Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-17 / 19-20. szám

ORDÓDY KATALIN

Az autóbuszhoz kényelmesen kiért, negyedóra volt még az indulásig. Egy öregúr ült már a vezető ülése mögött, valamivel hátrább két ötven körül járó nő beszélgetett. Úgy vélte, nem lesz túl sok utas. A nagy bőröndjét a külső csomagtartóba rakták, a kisebb táskáját meg a hirtelen vett szatyrát, amibe az újonnan vett ajándékokat gyömöszölte, a feje fölött feszülő hálóba rakta, kosztümkabótját is felakasztotta, fülledt volt a levegő. Fáradt volt és álmos, elzsibbadt benne minden érzés, otthoni ágyára gondolt vágyódva. A közeli indulás gondolata, s hogy egykettőre túljutnak a határon, hogy csaknem hihetetlennek tűnő közelségben van már meghitt környezetéhez, nem hagyta elszunyókálni. Fejét a támla és az ablak találkozásának derékszögébe hajtotta és lehunyta szemét. Fejfájás lappangott a halántéka mögött, bántotta a fehér házfal oldaláról bevetődő vakító fény. A hang ellen, ami a háta mögül, a szemközti oldalon levő ülésről jött, nem tudott védekezni. Suttogóra fogott hang volt, mégis éles, tudomásul kellett venni.

— A szomszédok persze irigykedtek. A fülembe jutott, egy és más a kedves megjegyzéseikből. Most bezzeg, ha jövök, mázos mosollyal állítanak be, Gusztinka, hozz ezt, hozz azt, csak csekélység, pór schilling mindössze, mi az ott neked. Tudod jól, hogy látogató útlevélre mindössze öt dollárt adnak, hát mit vehetek én abból, mikor itt minden olyan förtelmesen drága?! Azt hiszik, hogy majd a lányomtól, a vömtől fogok kunyerálni rriiattuk. A lányomnak volt esze, de nem azért jött ide férjhez, hogy a szomszédokat lássa el mindenféle nyugati cuccal.

Felháborodás és pöffeszkedés keveredett a hangban. A másik hang lágyabb volt, simulékonyabb, lappangó álnokságot sejtető.

— Miért nem mondod, hogy nem reszkírozhatod meg a vám miatt?

— No, azért toronyórát oronylónccal nem mernek kérni. Legtöbbször csak valami apróságot akarnak, de ki a fene fogja az idejét arra fordítani itt, hogy ezek után az apróságok után szaladgáljon? Ismerem már az olcsó beszerzési forrásokat. Ott összevásárolok valamit, úgyis tudom, hogy elkel, mint a cukor. Légy nyugodt, sosem fizettem még ró.

— Azt elhiszem. Sok nő rettentően buta még ebben a tekintetben nálunk. Sznobok. Egyszerűen sznobok. De ez, azt hiszem, nagyjából mindenütt ugyanígy van. Mindig csak a más babája volna jó . . . ahogy a nóta mondja.

Felszállt még egy háromtagú férfitórsaság, egy fiatal lány, egy házaspár, az autóbusz motorját a sofőr begyújtotta, s a kerekek nekilódultak, végiggördültek a bécsi utcákon, amelyek mór nem tudtak érdeklődést kelteni benne, gyárak, mezők, erdőcskék maradtak el mögöttük, s máris a határra érkeztek. A formaságok gyorsan, zökkenő nélkül mentek végbe. Az ismerős egyenruha, az ismerős beszéd édesen megnyugtató érzése eláradt benne. Itthon vagyok. Visszapillantott az elmaradt nagy város felé, még azon is túl, Innsbruck, a svájci határ és a német határon Bázel, a Ciba és egy műzsúppal fedett sövénykerítéses ház. Irdatlan nagy utat tett meg, és rettenetesen elfáradt.

22

Kiskorában, négy-öt éves lehetett, rossz fát tett a tűzre, anya fogott egy kendőcskét, kenyeret vágott, melléje szalonnát, a paprikajancsit, inget, bugyit, egy szvettert, mindezt becsomagolta, a kendőbe bugyolálta, és a kis batyut a hátára kötötte.

— Most pedig menj, lányom, eredj szolgálni, valahol talán befogadnak, nekem nem kellesz többé De hallgass a szavamra, máshol ám megbecsüld magad, hogy megtűrjenek legalább. Mert szeretni idegenben úgysem fognak. Hát csak járj szerencsével.

