Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-05-17 / 19-20. szám
Judit letette a kagylót, visszahajtotta a spalettót, és ledőlt az ágyra. Az álom azonban elkerülte, lecsukott szeme előtt Bálint jelent meg. Nyögve oldalára fordult. Nincs ennek értelme. Nem szabad. Mégis jólesett a fájdalmas vájkálás, az együttlét utolsó óráinak felidézése. Utazásának reggelén, közös megegyezéssel, úgy viselkedtek, mintha Judit csak egy-két napra menne el, meglátogatni egy gyöngélkedő nagynénit. Bálint azonban megszegte az egyezményt. Este, mikor már minden szótól féltek, mert nem lehet tudni, melyikben fut zátonyra látszólagos nyugalmuk, és a tévénézéshez menekültek meg a konyakhoz, ami csakugyan jótékonyan elködösítette előttük a közeli válás valóságát, Bálint egyszerre valamit előhúzott a tárcájából s meglobogtatta előtte. Hát ez micsoda? Két jegy. Milyen jegy? — Két koncertjegy, amit még egy hét előtt vettem. Akkor mór kezdett rosszat sejteni, nem szólt semmit, csak nagy érdeklődéssel meredt a képernyőre, holott mindkettőjüknek csak halvány fogalma volt róla. mi folyik ott tulajdonképpen. Nagy meglepetést akartam neked szerezni. — Aranyos vagy, Bólint, de hát a dolgok úgy alakultak, ugye . . . Gyere inkább, nézd, milyen ragyogó ez az Ursula Andress. Tudod, mikorra szól a jegy? Nem tudom, de ennek már úgy sincs jelentősége. Holnap estére, szól Judit. Holnap estére. — No, látod. Gyere, Bálint — könyörgött —, gyere ülj mellém, és legyünk csöndben, így az egészből nem értünk majd semmit. — Megyek, Juditkám, csak szólnod kell, mit óhajtasz. Töltött, és ivásra szólította fel. Az ő fejében is volt már egy kis nyomás, de érezte, hogy Bálint nagyobb mértékben került az ital hatása alá, bár ez alig látszott rajta, jól bírta az alkoholt. Nem nagyon kívánt megint magába önteni egy fél decit, de nem akart ellenkezni sem, hörpintett hát egy gyűszünyit. — Egész este csalsz. Nem baj, neked megbocsátom. De nem akarsz meghallgatni. És ez nem esik jól Olyan mélységes, kisfiús bánattal nézett rá, hogy megesett rajta a szíve, kedvesen maga mellé húzta о másik székre. — Dehogynem hallgatlak, csak beszélj. Sokkal fontosabb vagy nekem Ursula Andressnél. — Csak azt akartam mondani . . . találd ki, mit fognak játszani? — Vállát vonta, szemét forgatta, mutatta, hogy sejtelme sincs. Modern? Klasszikus? No, találgass Hát ez nagyon nehéz . . . Beethoven? Bálint a fejét ingatta, nem erőszakolta tovább a találgatást. — A Leningrádi szimfóniát játsszák. Emlékszel? Lehunyta a szemét és bólintott. — Persze hogy emlékszem. — És már nem tudta, mit mondhat még, pillantását a képernyőre irányította, és nem akart semmi másra gondolni. Te Judit. г — Megnézed a nagynénédet egy nappal később. Este mégis együtt kellene meghallgatnunk. — Nem lehet — felelte gyorsan. — Hiszen már megállapodtunk. — Küldesz az öreg hölgynek egy táviratot, hogy váratlanul közbejött fontos események miatt egy nappal később futsz be. Hiszen nem olyan beteg — tette hozzá könyörgő, rábeszélő hangon. — De. Nagyon beteg. Minden óra számíthat, Bálint. Értsd meg, nem halaszthatom el az utat. Igazán rosszul van. — Hát akkor dögöljön meg! — ordította Bálint, és a földhöz csapta a poharát. — Dögöljön meg a nyavalyás vénasszony! Vagy én dögöljek meg inkább? — A mellét verte öklével, és rámeredve tőle várta a választ. A kitörés váratlanul érte, megrettenve ugrott fel, egy pillanatig a dühöngőre bámult, aztán nekiiramodott és felfutott a szobájába. Az ajtót bezárta, és dobogó szívvel várta, hogy jön és majd dörömbölni fog. Csak ne igya ki, ami még az üvegben van. ült az ágyán, várt, de nem jött senki, és odalent csönd volt. Mélységes szomorúság fogta el. Lassan levetkőzött, lefeküdt. Aludni hogy is tudott volna. A csillagok beragyogtak hozzá, utoljára ezen a zöld zsalugóteres ablakon. Felnézett rájuk, és akármilyen