Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
JANDÁNÉ H. MAGDA A MEGVÁLASZOLT kérdés Pályánkon vannak találkozások, melyeket évek múlva is kedves élményként dédelgetünk. Az újságíró hivatását gyakorolva járja az országot, sok ajtón benyit, sokféle emberrel kerül kapcsolatba. És szinte valamennyi riportútja során fel kell bontania énjét és amellett, hogy újságíró, egy kicsit pedagógusnak, pszichológusnak is kell lennie. Mert hs. az emberek megtisztelik bizalmukkal, személyes gondjaikat is feltárják előtte, tanácsot, útbaigazítást, jó szót várnak. Sok olyan helyen megfordultam, ahová ha évek múlva visszatértem, jóbarátnak kijáró szeretettel fogadtak; az egyik legszebb, legbensőségesebb élményem mégis az oldalfalai gyermekotthonhoz fűződik. Több esztendeje annak, hogy az otthonban lakó — szüleiktől elhagyott — gyerekek életéről készültem tükörképet nyújtani olvasóinknak. Egy teljes napot töltöttem közöttük, hogy megfigyeljem, milyen a napirendjük, hol, miben nyilvánul meg ezeknél a gyerekeknél a szülői szeretet hiánya. Velük ettem, tanultam, játszottam, csak akkor búcsúztunk el, amikor egy ,.jó éjszakáttal“ leoltottam a villanyt is. Jól éreztem magam közöttük, jó érzéssel töltött el, hogy láthattam, mindenük megvan, ami egy gyermek egészséges fejlődéséhez szükséges. Nem egynek jobb a sorsa, felhőtlenebb a gyermekkora, mintha otthon maradt volna, felelőtlen, iszákos szülei mellett. És mégis sajnálkozva gondoltam arra, hogy az érzelmi táplálékból kevesebb jut nekik, mint más gyereknek. Nem hagyott nyugton a kérdés: Vajon nyomot hagy-e bennük ennek az emberformáló, jellemalakító tényezőnek a hiánya a serdülőkorban, a felnőtté-érés idején, és később ... Lesz-e hovatartozásuk, tudnak-e ragaszkodni valakihez? Egyszer aztán elhatároztam, hogy ismét meglátogatom őket. Megnézem mi lett az akkori nyolc-tíz évesekből. De az otthon kis lakói megelőztek. Hetvennégy karácsonya előtt kis csomagot küldtek egy arra vetődött kollégával. A selyempapírból nagyon szép hímzett kézimunkát vettem ki. Maguk készítették a gyerekek. S melléje egy üdvözlőlapot tettek: Kellemes ünnepeket kívánnak, hálás szeretettel az oldalfalai gyermekotthon lakói. Amikor nyáron arra jártam, megálltam Oldalfalán is. Nem tudom leírni, milyen szeretettel fogadtak. Pedig azok a gyerekek, akikkel akkor összebarátkoztam, akikről annak idején írtam, már kirepültek az otthonból, önálló emberek lettek, többen közülük családot alapítottak. De visszajárnak ide, az otthonba, amely egy biztos pontot jelent életükben. És mint az idősebb testvérek, mesélnek a kisebbeknek. Előveszik a fényképalbumokat, a krónikát és felelevenítik élményeiket. így lettem én is, és még sokan, akik rövidebb-hosszabb ideig ott tartózkodtak, személyes ismerőseivé a kicsinyeknek. Velük is közös felvételt kellett készítenünk, néhány sort írni krónikájukba. Aztán az egyik a képéslap-gyűjteményét tartotta elém, hogy válasszam ki a legszebbet emlékbe, a másik bonbonnal kínált, a harmadik egy gyűrűt húzott az ujjamra, amit a politechnika órán készített... Egymás szavába vágva magyaráztak, nevettek, figyelmességgel, kedvességgel, ragaszkodásuk ezernyi megnyilatkozásával halmoztak el. Mivel, hogyan tudnám én mindezt viszonozni nekik? Éreztem, hogy adósuk maradok. Zavarban voltam, de azért boldog is. Mert választ kaptam egy magamban régen feltett kérdésre. 