Megfogta a kezét, kivezette a kapu elé, ott eleresztette, és bement a házba. Ö pedig állt egy pillanatig, hátranézett a csukott kapura, aztán maga elé a végtelen távolságú útra, amelyet tulajdonképpen még nem is ismer. Megindult, vitték a kis lábai. Mikor elérkezett a házhoz, amely utón már nem volt semmi, az út csak rétek között vezetett hepehupáson, és a távolban fűzfabokrok, fák álldogáltak szeszélyesen kanyarogva, s közöttük átcsillogott a víz tükre, megingott a bátorsága. Megfordult, tenyerével beárnyékolta szemét, és nézte, nem jön-e anya utána az úton. Senkit nem látott, senki sem törődött vele, s ez elkeserítette. Ment tovább egyenesen az orra után. Gondolta, hogy majd a víz partján leül kicsinyég, falatozik, aztán eldönti, jobbra-e vagy balra. Nagyobbnak látszott a világ, mint hitte, és mór nem érzett igazi kedvet a felfedezéséhez. Eszébe jutott, hogy rossz kutyákkal is találkozhatik, amott a távolban meg libák legelnek. Arra semmi esetre sem megy, mert biztosan gúnár is van köztük. A legjobb utat kell választania. Téblábolt egy ideig, aztán döntött. Ment, ment, míg végre elérte az első házat. Itt mégis ismerősebb volt minden, tudta, hogy a kutyák itt csak ugatnak, de nem harapják meg. Dubáék kapuja előtt megállt, mert onnét már egész jól látszott az ő házuk. Visszanézett a nagy útra. amit megtett, s akkor egész váratlanul aftyót látta a háta mögött. Egyszeriben eleredtek a könnyei, hozzászaladt, és fejét az ölébe fúrta.

— Nyuszika, én csak nálad akarok szolgálni. Otthon aztán beszélgettek, és anya, aki persze titokban utána settenkedett, nehogy valami baj érje, csak ő akkor nem tudott erről, visszafogadta őt kislányának, nem szolgálónak, ö pedig megígérte, hogy soha többé nem fog olyasmit tenni, ami anya rosszallását váltaná ki.

Milyen édes volt aznap este az ágya és nyuszi esti csókja. Úgy érezte, nagyon messzi utat járt be, csaknem a fél világot, míg végre hazakerült.

Elandalodva megmosolyogta ezt a régi emléket, s arra ébredt, hogy látja az új híd elegáns ívét, a vár négy tornyát s a dóm aranyozott koronáján megcsillan a már fáradt napfény.

Arra gondolt, hogy taxit fog, de ahány elhaladt mellette, mind foglalt volt. Rövid hiábavaló várakozás után megragadta hát a bőröndjét, a másik kezében a kis táskát, szatyrot, retikült vitte és a trolira kikészített egykoronóst.

Persze, előbb jön a tizenhetes, aztán a tizenötös, megint egy tizenhetes, na végre! Itt a tizennégyes. Azon vette eszre magát, hogy jókedvűen mérgelődik. Holnap talán már csak mérgelődni fog, de így lesz rendjén. A troli nagyot rántott rajtuk, mikor megindult, elvesztette az egyensúlyát, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg. Valaki morgolódott az útban álló bőrönd miatt. Készségesen igyekezett arrébb tenni. Leszállt a végállomáson, és végignézett útja utolsó szakaszán. Az utca emelkedett és kanyargott, még nem látta a házukat. Egy sóhajjal megragadta csomagjait és nekiindult.

Judit néni — szólalt meg mögötte valaki.

Megismerte a hangot, a szomszédból a Lackó fiú volt.

Csókolom. Tessék ideadni valamit, segítek.

— Hát ez kedves tőled — mondta. — Jól fog esni, mert már elegem van.

A fiú átvette a bőröndöt, tizenöt évéhez illő lovagias mozdulattal. Szerette volna megsimogatni a haját, de attól tartott, hogy ezt a becézgetést nem érezné illőnek tizenöt évéhez.

— Mi újság itthon, Lackó?

— Itthon? Ugyan mi is lehetne? — biggyesztette az ajkát. — Rohadunk. Olyan szép idő van már napok óta, és most vannak a legnagyobb feleltetések. irtó igazságtalanság.

—• Hát ilyen az élet — felelte megértőén, és nagyon felüdítette a fiú társasága.

— Cest la vie — ismételte Lackó felnőttesen. — Merre tetszett járni?

— Svájcban voltam.

Hosszú füttyentés jelezte részben a meglepetést, részben, hogy ez már döfi.

— Szép lehet ott — mondta elgondolkodva. — Én még sehol sem voltam.

— A világ mindenütt szép, Lackó, nálunk sem kevésbé.

Igen, de azért mégis más idegenben.

— Ha szeretsz utazni, módodban lesz még járni a világot.

— Hű, az még soká lesz — s szabad kezével megvakarta a fejét.