nehéz perceket is élt át, a határozottság nyugalmat kölcsönzött neki. Ö már kibékítette magában az álmokat és a valóságot. Nem baj. ha ő is őrizni fog egy fájdalmasan szép álmot. Ilyesmi majdnem mindenkinek szunnyad a szivében. De a leggyönyörűbb fájdalmas álomból is jólesik az ébredés az édes és komisz valóságra. Itt .sosem találná meg a lényeget. És egy művész? Mert Bálint az. Egy művész az idegenben megtalálhatja a lényeget? Végigkíséri majd a hozátlansóg kínzó érzése. Mert sohasem lehet az ember hazája olyan föld, ahol nem volt gyermek. A haza együtt születik az emberrel. De . . . Bálintnak mindig is merkantilista szemlélete volt. Majd elaltatja a lényeg utáni sóvárgását a pénzügyi siker. Pénzt akar és hírnevet, hogy bizonyítson. Hazafelé akar bizonyítani. Fájt, fájt a szive Bálintért, és fájt magáért is. Harminckét évesen lemondani egy férfiról, akivel szeretik egymást. . . Nem, nem győz le mindent a szerelem. Most látja csak, hogy anya józansága és fegyelme benne is él. A döntő helyzetekben az ember szembe kell hogy nézzen magával, s helyt kell állnia. Nem cselekedhet másképpen. Majd valahol lelkének egy zugában megőrzi Bálintot. Az ajtón kopogtak. Felkelt és kinyitotta. — Judit, drágám, rendben van minden. Most már ne félj, tartani fogom magam az utolsó pillanatig. Nem éheztél meg? Hiszen alig ettünk este, inkább csak ittunk. A székelygulyásomat odahaza is mindig dicsérted. Annyi maradt belőle ... Lementek a konyhába, és az utolsó falatig megették Bálint főztjét. Ettől jókedvük kerekedett, mint a gyerekeknek, mikor valami sikerült csínyt követtek el. Nem tudott róla, mikor aludt el, de most hogy fölébredt, felpattant, kinyitotta az ablakot, s az órájára nézett. Nyolc múlt néhány perccel. Elég rövidet aludtam, állapította meg, de frissnek, pihentnek érezte magát. Kinn még nem volt sötét, de világos sem volt már. A különös fény elvarázsolta a kertet, mintha színpadi díszlet lenne. Szinte várni lehetett, hogy megjelenik majd Tatjána, s remegő szívvel várja Anyegint. De csak a szomszéd jelent meg a kerítés túloldalán öntözőkannával, locsolni kezdte a virágokat, pázsitot. Judit nyújtózott egyet, s nagyot szívott a beáramló, az este hűvösét hozó levegőből. Átment a másik szobába, villanyt gyújtott, leült anyja karosszékébe, és átgondolta, milyen tennivalók várnak ró másnap. Nem jövök üres kézzel — meleg örömet érzett. Megint kezdődik valami. Egy új szakasza az életnek. Vagy csak folytatódik a szép és szomorú közjáték utón? Mindegy. Meglepetést tartogathat minden nap. Jót vagy rosszat. A jót élvezni kell. a rosszat elviselni. A fontos, hogy az ember tudja, hogy hol a helye. Pillantása az órára esett. Szent ég, mindjárt kilenc. Egy-kettő, fölteszem a kávét, mert ha kisbaltók nem esnek az égből, Ilona pontosan beállít. Vége ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ j@ k У Az új földön, amely vad még és töretlen, új életért dolgozni oly nehéz. Ridegségétől a szív visszaretten A szem innen mind más irányba néz. Hogy gyökeret verjünk, bizony idő kell, míg életünkhöz új emlék tapad, míg gyermekek születnek itt, s idővel öregek fekszenek a föld alatt. Mi önmagunktól vállaltuk magunkra az új hon legnehezebb idejét, és ráléptünk a járatlan utakra, éreztük e sors baját s örömét. Földünknek szenteltük mi a türelmet, a kemény munkát, hosszú éveket, gyárat, palotát, mezőt, zsenge kertet, s mindent, mit itt a kezünk épített. Mindent, amiért győztes vágyak űznek, miért erőnkből adtunk oly sokat, a sírokat, hol véreink feküsznek, a hősöket, a jó harcosokat. Földünkkel így örökre összegyúrva, szolgáljuk őt jószívvel, szüntelen, hogy majdan halálunk utón is, újra virágot hajtson, fénye meglegyen, s miért karunk a harcban egyre fárad: a jövő is legyen fénnyel teli, hogy a jövendő utódok hadának ne kelljen mindent újrakezdeni. 23
