Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-13 / 3-4. szám
Nem volt semmi dolgom, mindent pillanatnyi kedvem szerint csináltam! Turista voltam Moszkvában, turista a szó legszorosabb értelmében. A rohanás, az újabb és újabb feladatok kényszere nélkül csavarogtam a végtelennek tűnő városban. Becsülettel megnéztem mindent, amit a szállodában megkapott útikönyv ajánlott: a Lenin-mauzóleumot, a Kremlt, a forradalmi és a népművészeti múzeumot, a Tretyakov-képtárat, egy maga nemében híres technikai gyűjteményt, a Népgazdasági Kiállítást és sok mást. Sétáltam az utcákon, felültem a trolibuszra, elmentem rajta, nem tudom hova. Aztán visszajöttem addig a pontig, amit újra megismertem, mert a szállodám közelében volt. Bejártam egy gyermekáruházat. üzletekben vásároltam. Csupa olyasmit, amit csak ifjúságom felejthetetlen napjaiban engedhettem meg magamnak. Hosszú napokig az órákra és az órámra sem néztem, elő sem vettem határidőnaplómat. Tökéletes kikapcsolódás volt! Mégis rá kellett ébrednem Moszkvában, hogy már nem vagyok a régi. Az olthatatlan kíváncsiság még most is dolgozik bennem. Imádok utazni, sok mindent látni, élvezem az emberi munka csodálatos eredményeit, akár egy dalról, épületről, festményről, kertről, gyümölcsről, szép tortáról vagy bármi másról legyen is szó. Mégis, egy adott pillanatban fellázadtam. A Kreml kincsesházában, e bámulatos értékekkel telezsúfolt múzeumban történt. Csodálatos ékszerek között jártam, díszmű fegyverek, tálak, porcelánok, pompás páncélok, kocsiremekek sorát láttam, amikor hirtelen mindezt egyszerre terhesnek éreztem. Igaz, emberek munkája nyomán születtek, de csillogó-villogó fémességükben túl tökéletesek, túl szépek, túl drágák, túl fényesek, túl . . . nem is tudom mik lettek. Ez az érzés akkor fogott el, amikor egyszerre aranyos gyerekhad lepte el a kincsesház folyosóit. Hirtelen úgy éreztem, hogy eddig elkerülték figyelmemet a gyerekek, hiányoztak a gyermekmosolyok. És ekkor szembekerültem ezzel a csoporttal, és néhány fintort vágtam. Vagy egy-két komikus mozdulatot tettem. „Bejött" о nevetés. Később többször is találkoztam gyerekekkel. Vendégeskedtem a Fekete-tenger partján, az Artyek úttörőtáborban. Többezer gyerek előtt fel is léptem a színpadon. Kellemesen eljátszottunk egymással. Játékunk közös daltanulással ért véget. Én a „Bonnie is Over the Ocean"-t oktattam, s cserébe megtanítottak egy szovjet gyermekdalra, amely valahogy így hangzott: Hadd süssön a nap mindig, Hadd legyen mindig kék ég, Hadd legyen mindig mamám, Hadd legyek vele mindig én . Később óriási sikerrel és a Danny Kaye-féle orosz nyelven előadást tartottam egy moszkvai gyermekkórházban. Baleseteknél megsérült gyerekek feküdtek itt, egyik-másik fel sem tudott kelni. A fehér párnák körül felém szálló mosolyok sokáig elkísértek . . . Az említett dal később is eszembe Elmaradt о о о-О Е э й> ■о N э о Е с 'с V —1 О :? •:8 О ■“ ^ -X >. S С QJ С JD Я Е О о» jutott. Vacsorára voltam hivatalos. Szovjet pályatársaim hosszú üdvözlőbeszédeket mondtak. Egy műfaj, amelyben sajnos nem vagyok otthonos. Még soha senkit sem üdvözöltem beszédben. Szeretteimnek és barátaimnak egész életemben csak azt mondtam: „Halló!", idegeneknek meg azt, „Good morning" vagy „Good evening" — de itt más volt a helyzet. Valamit felelni kellett. És akkor az artyeki gyerekek dala megmentett a felsüléstől. Válaszul a