Szlovákék kutyája szokott helyén ül, fenn a kerítés tetején.

— Duncso — szólította meg — régen nem találkoztunk már.

A kutya izgett-mozgott, a farkát csóválta, és örömteli hangokat hallatott, de ez inkább a kis gazdájának szólt.

— Hót meg is érkeztünk, Lackó — állt meg a kapujuk előtt. — Köszönöm, hogy ilyen gavallér voltál. Ha kisfiú lennél, akkor most elővennék egy doboz bonbont, és azzal viszonoznám a szívességedet. Ha meg már egészen nagy fiú lennél, egy csókkal jutalmaználak. így azonban zavarban vagyok ... — s rámosolygott.

— Szóra sem érdemes — hárította el Lackó о viszonzás gondolatát férfias szerénységgel.

— Anyukádnak mondd meg, hogy üdvözlöm, és ha majd a napokban átmegyek hozzá, viszek kóstolni abból a finom csokoládéból, ami a csomagomban von.

Felcipekedett a nyolc lépcsőfokon a bejáratig, és örült, hogy nem akadt össze egy lakóval sem. Nem talált be azonnal a kulcslyukba, türelmetlenül, idegesen bökdöste a kulcsot a zárba, míg becsúszott és simán megfordult benne. Ott állt az előszobában. Becsapta az ajtót, mindent lerakott a kezéből, és szívta, élvezettel szívta be a lakás ismerős illatát. Kik jártak volna itt, miféle lábak, hová hordták volna a holmijaikat? . .. Kik éltek volna itt? . . . Bement a szobába, minden a helyén, mintha csak reggel óta lett volna el hazulról. Még csak a napok óta zárt szobák állott levegőjét sem lehetett érezni. Az ablakot azért mégis kitárta, csak dőljön be a kerti levegő, a jázminbokor illata. A fürdőszobába ment, megmosta orcát, kezét, ledobálta ruháit, a fogason lógó nyári pongyoláját kapta magára, és benyitott a kicsi szobába, ahol a hálója volt. Itt sötétség fogadta. Ilona, úgy látszik, bespalettázott. A levegő itt sem volt áporodott, sőt, mintha kellemes illat csapta volna meg. Nem engedem be a fényt, jólesik ez a homály, ledőlök és alszom egyet.

A szeme, amely gyorsan megszokta a sötétet, megakadt egy világos folton. Csak nem virág? De mór a vázát is kivette, és világos lett előtte az illat forrása. No, ez érdekes, ezt megnézzük közelebbről. Keskeny rést nyitott a spalettán, amelyen át a világosság éles sávban lépett a szobába, jól látható lett minden.

Sárga violák! Halványsárga violák! És a vázának támasztva egy lap: „A megtért tékozló lányt üdvözli Ilona.“ Lent a bal sarokban apró betűkkel utóirat: „Amint egy kicsit formában vagy, azonnal hívj fel."

Ez a kedves pimasz! Hát ez várta. Hát ez tudta, hogy visszajön? Azonnal tárcsázta a csalogányvölgyi házacskát. Mintha csak vártak volna a hívásra, hát persze hogy vártak! Az első kicsengés után felemelték a kagylót, s a jól ismert hang megelőzte.

Te vagy az?

Eltaláltad.

Menjek?

— Csak nyolc körül, mert hulla vagyok. Inkább kilenckor. Ledőlök egy kicsit, talán el is alszom. Majd segíthetsz kicsomagolni,

— Boldogan, te őrült.

Hoztam óm neked valamit.

Akkor nem várok kilencig.

— Köszönöm о tündéri violákat. Legszívesebben felhabzsolnám őket.

Mi az, annyira ki vagy éhezve?

— ígérd meg, hogy irtó rendes leszel hozzám. Legalább egy ideig, amíg egy kicsit átmegy . . .

— Jó. Értelek. Az intézetben már várnak. Tegnapelőtt találkoztam Vladóval, és érdeklődött, megjöttél-e már, mert odabenn türelmetlenül lesik jöttödet. Mondtam neki. nem ettél meszet, hogy két nappol előbb jöjj haza, mint ahogy a kiküldetésed lejár. Célzást te'tem rá, hogy azt gyanítom, főleg ö vár türelmetlenül. Sőt, arra is célzást tettem, hogy aki türelmesen vár, rendszerint nem vár hiába.

— Ezt kár volt mondanod.

— Sose lehet tudni. Látod, hogy én sem vártam rád hiába.

Az más .. .

— Köszönöm a lapot. És most akkor csak feküdj le, de kilenckor felrángatlak párnáidról, akárhogy alszol is! Szia.