őket, mert mindig benne élek, az interjúkban, azok sohasem hűvösek, mert beleszeretek abba a személybe, aki velem szemben ül, még akkor is, ha gyűlölöm. Az interjú számomra szerelmi kaland. Harc. Nemi egyesülés. — Fegyverként használja-e az interjúknál a szexualitást, a nemi vonzerőt ? — Nem, ezt soha életemben nem tettem. Nem helyezek súlyt a szexis öltözködésre, gyakran rosszul fésült vagyok, rúzst sem használok. — Most egy brutális kérdést teszek fel — Nagyszerű! Gyerünk, gyerünk, mondja ki! — Nem élvezi-e tulajdonképpen a háborút és a konfliktusokat? — Nem, a háború undorító. Vietnamban kiváncsi voltam a háborúra. Amikor megismertem, mélységes émelygés fogott el. Csak egy dolog van a háborúban: amikor véget ér a veszély és az ember túlélte, úgy érzi, kétszeresen él. Az embernek minden porcikája, az orra. a haja, minden része érzi, hogy él és ez meglepett örömmel és izgalommal tölti el. — Miért pesszimista a házassággal kapcsolatban? — A házasságban valamelyik fél mindig úr a háznál, mégpedig nem szükségszerűen a férfi, én pedig a szabadságban hiszek. (A Magyarországból) DANNY KAYE MOSOLYOK s ÁRNYÉKA okán tudják, hogy szeretek fényképezni, emberekkel beszélgetni, s hogy szeretem le is írni ezeket a beszélgetéseket, mert eléggé el nem ítélhető módon valahogy az a meggyőződés alakult ki bennem: velem másképp beszélgetnek, mint másokkal. Ezekután már elképzelhető, hogy milyen óriási akarással vetem magamat egy-egy érdekes téma, személyiség nyomába. Mégis vannak elmaradt ' riportjaim ... Megnyugtatóbb esetekben, elfoglaltságom vagy az illető elfoglaltsága miatt, egyszerűen csak elszalasztok valakit. Nos, ilyen az élet meg a riportsors — ilyesmi megesik. Nyugtalanítóbb esetekben — mert ilyenek is vannak — a körülmények fordulnak riportszándékaim ellen. Ez történt velem, például, Moszkvában. Már 1961-ben, amikor vendégként vehettem részt a második moszkvai nemzetközi filmfesztiválon, foglalkoztatott a gondolat, hogy nemcsak az „Én Itáliámról“ készítek fotóalbumot, hanem a világ jelentős személyiségeiről, a világ asszonyairól és a világ gyerekeiről is. Természetesen úgy készültem tehát, hogy Moszkvában is készítek riportokat. Csomagomban ott lapultak a fényképezőgépek, jegyzetfüzetek. De akkor, ott Moszkvában, újságírók, rádiósok, televíziósok és pályatársak rohama fogadott. Riporterségem illúziója egyetlen pillanat alatt