4 MÉG ELŐFORDUL Kéziratom gépelését nem szeretem másra bízni, megszoktam, hogy így hasznosítsam gépírói tudományomat. Ez történt akkor is, amikor szerkesztőségünk titkárságán ültem le a gép mellé. Történetesen nem csengtek a telelonok, nem várakoztak ott ügyletek. Szóval nem zavart semmi, írni kezdtem. Egyszer csak udvariasan kopogtak az ajtón. Egy jól megtermett, komoly bácsi lépett be „jó napot, ■ adjon isten... a lőszerkesztő úrral szeretnék beszélni". Felálltam az írógép mellől és közelebb léptem: Tessék, parancsoljon. Rámnézett, majd az írógépre. Zavartan kétlelé törölte tekintélyes bajszát, majd nagyon határozottan újra elismételte: De én kérem a lőszerkesztő úrral! tő. Tessék, én vagyok a lőszerkesz-A bácsi újra végigmért, jól megnézte az írógépet. Közben egyre hátrált, majd szó nélkül, sajnálkozó pillantással becsukta maga mögött az ajtót. Néhány perc múlva azonban újra kopogás, jó napot adjon isten, aho gyan az előbb. De most már — mi után a szobámba tessékeltem, a bá esi régi ismerősként mondta el gond ját, kért tanácsot, mint lapunk elő lizetáje. Mi történhetett közben? — töprengtem. Felébredt benne irántam a bizalom { Magába szállt, rájött, hogy a Nők Nemzetközi Eve van? Dehogy! Amikor elment, a szomszédos helyiségben dolgozó kolléganőim el mondták, hogy tőlük kérdezte meg, valóban nem dolgozik itt egyetlen férli szerkesztő sem és hogy még a lószerkesztő sem férfi? Amikor meggyőzték, hogy a fotóriportereken és a sofőrön kívül (akik éppen szolgálati úton voltak) nincs egy szál férli sem a Nő szerkesztőségében, azt mondta: — Osse kő,' visszamegyek. Tanácsot kérek a főszerkesztőtől akkor is, ha csak nő. Valami hasznom már csak legyen abból, hogy előfizettem ezt az újságot az asszonynak! /ltJÚWd NYAKKENDÖS SZTORI Hazánk egyik nagy üzemében történt, hogy körképet akartunk készíteni az üzemben dolgozó nők helyzetéről. Autónk az úton rakoncátlankodni kezdett, így sikerült lekésnünk az előre megbeszélt időpontot, és csak a második műszak kezdetén érkeztünk a helyszínre. Igen ám, de nekünk ahhoz, hogy teljes képet nyerjünk, azokra a dolgozó nőkre is szükségünk volt, akik az előző műszakban dolgoztak. Nem tehettünk mást, felcsaptunk nyomozónak, száguldó riporternek, hogy összetereljük őket. Kit otthon, kit az üzletben, a fodrásznál, bölcsődében, vagy éppen az utcán találtunk meg. A lényeg, hogy együtt voltak valamennyien. Mi azonban alaposan kifutottunk az időből. Igyekeznünk kellett s a nagy sietségben majd belerokkantunk a munkába. Pillanatok alatt feltérképeztük a helyzetet, mit kell tennünk. Aztán nekiláttunk. En az asszonyokkal beszélgettem amint látom, hogy fotós kollégám egy, a tőidtől vagy másfél méter magasan elhelyezett radiátorra készülődik felszállni. Magamban csodálkoztam a fürgeségén: Ennyi rohangálás után még elég jó kondícióban van, ha oda fel tud szökkenni! Biztosan felülről akarja „bevenni“ az egész műhelyt. Már a második interjút készítem, amikor rádöbbenek, hogy még nem villant a lámpája. Hogy lehet ennyit piszmogni, dohogok magamban. Odanézek, hát látom, hogy kollégám eléggé furcsa helyzetben pózol a fűtőtesten. Ahogy közeledek feléje, visszafojtott, szinte fájdalmas nyögést hallok, s közben nehézkesen meg-megrázza a fejét. — Történt valami? — kérdem értetlenül. ... igen, megrokkantam, nem tudok kiegyenesedni... csináljon valamit az istenért!... — könyörgött kétségbeesetten. Az első pillanatban az ijedtségtől elöntött a lorróság. Aztán a radiátorra néztem, és abban a pillanatban... Mondani akartam neki, hogy ... de sokáig nem jött ki szó a számon... a visszafojtott nevetéstől. Nagy erőfeszítésembe került, hogy értelmesen tudjam vele közölni: — emelje lel a lábát... azért nem tud kiegyenesedni, mert a nyakkendőjén áll! (Egy szerkesztőségben, ugye több fotós is megfordul. Hogy melyik volt a tettes, nem árulom el. Ha akarja, vallja Der/ /Váaij 0/Ж,