soksok meleghangú köszöntőre, elénekeltem. Csak egy kissé az alkalomhoz igazítottam, valahogy így hangzott: Hadd legyen béke mindég, Hadd peregjen a mozikép, Hadd legyen ott Danny is mindég, És maradjon csak vele a Kaye Hatalmas ováció tört ki. Bénultan álltam a „hogy volt" felkiáltásokkal tarkított tapsviharban. Ez aztán a meglepetés! Íme, a világ legrosszabb oroszát — az enyémet — is meg lehet érteni! Nem sztárként, emberként éltem Moszkvában. Napszemüveg nélkül jártam, mégsem zaklattak ostoba kérdésekkel. Itt-ott ugyan felbukkant és lekapott egy-egy fényképész, de, például, újságírók alig kerestek fel. Felejthetetlen szabadság! GINA LOLLOBRIGIDA riportok szertefoszlott, s magam lettem a riportalany. Még szusszanásnyi időm se maradt. Ha elmentek az újságírók, filmesek, fotósok, jött a fáradhatatlanul lelkesedő közönség: gyerekek, felnőttek, autogramgyűjtők végtelen sora. Azután különböző hivatalos találkozások, vetítések, sajtókonferenciák. látogatások, kirándulások. A fényképezőgépek, jegyzetfüzetek a táskámban maradtak. Hetekkel később terjedelmes csomagot kaptam. A rólam készített felvételek és a nyilatkozataimból írott cikkek kötege hullott ki belőle. A fesztiválszervezők figyelmessége. Gondosan végignéztem a képeket. A körülöttem állókat figyeltem. Remekebbnél remekebb típusok, arcok. Most éreztem igazán, mit ártott nekem a hírnév. Velem dolgoztak, ahelyett, hogy én dolgozhattam volna velük. A bennem szunnyadó riporter sajnálkozott, a színésznő örvendezett. Közben a riporter vigasztalta magát: — Talán nem ez volt az utolsó alkalom Hetek, hónapok, évek teltek el. Írtam, fényképeztem, utaztam, filmeztem, és mert egy ideje lemezfelvételeim is forgalomba kerültek, egyre több más elfoglaltságom is akadt: a számomra új koncert-fellépések. Hangversenytermekben, rádiókban, televíziókban, lemezstúdiókban a világ minden táján. A kiadók is érdeklődni kezdtek. Megjelent az „Én Itáliám“ című fényképgyűjteményem, szerződést kaptam egy újabb könyvre, s a képes hetilapok és nagy ügynökségére riport-ajánlatokkal halmoztak el: írja és fényképezze is le az anyagait — kérték. És éppen mire belelendültem új munkaterületembe is, újabb meghívás érkezett Moszkvába. Zsüritagságra kértek a Nemzetközi Filmfesztiválra. Ügy írtam az igenlő választ tartalmazó levelet, hogy képzeletemben közben már felmerült a készítendő riportok sora. Asszonyok, gyerekek hétköznapjai Moszkvában. Ellesett pillanatok a játszótereken, arcok az üzletek pultjainak két oldaláról, portrék, emberek. Táskámban a fényképezőgépek, a jegyzetfüzetek és az ..Én Itáliám" készítése közben használt vastag szemüveg és kontyos paróka (hogy fel ne ismerjenek) — és egy forró nyári napon megérkeztem Moszkvába. Képzeletbeli riporterségem illúziója azonban egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Ismét csak magam lettem a riportalany és szusszanásnyi időm se maradt. Vetítések, zsürimegbeszélések, találkozások, látogatások, sajtókonferenciák, újságírók, rádió, film, televízió, külföldi tudósítók és a szinte kielégíthetetlen kíváncsiságé közönség. Autogramkérők, beszélgetni vágyó kedves emberek. A fényképezőgépek, jegyzetfüzetek ismét táskámban maradtak, s ott lapult a kontyos paróka meg a vastag szemüveg is. Hiába! Megbecsült zsűritagként, fényesen ünnepelt színésznőkért1!, de sikerélmény nélkül maradt riporterként tértem haza Moszkvából.. . 15
